Annyi szépről tudnék írni, de nem lehet. Nem lehet, mert nem hagyják a perifériára került tengődők nyugton lelkiismeretemet. Úton útfélen megállítanak: „Ezt meg kell írnia...” szorongatják kezeimet, kapaszkodnak belém kétségbeesett, megtört, megalázott tekintetükkel.
78 éves öregasszony negyvenévnyi munka után 27 ezres nyögdíjból a rezsi kifizetése után 8 ezer Ft-ból vegetál. 60 éves özvegyasszony özvegyi pótlékkal együtt 30 ezerből tengődik. És sorolhatnám!
Hát, mit vétettek ezek a szerencsétlenek, hogy páriaként kell nekik tengődniük, a lét peremén megkapaszkodva bocsánatot kérni azért, hogy még élnek? Milyen élet ez, egyáltalán élet ez még?
Felépítették a romokból az országot, felneveltek egy generációt, akik szintén a létükért küzdve, nem tudnak nekik segíteni, mert nincs miből. Ki felel ezért a gyalázatért? Arcul ütötték a középrétegek és lerugdosták őket a mocsár peremére...
Egy elitréteg, aki saját emberségéből ügyességgel és szorgalommal felkapaszkodott, reprezentálja az országot. De könyörgöm, ez nem az ország! Magyarország felülnézetből egészen europer, de alulnézetből a balkán...
Nincs igazság – mondják. De van. Mindig annak van igaza, aki erősebb. A gyengék hátán felkapaszkodók, munkaerejük kisajtolása árán, a fénybe fürödve, nem látják meg az országot alulnézetből.
Ő értük szólok, a gyengékért, mert jajszavuk nem hallik el a koronás, csicsás parlamentig. A médiákból ezermilliárdos síbolások ömlenek tudatunkra, aminek töredékéből felemelhetnék a nyugdíjakat, alapbéreket, de még a hatvan ezres alapbérre emelést is megtorpedózzák a síbolók!
Hát nincs szemük a látásra, akik az Európába vezető utat vegetáló hajléktalanokkal, s kukázó tömeggel kövezik ki. Baj az, hogy még élnek? Baj, hogy megöregedtek, s ha ötven évesen valakit elküldenek az nem kap állást, mert már öreg, kiszipolyozták... az haljon meg?
Tudom, az igazság odaát van! De, hát hol? Kérdezem a szelet, nem felel. Mikor száll már fel a köd és fújja el ezt a rémálom világot?
„Vajon lehet-e jobbra várni, szívünk és lelkünk fáj bele...?”