Vegyes érzelmekkel olvasok leveleket. Leveleket, melyeket eddig kaptam valakitől, aki fontos Nekem. Többet jelent számomra mindennél és mindenkinél. Ő ezt tudja, bár néha nem akar tudomást venni erről. Egyik véletlen alkalommal túl messzire mentem nála, pedig nem akartam. Én nem éreztem, hogy sok lenne. Féltékeny lett talán, pedig csak játék volt. Ekkor kaptam egy levelet, ami nagyon a szívembe szúrt. "Csöppet elegem lett belőled!...Hagyj engem békén!..." Egy könnycsepp próbálja elhagyni a szemem. Egy csepp melyet nem engedek. Ezek az én érzelmeim. Nem tartoznak senki másra, csak rám... és rá, aki.., aki eldob. Nem hagyom, hogy e könnycsepp elinduljon. Senki nem látja rajtam, hogy milyen állapotban vagyok. És ez így jó. Magam vagyok. Egy másik levél. Itt már nincs köztünk probléma. Azon az emberen aki miatt mérges lett rám, azon próbálunk segíteni. Milyen érdekes. A következő levélben már hiányzok Neki. Nem tudom miért, hiszen egy nagy nulla vagyok. Minek foglalkozik velem bárki is?! Visszamentem az első levélre. Nem tudom miért nem azzal kezdtem, de valahogy úgy éreztem ennek kell utoljára maradnia. "Tudod, hülye vagy. Egy dolgot nem értek veled kapcsolatba. Hogy miért nem tudod felfogni, hogy nekem fontos vagy?! Ezt még nem mondtam, de mindig is olyan voltál nekem, mint a tesóm. " Nem bírom tovább. Elindul az első könnycsepp, majd a második és sorban a többi. Miért történik ez velem? Olvasom tovább. " Nagyon szépen megkérlek, hogy ne csinálj semmi hülyeséget! Tudod, hogy milyen hülye vagyok, és képes lennék akármilyen hülyeséget csinálni, ha te is csinálnál. " Sorban folynak le a könnycseppek, és már nem is törődök vele. Úgysem lát senki. Kit is érdekelne mi történik Velem?! Senkit. Egyedül ülök a szobámban és nézek magam elé. Tele van a fejem gondolatokkal, érzelmekkel, melyeket nem tudok megosztani senkivel. De nem is kell. Meg tartom magamnak. Ez lagalább az enyém és senki nem veheti el tőlem. Másokon szeretnék segíteni nem magamon. Az én sorsom az, hogy nyeljek, és nyeljek. Tűrjek mindent, ami történik. Megpróbálok felállni, de visszaesek. Most nincs erőm. Itt ülök és nézek magamelé a gondolataimba merülve. A kezeim remegnek, amikor megpróbálok írni Neki.Feladom, ez nem megy. Talán soha többé. Magam maradok. Egyedül. Kilátástalan élettel, melyet eldobnék magamtól, de nem teszem, mert Ő fontosabb Nekem. Fontosabb a saját életemnél, bár ezt nem képes felfogni, vagy csak nem akarja. Benne tartom a lelket, mert tudom, hogy "nincs jól". Gondolataimból anyám hangja tép ki. Már megint baja van velem. Velem mindig baj van. Becsukom a szemem és megint tűrnöm kell. Megint én vagyok a hibás mindenért. Már kezdem megszokni, mint azt az érzést, ami ilyenkor a hatalmába kerít. Újra jön a hang, az érzés, hogy legyen vége. "Most tedd meg. Legyen vége mindennek." Nem lehet - válaszolom vissza, szinte ordítva a gondolataimban. Van akinek szüksége van rám. "Vagy mégse?" De igen! MOst ébredek rá újra, ki tudja hányadszor, hogy magammal veszekszek. Egy részem lehúz, a másik küzd, mert segíteni akar Rajta. Én már beletörődtem. Nem érdekel melyik részem győz. De azt tudom, hogy amíg valakinek is számítok valamit, és segíthetek a baján vagy osztozhatok örömén addig itt vagyok.

2005.közepe