Nem tudok aludni. Már megint nem. Még alig múlt éjfél, amikor felöltöztem, s kirohantam a házból. Kertünk legszebb rózsáit szedtem le, mert tudom, hogy ez volt a kedvenc virága. Neki, annak a Lánynak, akiért életemet adtam volna, de nem tehettem.
Senki nem ismeri az érzéseimet. Senki, még Ő sem tudta, pedig Ő igazán fontos nekem. Egy lány, egy Istennő, akit a Halál elragadott tőlem. Elindultam az éjszakában, mentem, mentem, először még magam sem tudtam hová is megyek. Fejem tele volt olyan gondolatokkal, melyekre mások azt mondanák, hogy őrült vagyok. Habár ez igaz is. Őrülten szerelmes, de ez az érzés kezdi átadni a helyet a szenvedésnek. Olyan szenvedésnek melyet már nem sokáig bírok. Keresztül sétáltam a városon, majd mikor beértem az erdőbe megálltam. A Hold fénye keresztülhatolt a fák lombján, s bevilágította a helyet, ahova elindultam, mert gondolataim ráébresztettek, hova is indultam, hova is tartozok. Először csendben álltam, s néztem, ahogy egy kis szellő végig söpör, és meglengeti a bokrok leveleit. Végignéztem e szent helyen, ahol régen sokszor elsétáltunk, s vidáman beszélgettünk. Még hallom a hangját, a hangot, ami megváltoztatta az életem, ami megnyugtatott bánatomban, és ami most idehozott. Sírja elé léptem, s néztem a márvány lapokat, de látni nem láttam, mert Őt láttam magamelőtt. Az érzések melyek bennem lakoztak megmozgatták ajkaim. Először csak megremegett a szám, majd elkezdtem mondani azt, amit már régóta érzek iránta. Nem bírtam tovább, térdreestem, de a szavak tovább áradtak belőlem, az érzések melyeket Ő nem tudhat már soha. Nem akartam, de elindult egy könnycsepp, s benne elindultam én is. Már magam sem tudtam mit mondok, de áradtak belőlem a szavak, s lassan a könnycseppek is. A szavak lassan elhallgattak, s én csak néztem Őt, ahogy felém nyújtja kezét. Valamit mond, de nem hallom. Lassan eleredt az eső, még a természet is minket sirat. Behúzódhatnék az eső elől egy közeli kunyhóba, de nem teszem. Nekem már mindegy. Közelebb csúszok a sírhoz, s ráhelyezem a rózsákat. Ruháim teljesen átáztak, testem kezd átfagyni a hidegtől, de a lelkem már nem érzi ezt. Lassan ráborulok a sírra, karommal körbefogom, s egy kis mosoly suhan át az arcomon. Szeretlek! - suttogtam az éjszakába. Hangom felkapta egy újabb szellő, s messze elvitte. Most már senki és semmi nem választhat el minket egymástól. Lelkembe boldogság költözött, végtelen boldogság. A világ lassan elcsendesedett, a sírkő eltűnt a szemem elől, s már a hideget sem érzem. Senki nem tudja, hogy itt vagyok, senki csak Ő.
Reggel az emberek akik elmentek ezen a kis ösvényen nem értették, hogy miért fekszek ott, míg végül valaki rájött, hogy halott vagyok. Így haltam meg, bár soha nem is éltem igazán, csak Benne, az Ő lelkében. Most megint ott vagyok, s többé nem hagyom, hogy bármi is közénk álljon�


2005. december 14.