Barna szemedből apró gyémánt,
Könnycsepp indult útra.
Arcodat lágy ezüsttel
Hártyaként bevonta újra, újra.
Mesélt rólad, mi emészt el téged,
Csendjébe hasított gyenge kérésed,
De nem hallottam mit kérsz,
A gyémántot figyeltem,
S ő némán beszélt tovább,
Folyt tovább sebesen.
Regét szőtt álmokból,
Vágyakról énekelt,
Halott gondolatokról
Halódó érzelmekkel,
S rád terítette ezt a finom szőttest,
Óvatosan belébugyolált,
S még most sem állt meg,
Gyorsan folyt tovább.
Lecseppent álladról,
Ruhádon siklott,
A gyászfekete, képlékeny vásznon,
S nem mesélt tovább,
Hanem fekete lett maga is,
Hosszú, mint a gyász.
Útját ezüstből szőtt háló,
Elmosódó képek sora jelezte csupán.
Ruhád szélén megállt,
Még egyszer, bánatosan visszatekintett rád,
S a földre hullt, bevégezve sorsát.
A száraz föld gyorsan beitta,
S tünékeny, barna massza,
Sötét folt maradt csupán,
S elernyedtél Te is,
Elfeküdtél a porba,
Megállt lélegzeted,
Rámnéztél, én nem értettelek,
Lehunytad sötétbarna szemed,
Követted álmaid,
Nyughatatlan vágyaid,
S a könnycsepp,
A gyönyörű ezüst-gyémánt
Ahogy eltűnt, Te is meghaltál.