Szenzációs eset történ a kisvárosban, a napokban. Kukucska Jenő 53 éves munkanélküli kazánkovács rejtélyes körülmények között a busz kerekei alá esett. A busz összeroncsolta lábait és térdtől lefelé amputálni kellett őket. Szakértők, bevonásával folyik annak kiderítése, hogyan került a leszállás után, a csukott ajtók mellett kiinduló busz kerekei alá. A szemtanúk szerint mintha hirtelen megcsúszott volna, hanyattvágódott és a mozgó busz kerekei alá csúszott lábakkal előre… Az első vizsgálatok megállapításai szerint a sofőr nem hibázott, szabályszerűen járt el, amikor elindította a buszt. Rejtélyes módon került az életerős férfi a busz alá. Elmondása szerint megszédült, tenyereivel a busz oldalának támaszkodott, amikor elindult a busz. A többire nem emlékszik.

1.
A Polgármesteri Hivatal Szociális Irodája előtt mindig nagy a sor. Kifogyhatatlan a segélykért kuncsorgók hada. Az előadó arcról, névről jólismeri a törzs és visszatérő segélykérőket. Automatikusan kiutalja a járandóságukat. Ige, igen: a járandóságukat, mert úgy jönnek ide, mintha a fizetésükért állnának sorba. Nekik ez jár a társadalomtól. Feltekintve az aktákból a belépőben régi segélyezettjüket ismeri fel. Unottan teszi fel a kérdést.
–Mit akar már megint Müllerné? Egyszer már megkapta a havi segélyt a gyerekekre? Kétszer nem tudunk adni, másnak is kell! Nem látta, mennyien várnak kinn? Mind a markát tartja, nem rövidíthetem meg őket, azért, mert maga repetázni akar.

Az asszony szoknyáját húzogatva, egyik lábáról a másikra állva végighallgatta, majd esdeklőn megszólalt.
–Bakos úr, most megváltozott a helyzetünk.
–Tudom az ura munkanélkülivé vált. Kapják a munkanélküli segélyt? Igen. Keressen magának munkát!
–Nézze, az uramnak e hónapban járt le a munkanélküli segélye. Már csak járadékot fog kapni, ha kérelmezzük.
–Maga dolgozik nem, ha jóltudom?
–Még dolgozom, a fonodában amig meg nem szűnik. Dolgozom cukorbetegen, magasvérnyomással amivel leszázalékoltathatnám magamat, elémehetnék tartós betegállományba, de akkor elküldenének a legelső alkalommal. Ki adna a négy gyereknek enni. Éhesek, mint a sáska, kiesznek a bukszából minden fillért!
–Na akkor számoljunk Müllerné! Adjuk össze, hogy mennyi jön össze havonta maguknak!
–Én hazaviszek 64 ezret, az uram már csak a kiegészítő segélyt fogja kapni, az annyi, mint 24 ezer, a gyerekekre kapok a megemelt családi pótlékkal együtt negyvennyolcezret. Annyi, mint százharminckettőezer.
–Úgy tudom, hogy a 20 éves nagylány is dolgozik.
–Dolgozott uram. Felvették a Főiskolára. Csak a családi pótlékot, nevelési segélyt fogom kapni utána ősztől. A középső lányom most nyolcadikos, iparitanulónak jelentkezett a vasgyárba. Esztergályosnak. Az ikrek pedig halmozottan sérültek. Szellemileg visszamaradottak, hiperaktiv az egyik, személyiségzavaros a másik. A városban nincsen halmozottan sérülteknek képzés. Az egyiket Fehérvárra a másikat pedig eddig Kurtafalvára hordtam egy felzárkózató bentlakásosba, de kivettem. Holnap vinném Pestre, ha sikerülne elhelyeznem oda.
–Mért vette ki?
–Mert sorra-rendre, kékre, zöldre verik a társai. Már nem is a szülésbe, a verésekbe hülyül bele.
–Menyiben tudok én, azon kívűl, hogy meghallgatom segíteni magának? Több segélyt nem tudok kiutalni, rendkivűli segélyt kétszer van egy évben lehetősünk adni, de azt már felvette rég!
–Bakos úr, most hallgasson meg engemet! Igaz, soknak tűnik, ha összeadjuk, a havi 132 ezer bevételünk, de ebből 30 ezer a lakásrezsi, marad durván: 100 ezer. Az ikreknek fizetnem kell a buszjegyeiket, mert arra nics kedvezmény. Az havi négyszeri utazás fejenként kb. 10-10 ezer Ft. Fizetnem kell a kollégiumi bentlakásukat, étkezést stb. az, 30. 000 a kettőre.
–Marad ötvenezer Ft-unk.
–Ebből lejön a két lány és az én buszbérletem az 15. 000 Ft.
–Még mindig marad 35 ezer Ft-juk.–jegyezte meg az előadó maliciózusan.
–Ebből kellene, ennünk, ruházkodnunk, mosnunk, léteznünk. Maga szerint mire elég ez? Az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés. A segélyekből tudok néha egy-egy darab rongyot a turkálóban megvásárolni, vagy cipőt venni a lábukra. Uram, úgy élünk, mint a Toldi lova… mire beleszokunk a nélkülözésbe, felfordulunk. Hát nem az állam polgárai vagyunk mi is?
–Műllerné, maga itt lopja a kint sorban állók idejét. Szerintem szidják, mint a bokrot. Mondja, mégis miben segíthetek? Több segélyt nem utalhatok ki. Értse meg! A kvótába már nem fér bele, kiürült a kassza. Üres az eklézsia.
–Legalább annyit adjanak, hogy a Pestre járkálásomat fizessék ki! Ha nem tudom elhelyezni a gyereket, két héten belül, elveszik a hetedik osztály számára és visszaesik egy évet!
–Pénzt nem adhatok, de szólok az érdekükben az Oktatási Osztályon.
–Bakos úr, onnan jövök, most rúgtak ki harmadszorra. Nem, és nem. Nem jár ingyen buszbérlet, nem jár több nevelési segély, pedig tudom, hogy dupla pénz járna, mert halmozottan fogyatékosak, csak valahol, valakik lenyelik, amit a megyénél kiutalnak nekünk… de ha egyszer kinyitom a pofámat! Akkor repülnek innen az ügyintézők, de még a főnökük is. A kétségbeesett ember mindenre képes! És egy anya, az oroszlánként harcol a gyerekeiért… jaj, máris forog velem a világ! Felment a pumpa, a cukrom, itt halok meg maga előtt!-óbégatott az asszony és beleájult az alája tolt székbe. Az előadó vizet engedett a csapból, remegő kezébe adta, s ivásra biztatta. Míg az asszony romjaiban heverve próbálta összeszedni magát az előadó átment a másik szobába, az Oktatási Osztály előadójához.
–Idefigyelj Cilikém! Nagy baj van! Mondd meg nekem a halmozottan sérült gyerekeknek mennyi nevelési segély, jár?
–Te is tudod Kálmán, kétszeres.
–Mért csak egyszeres támogatást utaltok ki a két Müller gyereknek?
–Mert nem kérvényezték.
–Akkor most azonnal elintézed nekik visszamenőlegesen! Nem, semmit ne kérdezz! Nem akarom a botrányt. Ha ez a főnök fülébe jut, repülünk mindannyian! Még csak ez kellene, hogy elkezdjenek vizsgálódni, hova folyik el a segélyek java. Nem akarom, hogy kiborítsa a bilit. Értjük egymást?
–Értjük. Küld át hozzám, ezt a Müllernét.

2.
A végzetes nap előtti éjszakán nem jött álom Kukucska Jenő szemeire. Egyre csak forgolódott ágyában. Lelki szemei előtt ezerszer lejátszotta átgürcölt életét, a nélülözéseket és most a munkanélküliségét. Két lehetőség közül választhatott, mivel a gyár bezárásával főleg egy ötvenhároméves kazánkovácsra sehol sincs szükség, valamit ki kellett találnia! Addig, addig forgott az esze kereke, míg rájött a megoldásra.

Ördöngös tervet eszelt ki. Elhatározta, hogy a húszéves életbiztosítása halálozás esetén azonnal kifizetésre kerülne a családja részére. Így azzal négymillió körüli összeggel egy időre kihúznák, valahogy elvegetálnának. Felkelt, kiment a konyhába, rágyujtott. Kihozta a szobából az életbiztosítási kötvényét és sokadszorra, újból átböngészte.

–Na, lássuk csak! Lássuk, aztmondja, hogy egyik végtag elvesztése 50%-os rokkantsággal járna, míg mindkét végtag elvesztése százszázalék. Viszont, ha egyösszegben vennék fel az összeget, akkor nyolcmilliót kapna kézhez.
Hogy megerősítse az eszméletét, bedobott egy felest, abból a kerítésszaggatóból, amit a sógortól kapott még Jenő napra. Aztán csak tovább forgott az esze kereke. Kente is zamatos motalkóval, hogy csakúgy bűzlött tőle a belehelt kiskonyha.

Addig, addig forgatta a színét is, a visszáját is tervének, míg eldöntötte: a busz kerekei alá esik, úgy, hogy minkét lábán keresztűlmenve, amputálni keljen azokat. Miután elszívott másflédoboz cigarettát, megitta a maradék pálinkát delíriumba kerülve hallucinálni kezdett és víziói támadtak. Az atyaúristen előtt találta magát és az a térdére fektetve fenekelte egy nádpálcával.

–Hagy hallom csak, miben mesterkedel te elfuserált gavallér?
–Uram, én csak a családomon kívánok segíteni. Feláldozom magamat értük.
–Arra nem gondolsz, hogy egy másik családapának, a buszsöffőrnek okozol bajt általa? Meghurcolják, esetleg kártérítésre kötelezik miattad?
–De, értsél meg engemet is uram: akasszam fel magam? Arra nem fizet egy kanyi vasat sem a biztosító.
–Hm, mondasz valamit ember! – suhintott egyet a meztelen fenekére az úristen.- Ugorj a vonat elé!
–Még rosszabb uram, akkor, ha meghalok, csak a családomnak ártok vele. Kihúzom a zsebükből a rokkantsági pénzt. Nekem életben kell maradnom, és amig élek kapom a rokkantságit, amiből az egyszeri biztosítási összegen felül élünk, mint Marci a Hevesen.
–Mit gondolsz, honnan kapod? Ha rábizonyítják a szerencsétlen soffőrre, hogy előbb indította el a buszt, fizethet élete végéig. Ha szabályosan indított, akkor pedig a vállalatát, jobbik esetben a biztosítót károsítod meg. Hogy tudsz ezen túl a buszsöffőr szemébe nézni, buszra ülni, szégyenkezés nélkül?

–Megmondom neked uram: sehogy. Ha levágják a lábaimat én már soha nem, fogok buszra szállni.
–Az úr gondolkodott egy pillanatig, még egyet odasózott Jenő meztelen alfelére és talpraállitván így fedte meg. Ez egyszer szemet hunyok tetted felett, de megigérem, ha meghalsz, akkor a pokolba küldelek.
–Nem halok bele, ezt megígérem neked uram. Majd odafigyelek minden mozdulatomra. – mondta Jenő és a látomás eltűnt. A delíriumot kidörgölte szemeiből és visszabúj ágyába. Hanyattvágva magát belehorkolta a világba a kisember nyomorúságát.

Másnap reggel kijózanodva megmosakodott, megborotválkozott, tiszta gatyát húzott és elindult a buszmegálló felé. A többit már tudjuk. Leszállva az egyik állomáson, ügyesen a busz alá lavírozta magát. A kórházban tért magához.

3.
Zölköpenyes, maszkos alakok állták körül és próbálták e világra visszaráncigálni a túlpartról. Mikor kinyitotta szemeit az anasztezológus nézett arcába és két pofon között sipítva, kérdezte: Kukucska úr hall engemet? Másik oldaláról a műtőssegéd nézett rá: kukucs, lát engem? Jenő pislogott, mint a rimóci nyúl, majd megszólalt.
–Látok, hallok, mindent értek.
Mielőtt átgördítették volna a hordágyra az operációt végző sebészorvos vigasztalni, kezdte.
–Ne, ijedjen meg uram, le kellett amputálunk térdből a bal lábát! De, a jobb lábát, lehet hogy, ha nem üszkösödik el még mementhetjük…
Jenő mély levegőt véve bosszankodva megszólalt.
–Ne, fáradozzanak vele, legyünk túl rajta főorvosúr! Kapják le a másikat is, hogy szinkronba legyenek!
A főorvos nagy szemeket merszetve, mint aki nem jól hall rákérdezett.
–Ember, más örülne, hogy megmentjük a lábát, erre maga meg bosszankodik, hogy kontár munkát végeztünk. Még jó hogy felelőségre nem von bennünket, amiért próbáljuk megmenteni a másikat!
–Ugyan már főorvosúr, nem egyszerűbb lenne most lekapni, mint pár nap múlva, ha elüszkösödik, a másikat is levágni! Mennyi pénzkidobás újra műteni?
–Ember, maga részeg! Mária– fordult az anaszteziológushoz– nem lehet, hogy többet kapott a koktélból azért beszél félre az úr?
–Nem, főorvosúr, pontosan annyit adtam neki amennyi, kell a testsullyához mérten. Én sem értem, lehet, hogy megzavarodott a sokktól, amit kapott.
–Tolják ki a megfigyelőbe!–adta ki a beteghordóknak a parancsot miközben Jenőt óvatosan átgördítették a hordágyra. Felpócolt éplábával kalimpálva átkozódva ordította! Feljelentelek benneteket kontárságért, ha mégis le kell kapni a ballábamat! A fenének nem kaptátok le azt is átkozottak!

4.
Nem is kell mondanom, kitalálhatták. Jenő a felesége által becsempészett cigarettát kibontogatva, a sebbe dörgölte a dohányt. A megmaradt lába az orvosok igyekezete ellenére szépen üszkösödni kezdett. A nagyviziten vért izzadva vakargatták fejüket a fő és alorvosok, és egymásra mutogattak.
–Főorvosúr, nemhogy a húsevő baktérium támadta meg ezt az embert? –adta a tippet az alorvos.– minél előbb le kellene amputálni a beteg lábat, mert elrothadva a paciens belepusztulhat a gyógykezelésünkbe!
–Rohadt sintérek! Megmondtam vágjátok le ezt is! Beperellek benneteket kontárkodásért, ha túlélem!–átkozta őket Jenő habzó szájjal, miközben befelé kacagott a mája. Sikerült hát.

Jenőt másnap visszatolták a műtőbe és leamputálták a bal lábát is. Mikor kiengedték a kórházból a legelső volt az orvosokat feljelenteni kártérítésért.
A biztosító kifizette neki a rokkantságért járó teljes biztosítási összeget. A Közlekedési Vállalatot kötelezte a bíróság járadékfizetésre élete végéig. A kórház is elvesztette a pert és Másfélmillió Ft eszmei kártérítést fizetett a műhibáért.

Jenőt nem olyan fából faragták, hogy elhagyja magát. Műlábakat készitetett magának és megtanult járni. A panellakást eladták. Vettek egy vidéki házat, melyet kicsinosítottak. A gyerekeket kitanítatták. A nagylány kijárta az egyetemet, férjhezment és elköltözött a fővárosba. Az ikrekkel pedig vállalkozásba fogott. Mivel az értelmi szintjük, csak a nyolc általános iskolára volt elegendő, igy aztán maradt a vállalkozás. Megvette a laposon lévő telkével határos területet és kecskefarmot rendezett be.

Ma már hetvenkét kecske adja a tejet a kecskesajtkészítéshez. A sajtüzemet a felesége vezeti és a két menye, segít benne neki. A fiúk pedig a takarmányozást, fuvarozást, kaszálást és a kecskékkel való egyéb teendőket végzik apjukkal. Saját tenyésztésű kecsbebakjuk az ötéves Frici első díjat nyert az Országos kecskeszépségversenyen. Neki volt a legcsinosabb szakálla és legnagyobb a herezacskója. Jenő úgy tervezi, hamarosan visszavonul a fizikai munkától. A fiúk ellátják helyette a teendőket. Ő pedig számítógépén intézi a kisvállalkozás marketigjét. Húsvétkor nyolc kecskegidát sütöttek meg a falu népének az új harang felavatásának ünnepére. Természetesen a harang költségeit Jenő állta. Amikor megkondult a nagyharang, pillanatra lehunyta szemeit és kapcsolatba lépett az úrral. Halkan magaelé morogta: bocsájs meg nekem uram, de nem tehettem másként!







TENGŐDŐK

Annyi szépről tudnék írni, de nem lehet. Nem lehet, mert nem hagyják a perifériára került tengődők nyugton lelkiismeretemet. Úton útfélen megállítanak: „Ezt meg kell írnia...” szorongatják kezeimet, kapaszkodnak belém kétségbeesett, megtört, megalázott tekintetükkel.
78 éves öregasszony negyvenévnyi munka után 27 ezres nyögdíjból a rezsi kifizetése után 8 ezer Ft-ból vegetál. 60 éves özvegyasszony özvegyi pótlékkal együtt 30 ezerből tengődik. És sorolhatnám!
Hát, mit vétettek ezek a szerencsétlenek, hogy páriaként kell nekik tengődniük, a lét peremén megkapaszkodva bocsánatot kérni azért, hogy még élnek? Milyen élet ez, egyáltalán élet ez még?
Felépítették a romokból az országot, felneveltek egy generációt, akik szintén a létükért küzdve, nem tudnak nekik segíteni, mert nincs miből. Ki felel ezért a gyalázatért? Arcul ütötték a középrétegek és lerugdosták őket a mocsár peremére...
Egy elitréteg, aki saját emberségéből ügyességgel és szorgalommal felkapaszkodott, reprezentálja az országot. De könyörgöm, ez nem az ország! Magyarország felülnézetből egészen europer, de alulnézetből a balkán...
Nincs igazság – mondják. De van. Mindig annak van igaza, aki erősebb. A gyengék hátán felkapaszkodók, munkaerejük kisajtolása árán, a fénybe fürödve, nem látják meg az országot alulnézetből.
Ő értük szólok, a gyengékért, mert jajszavuk nem hallik el a koronás, csicsás parlamentig. A médiákból ezermilliárdos síbolások ömlenek tudatunkra, aminek töredékéből felemelhetnék a nyugdíjakat, alapbéreket, de még a hatvan ezres alapbérre emelést is megtorpedózzák a síbolók!
Hát nincs szemük a látásra, akik az Európába vezető utat vegetáló hajléktalanokkal, s kukázó tömeggel kövezik ki. Baj az, hogy még élnek? Baj, hogy megöregedtek, s ha ötven évesen valakit elküldenek az nem kap állást, mert már öreg, kiszipolyozták... az haljon meg?
Tudom, az igazság odaát van! De, hát hol? Kérdezem a szelet, nem felel. Mikor száll már fel a köd és fújja el ezt a rémálom világot?
„Vajon lehet-e jobbra várni, szívünk és lelkünk fáj bele...?”

Szeretetlenül

Ufó-ként, idegen bolygóról cseppent lényként tekintgetek mostanában környezetemben a rám zúduló gyűlöletáradatban fuldokolva. Gyűlölet fröccsen rám a boltban, a méla undorral kiszolgáló eladó szeméből. Süt belőle a gyűlölet, mert ki kell szolgálnia, mert el kell adnia az árut egy ugyanolyannak, mint ő. Süt a gyűlölet és a gőg a fizetőpincér szemeiből, amikor háromszori könyörgésre hozzám méltóztatik fáradni, s unottan dobja elém a túlszámolt számlát. Derogál neki, hogy a borravalót meg kell köszönnie! Süt a gyűlölet a benzinkutasból, mert ki kell szolgálnia, és morcosan, sértődötten gyűri zsebre a borravalót.
Érzem, megalázásom naponta rendületlenül folyik. Megalázásunk, egymás általi megaláztatásunk, gyilkos utálkozásunk, irigykedésünk megállíthatatlanul önti zavaros szennyét a nyakunkba.
Miért?
Miért ez a szitok-átok hadjárat egymás ellen?
Kinyitom a TV-t, ömlik belőle a habratyolás, egymás sértegetése. Előveszem a sajtót, teli van gyalázkodással, lejáratással, hazugsággal. Mellébeszél a kormány, a hivatal, az ellenzék, hazudik mindenki szemrebbenés nélkül. Miért? Úgy érzem, hogy bepánikolva, félelmében igyekszik a polgár megszabadulni átkos múltjától, kiokádni megalkuvásait, bűneit, 40 év elhallgatott kis és nagy disznóságait. Egymás gyalázásával, uszítással próbálja az új rendben pozícióját megerősíteni.
Miért?
A családok élete pokol, acsarkodás és marakodás. A gyerekek riadtan bújnak a sarokba, vacognak, és sírva kullognak el az őket eltoló anyától. Ölelésre kitárt kis kezük bénán hanyatlik le a rideg szavaktól: „Hagyjál már, nem látod, hogy ideges vagyok!”
Ufó-ként járok az országban, s riadtan konstatálom: Magyarországon megszűnt a szeretet, a béke, egymás megbecsülése. Amúgy is fogyó népességünk gyilkolja, öngyilkolja, elűzi egymást ebből a sokaknak oly drága kis hazából. Menekülne a nép, csak nem tudja, mi elől. Olyan ez, mint amikor a vadnyulak próbálnak a hajtók gyűrűjéből kitörni, elkerülendő a feszülő hálót, a hurkot, mely menthetetlenül a nyakukra fonódik. Így vergődik a polgár, s próbál maradék kis pénzével szerencsét, kis bizniszeket kötni, tisztességesen vállalkozni, de mivel nincs tapasztalata a vad kapitalizmus mocsarában való járásra, hamarosan elnyeli a mocsár, megbukik, pénze elúszik, s eheti a munkanélküliek keserű kenyerét...
Szomorúan látom, ahogy csúszik ki a munka hajdani életvidám és gondtalan munkatársaim, barátaim kezéből, fogy el lábuk alól a talaj. Kinek jó ez?
Ez a nép nem hülye. Ez a nép méltóságában lett megsértve, arcul csapva, szemen köpve. És amikor kihúzzák alóla a talajt, akkor még ostorozzák, önérzetében sértik, becsületében mocskolják nap, mint nap sajtón, rádión, TV-n keresztül.
A minap otthon voltam szülőfalumban. Összetalálkoztam a régóta magányosan élő Bözsi nénivel. Vedlett gönceiben, hajlott derékkal, karjain koszos szatyrokat cipelve, kukázásból tért haza. Mellette hű kutyái csaholtak vidáman. Kivettem kezéből a szatyrokat, s elkísértem hazáig. És a kapu előtt megállva, szemeit szeretettel körülhordozva a kutyaseregen, csak mondta, csak mondta.
– Tudja, Bogumil, engemet ezek a kis állatok éltetnek. Hozzám csapódtak, kivetette őket is a társadalom, mint engemet. Nincs senkijük, rajtam kívül, megértjük egymást. Szeretetben élünk... ellátom őket. Kukázok: értük. A hentestől kidobásra ítélt nyesedéket kérek. A maszek vendéglőstől ételmaradékot kunyerálok nekik – és persze magamnak is...
Tudja, aki az élet peremén van, túl a hetvenen, az már semmit ne várjon senkitől. Nekem itt vannak ők. Én vagyok a királynéjuk, s ők az én alattvalóim. Szeretjük egymást, Istenem, hát baj ez? Miért baj ez, mondja meg. Miért fáj egyeseknek ez a nagy békesség énnálam. Miért akarják a sintérrel elvitetni a barátaimat? Nem értik, hogy rajtuk kívül nincs senkim se? Gonoszak az emberek, nagyon gonoszak... emberfarkasok ... emberfarkasok ...

Saulusból Paulus


A jómódú vegyes lakosságú nagyközségben öreg barátomnál: Pista bácsinál időztem pár órát. Látogatásom amolyan tisztelettétel volt, ha már utamba esett a község. A gangon beszélgettünk egy kancsó pincéből felhozott saját termésű bor mellett, amikor a pár éve özvegy Pista bácsi öreg komája lépett be napi vizitre. A hármasban való beszélgetésnél felemlegettük a pár éve elhunyt Mariska nénit, s elindultunk a temetőbe megnézni a kriptát.
A takaros s méltán dicsért temetőben szép, tiszta sorokban helyezkedtek el a sírok egymás mellett. Feltűnt, hogy a sírok mind kriptának vannak kiképezve s körbebetonozva, egy árva fűszál sem termett közöttük. Amolyan halottak városára hasonlított az egész. A fekete, fehér s erezett márványsíremlékek szépen munkált feliratai, díszítései valami egyedi imágót adtak a síroknak. Aztán elkerültünk egy széles utcába, ahol kétoldalt vadonatúj sírok, azaz kripták sorjáztak egymás mellett.
– Tudod, ezekben a kriptákban még senki sem lakik. Aki egy kicsit is ad magára, az elkészítette a helyét előre.
– Dehát minek? Nem ráérnének akkor, ha meghalnak?
– Nem érted te ezt. Tudod, jólesik kijönni, elnézelődni, s konstatálni, hogy megvan a helye a halottak városban..., aztán az sem mindegy, hogy kinek a társaságában nyugszik majd az ember, ha meghal.
– Nocsak?
– Nézzed, mi a községben svábok, magyarok, zsidók, evangélikusok, katolikusok, protestánsok szépen barátságban vagyunk egymással. De ahogy a községben az élőknek megvan a külön temploma, tehát a nyáj a három templom köré csoportosul, úgy itt a temetőben is, a katolikusok, evangélikusok, protestánsok és zsidók külön vannak. Nézzed csak, itt ezek mind rokonok az első sorban: Gotsálok, Sneiderek, Knodelek stb. svábok, evangélikusok... Egymás mellett a rokonok. Ha kijönnek az elhunyt ősökhöz, akkor végigjárják a jövendő nyughelyeiket, s megnyugodva térnek haza: a sógorok, rokonok egykupacban, jó helyen fognak nyugodni.
Pista bácsi öreg barátja lelkesen kalauzol bennünket a pompás sírvárosban. Miután elbúcsúzunk, ő még marad. Búcsúzóul odaveti Pista bácsinak.
– Az esti misén találkozunk! Tegnap nem voltál, leltárhiány volt!
– Jó film ment a TV-ben – mentegetőzik Pista bácsi, de barátja leinti:
– Nem indok a távolmaradásodra: mindennap ott kell lenni a misén! No, este találkozunk... – mondta homlokráncolva...
– Ki ez az ember, hogy így felelőségre vonja magát? – kérdeztem kíváncsian Pista bácsihoz fordulva. Ő huncutul kacsintva, nevetve válaszolta:
– Ezt írd meg egyszer Gyulám, érdemes!
– Tudod, ez az én barátom: Soma, a tsz-ben vadőr volt harminc éven át, onnan ment nyugdíjba...
– Isten az égben, már megbocsásson Pista bátyám, de a környéken vadnak híre sincs, ha csak a vadkörtékre vagy farkasalmákra nem kellett ügyelnie...
– Na, tudod, az úgy volt, hogy amikor a tsz megalakult, hát ugye vótak benne párttagok jócskán, még munkásőrök is, na ugye, ahogy szokás volt akkor... Aztán köllött egy olyan ember, aki ráér, beszedi a bélyegpénzt, elintézi a pártügyeket, amolyan lóti-futi... a tsz-elnök Somára gondolt.
– Miért?
– Soma kétbalkezes amolyan sete-suta emberke volt. Minden balul ütött ki, amihez hozzányúlt. Hát, hogy több kárt ne okozzon a tsz-ben, így rábízták a bélyegkihordást, kasszírozást. Ehhez ugye beléptették a pártba, s kreáltak neki egy patyomkin-állást, ahol nem tehet kárt semmiben: kinevezték vadőrnek.
Az idejével senkinek nem kellett elszámolnia, intézte a párt ügyes-bajos dolgait. Mellécsapták még a szakszervezeti bélyeg kihordását s a pénz kasszírozását is. Aztán amikor valakit ki kellett jelölni pártiskolára, akkor automatikusan őrá esett a választás: elküldték. Így lett Somából lassanként észrevétlenül párttitkár. Ebből ment nyugdíjba: nyugdíjas párttitkár és vadőr...
–S most honnan ez a nagy pálfordulása?
– Hát ez az: ezt írd meg. Harmincévi párttitkárkodás után Soma a nyugdíjas éveiben, mivel szintén megözvegyült, unalmában beszokott a templomba. Nem tudott szolgálat nélkül élni: most a pap szolgálatába szegődve ingyen segít a sekrestyében, kezeli a misebort, a fűtést, s a harangozás is az ő gondja. Nézzed, itt lakik a templom mellett, megteheti ezt a szívességet...
– De hát maga is itt lakik szemben, úgy tudom, harminc évig Pista bácsi volt a pap jobb keze, nyírta a füvet, segített a sekrestyében, kezelte a misebort állása kockáztatásával akkor, amikor ferde szemmel néztek arra is, aki a paphoz húzott.
– Ja, kérem nagyot fordult a világ! Én segítettem harminc évig: dacból! Most is eljárok a templomba naponta, de már nem segítek: Soma kitúrt. Tudod, nem bánom: van neki miért vezekelni, legalább lekvitteli Istennel azt a harminc évet. A Saulusok világát éljük Gyulám, s így van ez jól: így kerek a világ. Van benne ez is, az is...
– Pista bátyám, mondok én erre valamit: van nekem egy gyerekkori haverom. István a keresztneve. Na, ez az ember harminc éven át decemberben tartotta a neve napját, holott mivel februári születésű, így augusztus 20-án lenne esedékes az ünneplése. Nade, az ő pozíciójában cikis lett volna Szent István napján ünnepelni. Mit szóltak volna az elvtársak. Így aztán minden év karácsony táján szorgalmasan köszöntgettem őkelmét.
A rendszerváltás első évében csörög a telefonom augusztus közepén, s István barátom Augusztus huszadikára, névnapra invitál. Forgott velem a világ. Először azt hittem, nem jól hallok. Rákérdeztem: névnap Augusztus huszadikán, alkotmány ünnepén? Barátom helyreigazított:
– Szent István napjára tettem a névnapot. Új rend, új névnap! Különben is az igazi névnapom augusztus 20-ra esik, ha nem tudnád...
– Nade harminc évig... karácsonykor...? – nyekeregtem.
– Az akkor volt komám: haladjon ön is a korral, névnapozzon Szent Istvánnal! – mondta kajánul, s letette a kagylót.
Döbbenten meredtem magam elé. Íme így lesznek a mai kor kis Saulusaiból Paulusok...
Már látom lelki szemeim előtt, hogy hogyan vedlenek át hajdani hóhéraink, kövérre hízott párttitkáraink, vezérigazgatóink, buzgó közhivatalnokaink, ÁVÓS, belügyes, III/III-as megkínzóink áldozati bárányokká, veteránokká, pofoszos aktivistákká, s állnak sorba kárpótlási jegyekért, hogy aztán felbukkanva tüzet okádjanak a régi rendszerre, melynek oly buzgó szekértolói voltak hajdanán.
Saulusokból – Paulusok... avagy rablóból pandúr? Hát ennyire szűkiben vagyunk tiszta múltú, tettekre kész tenni akaró emberekben? Jaj annak az országnak, amely a Saulusok szolgálataira fanyalodik. Nem akarom, hogy a Saulusból – Paulusok országa legyünk: nem, ezt nem akarom...!