Ülök egyedül a fényes szobában,
Odakint az éjszaka él már a mában.
Kinéznék az ablakon, de mit látnék?
Semmit, ami számomra nagy érték.

Talán a csillagokat és a Holdat...
Ha felhő egyiket sem takarja.
Erdőt sem látnék, csak betonból.
Az pedig engem csupán lerombol.

Tavat sem látnék, simatükrűt, tisztát...
Prtján tücsök, szellő zenélne és nád!
De ilyen szépség sincs ablakom alatt!
Nem láthatok most tisztavizű tavat...

Látnék én hegyet, mi felhőket karcoló!
Nézném, hogyan borítja be lassan a hó.
De ilyen sem akad a közelemben...
Hogy láthassam, messze kéne mennem.

Esetleg boldogságot, örömöt látnék még.
Nézném, hogy gyerekek kezében gyertya ég.
Hogy viccelődnek a sötéttel vidáman,
Tudva, nekik az semmit nem árthat.

Nem nézek ki, mert nem is kell, hogy lássam.
Lehunyom szemem, s már nem vagyok a mában.
Mindenhol ott vagyok a képzeletem által,
Látok Holdat, csillagot, tavat széllel, náddal.

Látok magas hegyet, hófödte csúcsokkal,
S alant völgyet, tele boldog arcokkal.
Minden az ablakom alá került kicsit,
Nézem hát, s hallom, hogy a gonosz csak sikít...