Wixelwaxel Benő szentéletű ember volt. Böjtölő, aszkétizáló. Igaz, ebben a Hungarian állam is nagyon segítette, mivel Benőnek csak kevéske nyugdíjat adott, amiből nem tellett földi örömökre. No és Istent is gyakran emlegette Benő, változatos szövegkörnyezetben. Meg feleségét is nagyon szerette, azt akarta, hogy sokáig éljen, így az életet meghosszabbító fizikai aktivitást, amit annyira ajánlanak a bölcs orvosok, mindig feleségére hagyta: az cipelte haza a piacról a kosarakat, az vasalt, mosott, főzött, takarított. Benő nem tehetett róla, hogy felesége mégis előbb hagyta el ezt az árnyékvilágot, mint ő.
Ám idővel Benő is követte feleségét. Lelke boldogan szállt felfelé, a Mennyország felé. Félúton azonban megállította egy csinos angyalka, égi "szolgálunk és védünk"-egyenruhában:
- Benő Úr, én, Kláramára Sára, az Ön védőangyala, felírom lélekgyorshajtásért! Most fizet, vagy adjam a csekket?!
Benő a csekket választotta, mivel egy vasa sem volt. Folytatni akarta útját a Mennyország felé, de őrangyala, Sára, szigorúan rászólt:
- Benő Úr, jöjjön velem, megyünk a Pokolba!
Megijedt Benő, szabadkozott, hivatkozott arra, hogy ő már kétszer is volt a földi pokolban, és csak egy hajszálon múlt onnan való kikerülése. Haláláig őrizte az a hajszálat, de nem hozhatta magával.
Sára Őrmesterőrangyal nevetett:
- Benő Úr, Ön a földi pokolban volt, mi meg a Földalatti Pokolba megyünk most. Oda is csak azért, néhány percre, hogy később lássa: mennyivel jobb a Mennyországban, így még inkább értékelni tudja majd a Mindenható jóságát! "Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni..." - tartja a népdal is. Nem emlékszik rá?
Benő nem emlékezett erre, csupán az ifjúkorában vele olykor letarisznyált Telttarisznya Mariska dudáira, de már, így, testetlen lélekállapotban, azokkal sem akart dudálni. Ám hamarosan ott voltak a Pokolban.
Benő nem ilyennek képzelte a Pokol kapuját, ezt a tükrös, csodaforgós, aranydíszes-cirádás mesecsodát. Méginkább elámult, amikor beléptek. Az egyik
fürdőkádban ismerőse, Belednyúzom Balambér üldögélt gőgösen, a biliárdosmilliárdos, és a Pokolblikkelben nézegette a pucérságukat unalomig mutogató szépséges hölgyeket. Két ördöglány szolga legyezgette pálmalevéllel. Benőt még fejbiccentésre sem méltatta. Az egyik újságcím harsány betűkkel hirdette:
"VÉRES DRÁMA A KONYHÁBAN! Wixelwaxel Benő kisnyugdíjas megölte feleségét egy lekváros palacsinta miatt!"
Benő felkiáltott, és őrangyalához fordult:
- Miféle kénköves piszokság van ebben a kurvállapban, azaz, bocsánat, akarom mondani, bulvárlapban? Én nem öltem meg a feleségem!
- Persze, hogy nem - nyugtatta őt az angyal. Ám kell a szenzáció a Pokolban is, nekik az sem baj, ha hamis! Holnapra úgyis mindenki elfelejti...
Elektromos betűk villogtak mindenfelé, vörös, zöld, sárga színben: "VEGYEN OLCSÓN VÉRFÜRDŐT! SAJÁT VÉRREL 20 % ENGEDMÉNY!! Itt a kés, - el ne késs! Döfd be a tőrt, törököm, úgysem él ő örökkön!" Másutt meg ez szúrt szemet Benőnek: "NE KÉRDEZZE, HA VAN SZEME: NEMES SZERVÉT HOVÁ TEGYE? Várja Ördöghölgyünk, Nyina, e Pokolban nics szebb p....!"
- Hát igen, látja, a Pokol ilyen csúnyácskán liberális! - magyarázta Benőnek Sára angyal. Mennyivel jobb a Mi Mennyországunk!
Itt is, ott is narkósan diszkóztak, mint az őrültek. Egy ördögfiú Sárát is táncba akarta vinni, azt gondolván, hogy könnyű Katit táncba vinni. Az őrangyal egyrészt nem volt Kati, másrészt bakasári sem: akkora pofont kent le neki, hogy a kétszarvú ördögközlegény beleesett a kétfenekű dobba. Benő egyre több rosszembert ismert fel földi életéből. Szegény elvetemült lelkek itt sem tudtak leszokni arról az átkozott, istentelen luxusról: ezüst- és aranytálakból eszegették az ínyencfalatokat, folyt a legdrágább pezsgő. Egy ördögénekesnő, akinek meztelenségét hatásosan emelte ki a bőrébe operált néhány drágaköves ékszer, ámorosan-mámorosan dalolta:

"Van, ki diva-diva-divatizál,
más meg priva-priva-privatizál.
Isten-törvény? Azt el ne feledd:
NE LOPJ SOHASEM - TÚL KEVESET!"

Benő erősen arra gondolt: nincs egy vasa sem, - ez megóvta a pokoli csábításoktól. Szerencsére: eddig nem kértek tőle e tüzes lokálban egy vasat sem. Őrangyala megvetően legyintett:
- Hagyjuk itt ezt az Istentelen Reklámbirodalmat! Itt a Sátán a főrészvényes észlényes, nem mondom, kicsit kikupálta ezt a helyet, persze, sok érdekeltsége van, még az a versbeli Ágnes Asszony is neki mos pénzt a patakban, amikor nem azt a véres lepedőt lubickoltatja...
Egy szempillantás alatt már a Mennyország kapujánál voltak. Benő szerény, de vaskos tölgyfaajtóra számított, ám meglepetten látta: a kapu, amelyik tízszer akkora a Pokol kapujánál, drágakövekkel, arany szobrokkal díszített óriás, akkora, hogy az odaérkező lélek egyből megérzi földi törpeségét. Bent pedig felhőkből, égboltozatból, gyémántfényű lépcsőkből, aranysugár-termekből épült palota várta. Megszólalt az Égi Hangot szóró hatalmas Ezüsthangszóró:
- "MIVEL SZÁLLJON ÁT SZÁZ HEGYEN? ANGYALSZÁRNNYAL! TŐLÜNK VEGYEN! NEM LÁTOTT MÉG ILYEN SZÁRNYAT: ENNEK ESŐ, SZÉL NEM ÁRTHAT! Angyalok! Ütött az óra! Siessetek akciónkra!"
Mindenütt feliratok, óriási, villogó falragaszok fogadták Benőt. Őrangyala már otthagyta, megpattant új angyalszárnyakat venni potom áron, az otthon lévő kétszázharminchét mellé.
Minden volt e palotában: tömérdek árú, nép, mely bárgyú, bohóckodó politpofik, baromiul hízó profit... Benő ámult, bámult, dadogott, habogott. Néhány pillanatig nagyon tetszett neki mindez, de azután eszébe jutott: nincs egy vasa sem. Igaz, egy szemforgatóan nyájaskodó fizimiskájú bankember nagy kölcsönt ígért neki az egyik falragaszról, de Benőben feltámadt a gyanú: nem ezzel a hapsival találkozott a Pokolban?! Itt most kalapos, de a gyanú alapos: csak szarvainak elfedésére tette fel a fejfedőt. Hát itt sem törték le a szarvát?!
Csüggedten ült le a lépcsőre történetünk Benője. Na, és mit gondolnak, Olvasóim, ki ült le mellé?! Ki volt az a szerény, méltósággal felemelt fejű, egyszerű lepelruhás, sokmillió gondtól ráncos arcú öreg?
Nem fogják kitalálni. Maga az Úristen! Így szólt Benőhöz:
- Látom, fiam, neked sem tetszik ez az Égi Reklámbirodalom. Nekem sem. Nem ilyennek teremtettem, dehát, tudod, fiam, a mondást: "Isten tervez, ember végez." Még itt is így van ez, a Mennyországban! A Nagy Hungarian Költővel együtt mondhatom: "Én nem ilyennek képzeltem a rendet." Ismered ezt a versét, fiam?
Benő nem ismerte a Hungarian költőket, csak a Hungarian keltőket, akiknek egyrésze, paradox módon, keltés után rémálmokat hozott. Volt már némi tapasztalata atekintetben is, hogy mi jár annak, aki nem ért egyet a Hatalommal. Esetleg kettőt is kaphat, vagy még többet... Ám a Jóisten olyan jóságosan nézett rá, hogy megkockáztatta:
- Ó, Mindenható Atyám, én másképpen hallottam e mondást: "Ember tervez, Isten végez."
Az Úristen villámló szemekkel ugrott fel:
- Szóval, te azt hiszed, hogy az a sok bevégzés, kivégzés az én művem?!
Megrettent Benő, ha lelkén nadrág lett volna, hát egyből tele lett volna. Ám az Úristen mindjárt le is csillapodott, és így oktatatta őt:
"Nem, fiam, jegyezd meg, hogy az ember végez. Csak attól félek: hamarosan végezni fog - önmagával is."
Az Úristen visszaült a lépcsőre, szomorúan. Benő vigasztalni szerette volna, de nem jutott eszébe semmi vigasztaló. Nem forgathatta át a mondást arra, hogy "Segíts Istenmagadon, az ember is megsegít", mivel, két földi poklából is, jól ismerte az embereket.
Megjegyzem: nem tudok ezért szemrehányást tenni szegény Benőnek. Ha én ott vagyok, mit tehettem volna, azon kívül, hogy leülök melléjük a lépcsőre, búslakodni?