A régi rend visszavonhatatlanul összeomlott. És ezzel eltűnt a nép köré pókhálóként szőtt védőháló. Bizony barátaim, úgy éltünk a szocializmus langyosvizében, mint pocsolyákban az ebihalak. Mindent megrágtak, megcsócsáltak fenn, mielőtt a szánkba adták volna. Úgy vezettek bennünket, mint a birkanyájat. Lassan elfelejtettünk önállóan gondolkodni, érvelni, vitatkozni, harcolni a jussunkért. Elvesztettük a politikai és erkölcsi immunitásunkat, összeomlott az elhárító rendszerünk.
Amikor rákvirradt az új rend, a nagy szabadság bíbor hajnala, s felocsúdtunk a részeg mámorból, arra ébredtünk mintha úgy éreznénk, hogy valami láthatatlan kezek kezdik lassan kihúzni alólunk a talajt. Mintha elátkozott Csipkerózsika-álomból ébrednénk, úgy tekintgettünk kábán körbe.
Lassan leomlanak köröttünk a védőfalak, s maguk alá temetnek bennünket. Az összezsugorodó szocialista védőhálóban vergődik a nép, mint tőrbeejtett nyúl. És a kétségbeesett kapálózás közben nem veszik észre, hogy míg a másik fejére, kezére taposva próbálja magát a felszínen tartani, addig valami láthatatlan erő fejét egyre jobban nyomja a mocsárba, hogy víz alá kerülve püffedt hullaként lebegjen alant.
A népet kezdi megdolgozni valami láthatatlan erő. Ez a pokoli már-már sátáni precizitással kitervelt manőver egy pontosan kimunkált hadművelet része.
Elárulom önöknek az ufók műve. Ezek az ufók roppant ügyes átváltozó lények. Mindig olyannak látszanak, amilyennek éppen kell lenniük. Ha kell, akkor földig hajló alázatos lakájok, ha kell akkor érces hangú büszke pávák, lobogó lánglelkű szónokok vagy mézes mosolyú üzletemberek.
Nem kell az eget lesni, s ufóra várni: az ufók itt vannak közöttünk. Te, én, ő ... s mi valamennyien ufók vagyunk. Hogy nem érted, pedig egyszerű a dolog: megmagyarázom neked, kedves olvasóm.
Az ufók először a fejekbe fészkelték be magukat, s az eltelt negyven év állóvízében elszaporodva, teljesen beprogramozták a magyar agyakba a kishitűséget. Tudat alatt sulykolták belénk, hogy mi kis, jelentéktelen, élhetetlen, gyámoltalan, semmihez nem értő, kifosztott, a Kelet és Nyugat peremén tengődő nemzet vagyunk. Történelemórákon preparálták agyunkba, hogy minekünk az a sors rendeltetett, hogy a rövidebbet húzzuk. Már-már sikerült elhitetni velünk, hogy a mondák homályába, vész, amikor rettegte a világ a hunok, Attila és azok utódai, a magyarok nyilait. Már-már odáig mentünk, hogy egy időben Mátyás is valami kis kopasz aranyfogú diktátorrá változott a fejekben. Sikerült ezeknek az ufóknak lerombolni szívünkben a mítoszokat, lelkünkben megölni büszkeségünket.
A nacionalizmus, irredentizmus miazmás, bűnös, hazug leheletét fújták arcunkba, s köptek szembe bennünket a sovinizmus bélyegét homlokunkra sütve, ha meg mertük kérdezni néha: uramisten, akkor hát mi nem is vagyunk magyarok? Vagy mik is azok a környezetünkben lévő magyarul beszélő erdélyi, szlovák, vajdasági emberek. Most magyarok vagy nem magyarok?
Na, miután sikerült így megzanzásítani agyunkat ezeknek az ufóknak, akkor jött a rendszerváltás hajnala. A megzavarodott nép birkanyájként tódult az állandó egzisztenciális lecsúszás közepette a különböző szekták védőszárnyai alá. Ezek a szekták is ufó-találmányok. Először megalakultak a pártok és pártocskák. De a lakosság kis töredékét tudták csak megnyerni maguknak, mert a népnek elege lett a pártból. Ekkor az ufók gondoltak egy merészet és nagyot, s a lélek gúzsbakötését célozták meg. Rászabadították a szektákat a magyarokra. Mint szellem a palackból, kúszik elő a HIT Gyülekezete, a Jehova tanúi és még ki tudja mennyi szekta.
A szekták igen veszélyesek, mert míg biztonságot, védelmet, közösséget, oltalmat hirdetnek egyik oldalról, a másik oldalról a lelket kérik cserébe. Megölik a lélek szabadságát, egyoldalú falanszter emberkéket gyúrnak hatalmas alaktalan masszává, manipulálható tömeggé. A szektaizmus mindig akkor lobban fel, amikor a társadalom immunitása gyengül, a nép kétségbeesetten kapkod, szegényedik, csúszik lefelé.
És ezek a gaz ufók csak dörzsölik kezeiket, s bölcsen mosolyogva küldik a betegségek ezer fajtáját a népre, lelki gyötrelmeket, testi bajokat egyaránt. És küldik mellé a kóklerek siserahadát. Mire széttekintünk e kis hazában, már el is leptek az ukrán, az orosz, a kínai, a japán, a buddhistagyógyítók, csepűrágók és fakírok.
Kézrátevéssel, bioenergiával, szuggerálással, talpmasszírozással és fülcimpaszurkálással szedik ki gátlástalanul zsebünkből megmaradt forintjainkat. És a megriadt, a rendből, az orvostudományból kiábrándult népet odalökik az ufók ezeknek a kókleroknak. És a nép egyre szegényedik, és csúszik lefelé. És az agyakban májmételyként beférkőző ufó-lárvák kergeségbe kergetve, öngyilkosságba űzik legjobbjainkat. És az ufó mosolyogva dörgöli tenyerét.
Még nem elég, még nem elég! – röhögi gyűrött, ráncos arcunkba. Az új rendért ezerszer meg kell szenvedni, elégni, megsemmisülni, hogy mint a főnixmadár, újjászülessenek a legjobbak.
– És a többivel mi lesz?
– A tömeg alaktalan massza. Arca nincs, feje csak egy van, és az én vagyok – röhög az ufó –, és úgy manipulálom az arctalan tömeget, ahogy akarom. Ha akarom, Torgyán katonái, ha nem, akkor Antallé... És ha akarom, akkor a tömeg tör, zúz és iszonyú pusztítást végez.
– És meddig tart ez a rettenet, vízió? – kérdeztem az ufót. Mire az ufó kezét dörzsölve, röhögve így válaszolt:
– A régi rendet teljesen megsemmisítjük, és egy új edzett népet hozunk létre a romokon.
– És mondd, ufó, ha a néptől elveszitek a múltját, a hőseit, ideáljait, a nemzeti évezredes, általa teremtett értékeit, mi marad?
– Semmi.
– De hiszen ez még a kommunizmusnál is rosszabb. Ti elveszitek az emberek hitét.
– Nem, azért nem vagyunk mi annyira gonoszak. Meghagyjuk az embereknek az önmagukba vetett hitét.
– Úgy érted, hogy az ember csak önmagában bízzon, ne támaszkodjék senkire? Kiölitek a nyájösztönt?
– Bizony, bizony – mosolygott öntelten rám az ufó.
– Ufókám, le vagy maradva egy brosúrával, ezt már Kim Ír Szem kijátszotta a CSUCSE-elmélettel.
– Az mi, sose hallottam róla? – hörkent fel az ufó.
– Látod, még neked is lehet újat mondani: ez az önerőre való támaszkodás elve.
– Úgy érted, hogy mindent magad csinálsz ...
– Bizony, bizony Ufókám, mindent magad csinálsz.
– De hiszen ez nem új, nálunk, Ufóniában már régen így van: nincs az ufó fia a másikra ráutalva: hímnősek vagyunk...
– Úgy érted, hogy nem kell partner a fajfenntartáshoz?
– Nem, nem: rossz szokás a szeretkezés, emberfia!
– Hát, ha így lesz, Ufókám, akkor én ebből nem kérek. Inkább maradjon ez a bűnös világ. Elviselem az intrikákat, a hamis prófétákat, szemet hunyok a szekták fölött. Csak ezt ne!
– Makacsok vagytok, ti emberek. Nem engeditek, hogy segítsünk rajtatok.
– Ufókám, ha igazán segíteni akartok rajtunk, akkor szabadítsatok meg minket a hamis tanoktól, a hamis prófétáktól, a kókleroktól és a zsebrákoktól. Vigyétek őket fel a kék levegőégbe, vigyétek mind, s hagyjatok minket, magyarokat, együgyű önmagunkban, hogy főjünk nacionalizmusunkban, múltunkon rágódva. Jó lesz nekünk még a hátralévő ezer évben itt a Kárpát-medence kies szigetén a népek vad viharzó tengere között.