Lépkedj, Johanna,
és ne félj,
a lábad alatt csak rönkök vannak,
alattuk tiszta lesz a fény.
Menjél, Johanna,
szomorú a fűz,
a folyó is messze van,
és a part is,
és víz sincs,
csak tűz.
Ez van, Johanna,
te orleans-i fűz.
Érzed?
Belülről izzik mindig a tűz.
Hát kelj föl, Johanna,
fáj majd kicsit -
- a kötelet már megfonták -,
de ne higgy.
Nekik.
Te csak
tedd hátra,
emeld fel,
ne hajtsd le,
nincs miért,
és ne is fondd össze,
- minek -,
a lángnyelvek úgyis majd
játszani kezdenek.
Ez van, Johanna,
nézd a fellegek is
összezárták magukat.
És odafent már várnak.
Hát ne légy szomorú, orleans-i.
Figyeld a tömeget.
A tekintetük egy kicsit
biztos
majd megremeg,
amikor ráéberednek,
hogy már nem vagy itt.
Menjél, Johanna,
igyál valamit.
Előtte.
Utána már úgysem lesz vized.
Hiába tartogattad a tüzed.
Fehér lesz majd
alattad
az a sok barna vastag hasáb,
és rólad, meg hozzád
irnak majd,
és a világ
is érteni véli,
hogy mitől is szomorú a fűz.
Én a göcsörtöst szertem,
mert
mikor még él,
akkor tudod,
hiába van a gyufa fején az a kis
rózsaszín
gyújtózsinór,
nem ég,
csak fűzni lehet,
mint a szálakat.
Engedd szabadjára a hajszálakat.
Hagyd játszani a szelet is,
ő sem tehet róla,
hogy amikor majd megteszik,
amikor majd üt az óra,
egy laza mozdulattal
odalépnek hozzád,
az égő fáklyát a helyedbe hozzák,
és csak a szél lesz,
aki majd égni segít.
Hát ne sírj, Johanna.
a szél majd megsegít.