1.

Gitta asszony a Vasút-igazgatóság főellenőre, pár év óta piár menedzsere dekoratív, ötvenes éveiben járó köztiszteletnek örvendő személyisége volt a MÁV-nak. Több évtizede, hogy elváltan élt. Felnevelte gyermekeit, szárnyra bocsátotta őket és a megyeszékhely elegáns negyedében vett magának egy kétszobás, nagybalkonos öröklakást. Itt élte az elvált szépasszonyok gondtalan életét. Állandó partneréhez, az igazgatóság műszaki főellenőréhez több évtizedes, meghitt barátság fűzte. Elválaszthatatlanok voltak. Bár Tibor is régóta elvált ember volt, arra nem is gondoltak, hogy összeházasodva a házasság béklyóját magukra véve elrontsák a kötelezettség nélküli együvé tartozás ízét, zamatát. Mindenki élte a maga életét, és kéthetente egy-egy jó hétvégét töltöttek el együtt. Ilyenkor mindig Tibor jött Gittához, mert úgymond őhozzá nem érdemes menni, hisz beteg, rigorózus édesanyja senkit ki nem állhat. Minden nőben a fia sorsrontóját véli felfedezni. Így Gitta csak messziről vethetett egy-egy pillantást a falun áthaladó országútról barátja szülői házára. Sosem álltak meg, csak az autó ablakán át, pillantotta meg olykor a lehúzott zsalugáterű tekintélyes, tornácos falusi házikót.
Kultúrálódni, művelődni a fővárosba jártak. Operába, színházba, múzeumokba, bálba, szilveszterezni még csak véletlenül sem mentek volna a kultúrával bőven ellátott megyeszékhelyre. Ha olykor feszegette az asszony, hogy miért nem járnak itthon baráti társaságokba, színházba, mindig az volt a válasz, hogy Tibor nem szereti a feltűnést.
Évente egyszer három hétre külföldi körutazásra mentek, pihenni. Amikor pedig nála időzött Tibor, ki sem mozdultak a lakásból. Gitta főzött, tv-t néztek, beszélgettek. Így telt el huszonöt év. Egyszer aztán hirtelen vége szakadt ennek az olajozottan működő turbékolásnak.
Egyik este Gitta telefonhívást kapott.
– Zsuzsa vagyok! – mutatkozott be a vonal végén lévő női hang.
– Tessék? – szólt bele Gitta gyanútlanul, de hamarosan befellegzett a nyugalmának. Zsuzsa a következőket közölte vele.
– Kedvesem, tudatom veled, hogy ketten vagyunk...
– Már megbocsásson asszonyom, de nem értem, miről van szó?
– Sorstársak vagyunk, vagy ha úgy tetszik lyuksógornők!
– Micsoda?
– Értsd úgy, a hogy mondtam! Rászedett, rútul becsapott, érzelmileg kihasznált, kifosztott vén tyúkok vagyunk mindketten. A Tibor egy modern Casanova. Huszonkét éve van viszonya velem, csinált egy gyereket és közben téged is szédített huszonvalahány éve...
– Hazudsz, hazudsz! – sikoltotta a telefonba Gitta és kiesett kezéből a telefon. Némán, szinte bénultan emelte újra füléhez a kagylót. A nő még mindig a vonalban volt.
– Ha többet is meg akarsz tudni, találkoznunk kell!
– És, ha engem nem érdekel ez a mocskos rágalom?
– Legyél okos! Álljunk bosszút rajta! Ha évtizedekig becsapott, kijátszott bennünket, tegyük tönkre! Találkozzunk!
– Hol?
– Kurtafán megy keresztül az országút. Számtalanszor áthajtottatok rajta. Olykor Tibor mutatott neked egy tornácos házat.
– Az édesanyja házát.
– Nem, az a ház az én házam! Ha többet akarsz tudni, akkor találkozzunk nálam, holnap reggel.
– Rendben van, ott leszek! – mondta felindultan Gitta, és belül forrt a méregtől. Ha ez igaz, megöli Tibort, vagy legalábbis kiheréli.

2.

Huszonöt év óta először kanyarodott le a bekötőútra, és állt meg a tornácos ház előtt. A kapuban egy alacsony, filigrán, rövid, szőke-hajú, törékeny, széparcú, negyvenes éveiben járó nő fogadta. A kölcsönös bemutatkozás után, belépve a házba, egyenesen a társalgóba mentek.
Az ízlésesen berendezett szobában egymás után fedezte fel a Tibornak évek alatt ajándékul adott festményeket, képeket, szobrocskákat, a külföldi utakról hozott egzotikus emléktárgyakat. Semmi kétsége nem volt arról, hogy jó helyen jár.
– Huszonkét éve annak, hogy megismertem Tibort ~ kezdett az elbeszélésbe Zsuzsa. – Ő mozdonyvezető volt, én pedig állomásfőnök ebben a kis községben. Egy éve végeztem a vasúttisztin, s ide helyeztek. Tibor szeme megakadt rajtam, s kiügyeskedte, hogy a másik vonat indulásáig nálam töltse a szabadnapot. Otthon azt hazudta, hogy a vasutas szállón aludt. Így szerelmesedtünk össze, és pár hét múlva terhes lettem tőle. Azonnal el akart válni megunt, zsémbes feleségétől, de pechjére az is terhes maradt a második gyermekével. Így nem váltak el! Viszont majdnem egy időben született a két fiúgyermek, mindkettő a Gábor nevet kapta.
– Aztán mégiscsak elváltak! – fűzte hozzá tárgyilagosan Gitta.
– Elváltak, amikor már tizenöt évesek voltak a fiúk – mondta Zsuzsa
– És a felesége tudott a fiadról?
– Nem, máig sem tud semmit. Tibor korrekt ember. Rengeteget keresett, mint mozdonyvezető, később, meg mint műszaki vezető. Tudott segíteni bennünket.
– És a felesége nem vett észre semmit?
– Ugyan már! Egy vasutasnak havi háromszáz óra távolléte is volt olykor a családtól. Nem tűnt fel neki. Őt is kielégítette, engem sem hanyagolt el, és még rád is volt ideje, drágám! – nézett rá nefelejcskék ártatlan szemeivel. Gittában forrt a méreg.
– Hiszen ez egy Casanova! Egy falu bikája! Nem csodálnám, ha lenne neki minden bakterházban egy-egy másodfelesége! – háborgott.
– Nézd, én meg vagyok vele elégedve. Minden második héten felmegyünk Pestre szórakozni, télen síelni, Zakopanéba szilveszterezni...
– Ó, az átkozott, az átkozott! – nyögte Gitta felháborodottan. – Velem a hónap első hetében, veled kéthetente! Nem csodálkoznék, ha a negyedik héten egy harmadikkal szórakozna! És milyen alávaló, velem nyaralgatott, veled telelgetett: bosszuljuk meg! – lihegte és máris bosszút forraltak.
– Tudod, péntekenként a Vasutas Énekkarban énekeltünk Tiborral. Mi lenne, ha pénteken este betoppannánk együtt? – javasolta Zsuzsa, és úgy is lőn.
Péntek este, amikor már mindenki együtt volt és a karvezető pálcájának intésére vártak, nyílt az ajtó és a két sorstársnő belépett és jobbról-balról egy-egy cuppanós csókot leheltek a meglepetéstől földbegyökerező Tibor orcájára. A kóristáknak tátva maradt a szájuk a meglepetéstől.
– Itt vagyunk Tiborkám, mind a ketten! Választhatsz közülünk! – mondták, és szembefordultak a megrökönyödött tömeggel.
Tiborral megfordult a világ, és ájultan rogyott össze. Szívinfarktussal szállították kórházba. A két barátnő pedig kart karba öltve eltávozott a helyszínről.
A kijáratnál elváltak egymástól, és ment mindenki a maga útjára.
Gitta idegösszeomlást kapott, és hetekre bezárkózott otthonába. Nyugtatókon és altatókon élt. Zsuzsa pedig bosszút forralva elment a főnökségre, és mindenütt kikiabálta, hogy a nagytekintélyű műszaki ellenőr milyen frivol magánéletet él. A főnökség és a baráti kör első megdöbbenéséből felocsúdva elhatárolódott rossz-hírbe keveredett főmunkatársuktól és azonnali leszázalékolása, s nyugdíjazása mellett döntöttek.

3.

Miután egzisztenciálisan porba sújtották lovagjukat, mint akik jól végezték dolgukat, külön-külön arra az elhatározásra jutottak, hogy elmennek meglátogatni a lábadozó, vedlett tollazatú, becsületében megtépázott bájgúnárt. Egy kicsit szánakozni, egy kicsit kárörömködni rajta. Mellesleg mindkettőjükben volt egy hátsó szándék, hogy az erkölcsileg tönkretett embernek segítő kezet nyújtva, talán a másiktól vissza tudják hódítani.
Ilyen gondolatokkal léptek be, jó kis becsinált levessel, gyenge rántott csibehússal felpakolva a lábadozóhoz. Amint felfedezték a jobb hármas ágyon házikabátban üldögélő Tibort, egy pillanatra megállt bennük az ütő. Se köpni, se nyelni nem tudtak a meglepetéstől. Ölelésre kitárt karjaik lehanyatlottak. Tibor mellett egy pirosarcú, kreol bőrű kis filigrán, harminc év körüli nőcske üldögélt. Előttük négy éves forma kisfiú játszott játékautójával.
Tibor elmosolyodott a sóbálvánnyá vált nőkön, s felállva elébük sietett. Mindkettőt átölelve, így mutatta be az ágyon ülő egzotikus szépséget.
– Cicuska, bemutatom a néniket, tudod, akikről beszéltem neked. Ők az én nénikéim: Gitta és Zsuzsa. Ő pedig az én kis cicabogaram: Rita cica, a legújabb kis feleségem.
A két némber ájultan rogyott le a kórházi hokedlira. Miközben Rita hideg-vizes ruhával törölgette homlokukat, Tibor így magyarázkodott.
–Rita ma szabadnapos. Ő ápolt engemet mióta behoztak. Összemelegedtünk. Úgyérzem, nekem most már nem lehet homályos nőügyekbe keveredni. Nem bírja a szívem a megrázkódtatásokat. Ritában feleséget, házvezetőnőt, ápolónőt és a családi tűzhely őrzőjét kapom meg. Úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. A kis Gusztkával pedig gyermekkacagás költözik sivár remetelakomba. Megédesítik öreg napjaimat.
– Vágta arcukba, újabb hazugságát Tibor, és kaján vigyorral leste a hatást. A két megcsalt szerető visítva licitált egymásra.
–Gazember! Sziszegték! Eldobsz bennünket, mint egy megunt, rossz cipőt, egy levetett alsóneműt. Újra, fiatalabbra cserélni a régi, hűséges szeretőt! Ezt érted!
– Mi lesz most velünk? – zokogták a hoppon maradtak.
– Nektek megmarad az élmény. Majd összejöttök hétvégeken és elbeszélgettek egymással arról, hogy mi volt azokon a második hétvégeken, amikor a másikkal voltam éppen. Lesz mit feldolgoznotok kedveskéim.
–Átkozott! Örökre légy átkozott! – sipították és elviharzottak.
A megcsalt szeretők távoztával Tibor így fordult a kacagástól könnyeit törölgető Ritához.
– Köszönöm Ritácska, hogy benne volt ebben a kis huncutságban. Na, ezek sem fognak többet háborgatni! – mondta és a levegőbe emelte az ápolónő négy éves fiacskáját, miközben huncutul rákacsintott az ápolónőre.
– Tényleg Ritácska, mit szólna egy hétvégi kiruccanáshoz? Állatkert, vidámpark, cukrászda?
– Gyerünk Tibci, én benne vagyok! – csimpaszkodott a kissrác Tibor nyakába. Rita ránézett a hirtelen kiviruló gavallérra, és szabódva így válaszolt.
– Nézze Casanova úr, én nem vagyok semmi jónak az elrontója! Ha már így hoppon maradt, mégsem eshet két szék közül a pad alá. Áll az alku. A hétvégénk a magáé! Vonat indul!
„Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára...” énekelték felszabadultan, és egymás nyakába kapaszkodva elindultak a kórház folyosóján, mögöttük kígyózott a fennjáró betegek sora. Teli tüdőből fújták a masiniszta nótát, és Tibor öreg szíve úgy érezte, hogy végre hazatalált.