Bogu... még mindig jól látod, de mégsem azt érted rajta amit én... akkor elmondom miről is szól ez.
Teszem fel valaki nem azért kezd el gördeszkázni s lesz deszkás, vagy nem azért kezd el xy zenéket hallgatni és lesz xy stílusú ember, mert az közel áll Ő hozzá, hanem most ez a trendi, a menő, ez az amivel most a középpontban van, ahol minden fényes és Ő élvezi az életetét, meg a magába olvasztott, mégis farsan (hamis) veszteglő stílust. Az én megszólításom erről szól, hogy azt vegye fel, ami közel áll hozzá, vagy egyszerűen még nem ismert önmaga. Ha úgy tetszik ez az egész a pózolás ellen szól (pózerek ellen), melynek a veszélye az, hogy amit ad, az nem önmaga, nem (Ő)maga, és adva van a lehetőség, hogy a fiatal évek elteltével a gyermekkorára visszagondolva csak egy üres színház az, melyben emlékei és eseményei értékét vesztik éppen az őszintétlensége végett. Hogy tud valaki őszintén és érzelmekkel telve beszélni pl. Elvis Presley-ről, ha egyszer amikor ő azt hallgatta, az divat volt, igazából soha nem érezte át, csak akkor az számított menőnek, és hallgatta, mert így ő maga is menő lett ezzel. Ez tipikus pl-ja annak, amikor egy kissrác vagy lány azért hallgat egy adott stílust vagy zenekart, mert a barátnője vagy barátja is szereti. Persze ezek felszínes dolgok, ám mégis lassan rétegződnek.
Igazad van abban is, hogy mindig lehet kezdeni valamit, ha nem is előröl, de újra vagy valami más irányból, de én ezt a tetováláshoz tudnám hasonlítani. Valaki keleti kultúrából merített ábrákkal tölti tele testét, aztán rájön xy idő múlva, hogy neki inkább a bennszülött motívumok jönnek be, és az lenne a jobb… ám ekkor már valamit elkezdett, ami nem önmaga volt… mert teszem fel éppen akkoriban a kínai ábrák voltak a divatosak. Szerintem megértettél… nem részletezném tovább. És még valami, nem is annyira a lázadás a lényege a stílusoknak, hiszen divatosak, így elvesztik a lázadási formájukat (lásd pl a Punk kultúra a 80as években és napjainkban), hanem a hovatartozás és a beilleszkedés valamilyen fórmában-valahová, mely nem a család, de mégis hasonló, csak fiatalabb, s talán részben megértőbb-sorstársbab.

Igen,a fiatalok,mint egykor az én korosztályom is lázadnak,keresik az ideális,habitusuknak legjobban megfelelő kifejezésmódot,önmegvalósítást. Ha valaki ekkor jó pályára áll ,az, sikeresen beteljesítheti életcélját. Aki pedig elvéti az utat,rosz lóra tesz,pár év mulva kezdheti előlről.Viszont az a csodálatos az emberben,hogy mindig képes az újrakezdésre. Nehéz most kitörni,nagyot alakítani. Valami korszakalkotó,meghökkentő,világmegváltó dologgal felhívni magunkra a figyelmet.

jól látod és írod... ám elfelejted kiknek is címeztem ezt; a mai 10-15 évesek nem gondolnak ennyire komolyan bele, csak felvesznek egy stílust, ami most divat, merítenek a szubkultúrákból, a hova tartótozás és a beilleszkedés illetve a konvenciók ellen való lázadás végett.

Szerintem az ember egyrészt hozott anyagból dolgozik.Amit a génjeivel hoz abból gazdálkodik.Amit pedig hozzátanul,a környezetből felvesz azzal teljesiti ki önmagát. Az egyéni stilusát az ember hosszú gyakorlat,számtalan forma,kifejezés mód kipróbálása,alkalmazása után éri el.Szerintem egy hosszú életű írónak,költőnek életszakaszonként,attól fűggően,hogy milyen behatások érik változhat a stílusa,kifejezésmódja.Az sem lenne jó,ha mint a fraktálok,állandóan egy kaptafára készülnének a műveink. Én többféle sikon mozgok:szatíra,humoreszk ,tragédia,dráma.Kialakítottam egyfajta szabados,beszólós ,pikirt,szarkasztikus stílust,de ha a helyzet úgykivánja,akkor a megríkatásig kihegyezem a mondanivalót.A kedvenc műfajom,ahol úgyérzem otthon vagyok az a novella és az elbeszélés.Én is lestem el kifejezés,szerkesztés módokat eleinktől,de mindezt összeturmixoltam az elmémbe és levonva belőlük a konzekvenciát,csak az eszenciális elemeiket,a bukkéját tartottam meg és alkalmazom olykor.