Egy hete tűnt fel az alsó Duna parti sétány két egymás melletti padján békésen szundító, viszonylag normális öltözéket viselő, borotvált, ápolt külsejű, negyven év körüli férfi. A pad lábához cukorspárgával kipányvázott félszemű korcs eb vigyázta a két ecetfa közé kihúzott kötélen lógó gatyák, zoknik, pólók száradását, valamint gazdái álmát.
Egy hétig szemléltem a békés sziesztát, délelőtti és délutáni sétáim alkalmával. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon mikor dolgoznak ezek az alakok, ha átalusszák az egész napot? Szombatig bírtam cérnával, aztán megálltam az ébredezők mellett, és beszédbe elegyedtem velük.
– Kicsodák maguk, hogy egész nap alukálnak, netán a Napnál fűtők?
– Majdnem eltalálta az úr – válaszolta a barna hajú és cserzett bőrű férfi, Jeromos.
– Mi is magyarok vagyunk, csak éppen Ukrajnából. Turistaként jöttünk be magyarba...
– Mikor?
– Június végén jöttünk és október végéig maradunk, akkor lejár a munkánk.
– Mit csinálnak?
– Mát öt éve, hogy a Lajos bácsinál vagyunk idénymunkán. Nem vagyunk bejelentve, állandó napszámon vagyunk.
– Tudja, ez úgy van, hogy négyen jöttünk át Beregszászból. – folytatja Frenetron – és hetes váltásban dolgozunk neki.
– Ki ez a Lajos – kérdezem bambán.
– Egy nagygazda. Vállalkozó. Összevásárolt több száz holdat, meg bérel is, és ott vagyunk alkalmi munkán.
– Szóval, mi ketten meg a két kománk is párban vagyunk. Egyik héten éjjeli őrök, amolyan csősz félék, a másik héten napszámosok.
– Értem, azért alszanak itt nappal, mert éjjel őrködnek.
– Igen őrködünk, hogy ne lopják le a termést. Napi ezer forint, reggeli és vacsora a napszám. Ugyanennyit kapunk egyben a végén, ha nem történik lopás.
– Miért nem alszanak a csőszkunyhóban?
– Hát azért, mert ha ellenőrzés lenne, akkor a Lajos bácsit megbüntetnék miattunk, minket meg három évre kiutasítanának. Na, érti az úr?
– Értem, de hogyan tisztálkodnak?
– Itt van lenn a Dunán a kutyaúsztató. Megjőve az éjjeli őrködésből, leballagunk oda, és megmosakodunk, borotválkozunk, vagy kilögyböljük a szennyest. Aztán elvackolódunk a padon, s míg alszunk a nap, megszárítja nekünk. Mert tudja, csak tisztán lehet csak felvenni a munkát. Nem tudhatja meg senki, hogy a szabadban lakunk egész szezon alatt.
– Miért nem próbálnak kivenni albérletet?
– Azért uram, mert minden fillérre számít a család. Én hetedmagamra keresek egy szezonban, s egy évig kell etetnem hét éhes szájat belőle. Frenetron komámék tízen vannak a szülékkel...
– Hát, odahaza nem tudnak dolgozni, egyáltalán van valami végzettségük? – firtattam tovább. Jeromos csüggedten legyintett.
– Uram, én gimnáziumi tanár vagyok, de évek óta nem kapunk fizetést.
– Én meg gépészmérnökként már öt éve munkanélküli vagyok, mert megszűnt a gyár, ahol dolgoztam. Nemhogy mérnökként, de még kukásnak sem vesznek fel, mert nincs munka, nincs grivnya... Mondja meg, élet ez? Mi is szeretnénk emberhez méltóan élni, de nem lehet! Az ukránok is tengődnek, mi meg csak amolyan jött-mentek vagyunk nekik, pedig a beregszászi járás mindig magyar volt. Meg cseh, meg szovjet, de most hogyan lett ez ukrán, rejtél? Ukrán-magyarok lettünk tíz év alatt egy csapásra. Ki érti ezt uram?
– Hát ez borzasztó – vetettem közbe csüggedten, Frenetron azonban kiigazított.
– Uram, mi gyehennában élünk. Tengődünk, és fogcsikorgatva várunk.
– Mire?
– Arra, hogy egyszer véget ér ez a rémálom és egy jobb világra ébredünk. Istenem, sokszor azt álmodom, hogy felébredek, megdörzsölöm a szemem és családostul Magyarországon élek...
– Aztán felébredsz, s rájössz, hogy csak turistaként, egyedül élsz magyarban, amíg ki nem toloncolnak. – toldotta meg Jeromos szavait társa.
– Hát igen! Tudja a tanítók, tanárok ingyen tanítanak, hogy a nép ne felejtse el az anyanyelvét, hogy ne butuljon bele ebbe a kaffkai rémálomba. De, hát nem lesz ennek sohase vége? Miért nem adnak bennünket oda Magyarországnak? Nem lehetne, hogy örökbe fogadna minket a hajdani szülőföldünk? Olyan furcsa ez nekünk, mintha lemondtak volna rólunk...
– Nézzék, mi sem élünk olyan rózsásan, de nem tudunk beleszólni a sorsunkba, mert ránk sütik, hogy irredenták vagyunk!
– Hát akkor, ölbetett kezekkel nézik, hogy pusztul ki az utolsó magyar is Kárpát-Ukrajnából?
– Politikusok dolgába ne üssük az orrunkat! – mondtam, s más témára tértem át.
– Mennyit tudnak összeszedni egy szezonban?
– Hát, ha nincs lopás, akkor kétszáz-, kétszázötven ezret.
– És ez elég egy héttagú családnak egy évig?
– Dúsgazdagok vagyunk az ukránokhoz képest. Kárpátalján tengődik, lepusztul, és lassan elbutul a nép. Az emberek reményt vesztettek, Elvesztik identitásukat, mert most tényleg, hát hová tartozzanak? Az őket adoptáló ukránok tönkresilányodnak, a magyarok nem ölelik keblükre őket... Nektek csak ukránok vagyunk a szó mindenféle pejoratív értelmében. Nem látszik rajtam, hogy négy nyelven beszélő matematika-fizika szakos tanár vagyok. Nincs rám írva. Én nektek csak egy koszos, lepusztult Kárpát-ukrajnai pali vagyok... Egy ócsó munkaerő, akibe bele lehet rúgni, be lehet csapni. Sok társunkat zavarják el fizetés nélkül, miután kiszipolyozták őket a gazdák. Mi nem panaszkodunk, megfogtuk az isten lábát ezzel a Lajossal. De hát meddig? Amíg csődbe nem megy. A búza nem jött be neki, a kukorica se. Most a paprikába bízik. Úgy néz ki, az bejön neki, és kihúzza a szarból. Magyarok istene segíts neki! – fordítottá egyszerre áhítattal az ég felé tekintetüket.
Letaglózva oldalogtam el tőlük, és megpróbáltam elképzelni, amint hazaérnek új ruhában, tele élelemmel, ajándékokkal. A család nyakukba csimpaszkodik, összeszaladnak a szomszédok, és kérdések özönével árasztják el őket.
És ők csak mesélnek, mesélnek: kitűnő munkahelyről, panzióbeli szállásról, napi ötszöri étkezésről. Fehérköpenyes munkáról. És amikor végre nyugovóra térnek, két könnycseppet dörgölnek el szemük sarkából, ahogy a Duna parti padra és a félszemű korcs ebre gondolnak. Aztán a jótékony álom mindent feledtet velük. Álomországban, fehér porcelánnadrágban, zsiraldi kalappal a fejükön sétálnak a Váci utcán, és fagylaltot nyalva ámulnak a színpompás kirakatok láttán.
Aztán másnap felébrednek és szembeköpi őket a rideg, szürke valóság, a depresszáló környezet és a kilátástalanság. Hát élet ez még? A lét peremén egyensúlyozva a vacogtató télre gondolva, már a napokat számolják, mikor jöhetnek újra haza, magyarba, napszámba. Addig is, hogy elüssék valamivel az időt, beállnak ingyen tanítani magyarnak magyarul az Ukrajna által adoptált magyarokat, mert úgy ölelik őket az örökbefogadó karok, hogy szinte megfulladnak szorításukban.