Olvastam legutóbb a híradást, hogy Előszálláson a gyermekotthont átalakítják családcentrikussá. Tehát építettek és építenek szépen felszerelt családi házakat, ahova nevelőanyákat szerződtetnek, és kap hat - nyolc gyereket nevelésre. Ennyi a hír.
Ellenpéldaként egy család kálváriáját írom most meg! ...
A negyven éves asszonynak nyolc évvel ezelőtt meghalt rákban a férje és egyedül maradt négy gyerekkel. Minden pénzüket felemésztette a férj betegsége, az orvosoknak hiábavalóan kiosztogatott hálapénz és a temetés. Az egyedül maradt asszony fizette a tanácsi bérlakás költségeit, amíg tudta. Aztán, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, férjhez ment egy lakatoshoz, hogy legyen kereső a háznál. Tőle is született három gyereke. Most már kilencükre keresett egy fő (50.000 Ft nettó). Ehhez jött a családi pótlék és a főállású anya 10.000 Ft-os bére.
A gyerekek nőttek egyre többet ettek cipő, ruha kellett és a lakbérhátralék növekedett.
Rosszra rosszabb jött: a nagylány teherbeesett, és szült egy gyereket a családba. Most már tízen laktak egy kétszobás tanácsi bérlakásban. A lány sem dolgozott, mert a babával volt. A hátralék 1 millió forintra szaporodott, amikor két éve kilakoltatták őket. Albérletbe kényszerültek, és azt bizony keményen fizetni kellett.
A család két évig bírta. Tengődtek, mint a Toldi lova. Aztán az albérletből is menni kellett, mert a főbérlő nem jótékonysági intézmény.
Most Dunnaföldváron húzzák meg magukat egy viskóban szívességből. Onnan jár be a férj dolgozni (mert, még van munkahelye), hordja az asszony a gyerekeket iskolába szanaszéjjel. Fűtésre nem telik. Enni csak éppen annyit esznek, hogy éhen ne haljanak, mert az albérletet a viskó után is beszedik. A ruházkodásról, cipőkről nem beszélünk, mert nincs miről beszélni...
Ez a rövid tényállás...
Most felteszem a kérdést. Ha azon sírunk, hogy lassan elfogy a népesség, akkor akinek gyerekei vannak, és önhibáján kívül képtelen megkapaszkodni, miért nem nyújtunk neki egy szalmaszálat, amibe bele kapaszkodhat? Miért?
Siratjuk a Sportcsarnokot, arra gyűjtünk! Temetjük a szomszédunk által kipusztított, sorozatban mérgezett Tiszát: arra gyűjtünk. – Minek?
Itt van közöttünk egy magyar család, aki süllyed a mocsárba, a reményt vesztettségbe. A Városházán annyit segítettek, hogy annakidején részletfizetést adtak az elmaradás törlesztésére. Mit értek el vele? Ahelyett, hogy a szociális osztályon dolgozók – akiknek az lenne a feladata, hogy figyelemmel kísérjék és megoldják a tengődők és leszakadók sorsát – napirendre tértek a dolgok felett és aláírták a kilakoltatási végzést.
Minek van a fejük? — van-e egyáltalán szívük? — Kétlem!
Segíthetnének, amíg nem késő! Egyszerű a megoldás! Én megadom a tippet, mert én is lecsúsztam, tehát pénzzel nem tudok segíteni, de: az előszállási gyerekfaluban épülő házak közül nem lehetne egybe beköltöztetni ezeket a páriaként tengődő, megkapaszkodni akaró szerencsétleneket. Miért? Egy bölcs és bátor ember elhatározása kellene, egy aláírás csak... Annyi kiskapu létezik, találják már meg!
Még pár hónap, és ebből a szükséglakásból is menni kényszerülnek. Esetleg az apa is munkanélkülivé válik. Nyolc gyerek kerül állami gondozásba horribilis összegekért, két pária kerül utcára, kukázni, gyerekeiktől elszakítva. Ahelyett, hogy emberséggel bevinnék őket a gyermekfaluba, főállású magyar szülőknek saját magyar gyerekeik nevelőszüleikként!


Olyan bonyolult ez? Csak az nem érti, aki nem akarja. Pirul az arcom a város miatt. Hát ennyire közömbösek vagyunk?
Én bízom abban, hogy mégsem! Reménykedem, és fázom, hideg van: begombolkozom és szégyenemben így vacogok: SOS, amíg nem késő....!!!