Felnyitom a szemem és látok,
Előttem tornyosul egy hatalmas várrom.
A csata véget ért már, hullaszag terjeng,
Közel s távol csak sok emberi tetem.
Férgek rágják bajtársaim husát,
Emberi belek lógnak, kanyarognak kuszám.
A Hold fénye megcsillan a vérfolyamokon,
A csillagok szomorúan pislákolnak az égbolton.

Világosul elmém, emlékszem már,
Nem teljesen, igaz, de enyhül a homány.
Két ember vitázott, majd az egész világ,
Vitáztak kié legyen a legszebb virág.
Le akarták tépni, de nem egyeztek,
Düh csillant szemükben és egymásnak estek.
A másik vérét ontották,
És te is ott voltál.
Láttad amint a düh lángolt,
És mindenki mindenkit pártolt.
Én békíteni akartam, Te nem hagytál,
Vért, szenvedést, halált látni akartál.

De látod?! Most te is csupán tetem vagy!
Életedet vesztetted a nagy harcban.
Lassan én is meghalok, meg is érdemlem,
Nem tudok már mit tenni, feladom életem.