Tízemeletes szalagházunk és a buszmegálló között kies park terül el hét-nyolc csemetefával, egy kiszáradt kőrisfával és egy még élő, dús lombjaival árnyékot adó madárcseresznye fával beültetve. A házban vegyesbolt üzemel a buszra-várók és házbeliek kiszolgálására.
Reggel a buszra-várók tömege átverekszi magát a kutyaszar-aknakupacokon a boltig, és szitkozódva törölgeti szaros cipellője talpát a járdaszegélyhez.
Ebbe az idilli képbe érkeznek sorban a szalagházban lakó kutyatulajdonosok pedigrés és korcs ebeikkel. A kutyák azonnal a sárguló csemetefák tövének lehugyozásához fognak, majd szép komótosan a fűben végzik el nagydolgukat. Közben a gazdik türelmesen álldogálva cigarettára gyújtanak, a csikket a bolt előtt szétdobálva beszélgetnek, és szemeiket gyönyörködve hordozzák végig az aknarakó ebeken.
Harminc év alatt negyedszer száradtak ki a díszfák a kis parkban. A város sziszifuszi módon újra telepíti őket. Reménytelenül.
Hiába a felső és alsó Duna parton kijelölt kutyafuttató, az ebek szokásait nem lehet megváltoztatni. Ugyanis nem tudják kivárni, amíg a számukra kijelölt ürítési körletbe érkeznek: nekik ott, azonnal le kell hugyozniuk a csemetefákat, és le kell rakniuk bűzös kutyaszar-aknáikat a parkon át- meg átvágó buszra-várók és a fűben labdázó gyerekek bosszantására.
A kutya állat. És az állatnak ösztönei vannak. Az elemi ösztönöknek nem lehet parancsolni. Neki az van betáplálva az agyába, hogy a legelső fát le kell hugyoznia és rögtön utána le kell raknia az aknamezőre kutyaszar aknáit. Hiába a póráz, a szájkosár (főleg ha nem is használják) az elemi ösztönre nem hatnak.
A világ és a magyar szabadalmak, melyek kutyaszar-pottyantó zsákocskák, szarelkapó és felszedő lapátok, seprők ügyes kombinációi, nem fogynak a boltokból, mert a kutyások sértőnek és megalázónak tartják ebeik után takarítani.
Mi lenne akkor a megoldás? Van ebből valami kiút, mely konszenzussal járna a lakosság 10%-át kitevő kutyatulajdonosok és a kutyák által okozott mocsok és bűz elszenvedői, a lakosság 90 %-át kitevők között?
Van. Egyszerű a megoldás. Mivel a kutyák nem rendszabályozhatóak arra vonatkozóan, hogy bűzaknáikat hol rakják le, a gazdik pedig nem hajlandóak azonnal felszedni, hanem ebek harmincadjára hagyják kutyáik ürülékeit, így más megoldást kell keresni.
Javaslatom: vessünk ki kutyánként kutyaszar adót. Az így befolyt adóból állítsunk fel egy gyorsan mozgó kutyaszar eltakarító rohambrigádot.
Ennek a brigádnak az lenne a feladata, hogy feltérképezve a város kutyaszartól legfertőzöttebb területeit, a kutyaszaratás után azonnal a helyszínen teremjenek és eltakarítsák (hatástalanítsák) a kutyaszar aknákat.
A lehugyozott facsemetéket pedig ebből a pénzből ültessék újra, és ötven centis körzetben tüskés dróttal kerítsék be, hogy a kutyák ne férjenek hozzá. A kieső kutyavizeldék pótlására verjenek le a közelben zöldre festett karókat, fújják be hugyozásra ingerlő sprével, s így megmenekülnek a facsemeték.
Ez egy humánus megoldás lenne, és megszűnne az egymásra mutogatás. A kisebbség nem kényszerítheti a többséget az általuk naponta újratermelődő bűzmocsok, kutyaszar aknák kerülgetésére, és a szaros cipőtalpak pucolgatására. Így, lesz egy katalizátorként működő köztes testület, amely megszűnteti az egyre súlyosbodó problémát.
Ha csak szitkozódunk, átkozzuk a kutyásokat, ezzel a problémát még nem oldottuk meg: lépni kell! Aki saját gyönyörűségére másokat bosszantó hobbinak hódol, az fizessen a kár okának felszámolásáért.
Ez lenne a leghumánusabb elintézése a dolognak, mert a népművelés és pottyantó reklámok még nem érték el a hatásukat. Addig is áthidaló megoldásként javaslom a Közgyűlésnek, hogy tárgyalja meg a kérdést, és mielőbb hozza meg kutyaszar-adó törvényét!