A hajdanvolt gyönyörű, zöld gyep hatalmas kutyaszar-kupacoktól tarkállik. A kutyaszar-virágok dudvaként öntik el parkjainkat, járdáinkat. Megdöbbenve látom, hogy a nagytestű vérebek száma rohamosan nő! Miért?
A gazdát védő kutyák szaporodásának oka a félelem és a rettegés eluralkodása a városban. A félelem, a kiszolgáltatottság érzése úgy terjed, mint a kórság. A rendőrség minden igyekezete ellenére szaporodik a vandál pusztítás, a besurranó tolvajlás, a brutalitás, rablás és tettlegesség.
A nép látványosan elgyávul, elveszti tartását, büszkeségét és nyakát behúzva, kussolva, magában morgolódva, sunyin megjuhászkodva lapul.
Bevallom: félek! Félünk mindannyian. Félünk a titokzatos, vandál pusztító erőktől, a még megmaradt javainkat elorzóktól, a piti rablóktól, tyúktolvajoktól, a galádul becsapóktól, a szavukat meg nem tartó embertársaiktól. Mára a becsület meghalt. Vége van, kifújt, nincs tovább. Egyetlen mentségünk van csak: becstelen világban, becstelenné válik aki élni, túlélni akar.
Az őrületes az az egészben, hogy nem tudjuk ebben a nagy kizsebelési, kifosztási társasjátékban eldönteni, hogy honnan várhatjuk a következő csapást, ami porba sújt bennünket.
Mert az nyilvánvaló, hogy elsősorban az állam az, ami az APEH-on és más hatóságokon keresztül megpróbál kifosztani bennünket. Természetes reakcióként védekezünk. Védekezik a kisvállalkozó (jómagam is), ha nem akar tengődni. Minimálbérre vonom le a kivétet, hogy a legkevesebb TB-t fizessem, nem törődve azzal, hogy két év múlva minimum nyugdíjat fogok kapni. De, ha a számlaadási kötelezettségen felül megmaradó jövedelmet még duplán leadózom, akkor nincs minek dolgoznom! Kinek?
Kizsákmányoljuk, kifosztjuk önmagukat. Tehát az elsőszámú rabló az állam, megnyír bennünket, mint a juhot. Utána ami marad azt feléljük, esetleg valamit visszaforgatunk belőle, komfortosítjuk a lakásunkat, hogy aztán a besurranó tolvajok elvigyék azt is, amit az állam meghagyott.
A dolgozók féltik nehezen megszerzett munkahelyeiket. Nem mernek szólni (pofázni), mert azonnal kirúghatják őket. Jellemtelenné válnak, feladják a másikkal való szolidaritás elvét, és a kirúgott helyét elfoglalva duplamunkát is elvégeznek egy pénzért, csak ne ők legyenek a soron következők.
Félünk a szomszéd figyelő tekintetétől, mit lát, mit hall, mikor jelent fel az APEH-rendőrségen. Mikor megy névtelen levél a hivatalhoz, mikor hurcolnak meg bennünket egy gyanú alapján, örökre tönkretéve egzisztenciánkat. Gyanakszunk és félünk!
Az idősebbek három zárral: láncokkal védik kis odúikat, de a hiszékenység ellen nincs ajtózár. A 85 éves apámékat egy héten kétszer fosztották ki vízóracsere, gázömlés meséjével. És beengedték őket! A trükkök végtelenek (pohár vizet kérnek, redőnyösök stb.). Jönnek a szekták hívatlan prókátorai, beteszik a lábukat a nyitott ajtóba, bezúdulnak és ontják ránk a világvége rémségeit.
Nem tudjuk, kinek higgyünk, kitől féljünk, ki csap be mosolyogva, ki ragadja el javainkat ököllel, tolvajkulccsal, szépszóval vagy hazugság-csapdával.
Félünk a meghurcoltatástól, a veréstől, az öntörvénykezéstől. Félelmünkben nem tudunk kihez fordulni. A rendőrség csalfa délibáb. Maradna a polgárőrség felduzzasztása, állandó járőrözésekkel, lakótömbi önvédelmi csoportok szervezése, mint a középkorban. (Rambrandt: Éjjeli őrjárat)
Vagy marad a vérebek beszerzése. Látom a jövőt! Minden család egy vagy több rotweilerrel, farkaskutyával, pitbullal fekszik, kel és jár a boltba, munkahelyre, sétálni. És a városban csak nő a kutyaszar-kupacok száma. Lassan hegyekké áll össze, és a város egy kutyaszar-hegybe beágyazva tengeti idilli életét. A kutyaszar-hegybe vájt ablakon marcona vérebek néznek farkasszemet a kinti szemlélővel. Már látom magamat, amint két pitbullal osztom meg nyoszolyómat és árnyékként követnek Kutyaszarváros sivár utcáin osontomban.
Félek: attól félek, hogy hamarosan mindez bekövetkezik...!
Addig is félek, félek, félek!