4.

János hírneve egyre jobban nőtt és keresztény követőinek tábora is szépen gyarapodott. Míg Júdeában szervezte az őskereszténységet, addig az örökké renitens, nyakas és lázadó Galileában unokatestvére az ács fia, Jézus is spontán kezdte el hirdetni az igét.
Jézus, az idős Józsefnek második házasságából származó egyetlen fiúgyermeke, viszonylagos jólétben, konszolidált körülmények között nevelkedett. Gyermekkorában éles eszével és élénk érdeklődésével kitűnt társai közül. Így hamarosan a rabbi kedvence lett és szívesen oktatta a Tóra és Talmud titkaira. Az ifjú minden szabadidejét az ősi krónikák, törvények tanulmányozásával, magyarázatával és a különböző értelmezések vitájával töltötte. A rabbinak annyira tetszett az ifjú értelmes okfejtése, hogy megengedte neki a szombati templomi napon a fiatalok oktatását. Sőt, tizenéves korára már a felnőttekkel is felvette vitában a versenyt.
Tizenkét évesen a szüleivel felment Jeruzsálembe és a három napos ünnepen ott maradva, a tanítók közt helyet foglalva, komoly kérdésekkel bombázta őket. Szülei meghatódtak ekkora tudásszomj láttán. Apja józan ítélőképességére vall, hogy magamellé véve kitanította az ács-mesterség csínjára bínjára. Amikor már nem tudott neki újat tanítani, akkor a többi iparos legényhez hasonlóan, vándorútra indult Jézus is, hogy a vidéket járva, munkát vállalva, vándor ácsként keresse, alapozza meg egzisztenciáját.
Jézus pedig Galilea szerte, járva, alkalmi ácsmunkákat vállalva, szerény megélhetésre és kis tartalék pénzecskére is szert tett. De közben mindegyre a tanítás körül forogtak gondolatai. Ha nem akadt pár napig munkája, akkor a szent tekercset bújva, igyekezett elsajátítani a Tóra összes törvényeit.
Aztán amikor már úgy érezte, hogy túlcsordul benne a tudás, szerette volna másokkal is megosztani, amit elsajátított. Így aztán vándorlásai közben egyre nőtt híveinek tábora. Elterjedt Galilea szerte, hogy van egy ember, akitől lehet kérdezni, és mindenre választ tud adni. Sőt, a törvény szabályait ismerve, bármilyen peres ügyben eligazítja az embereket. Húszas éveinek derekán már annyi követője akadt, hogy felhagyott az ácsoskodással, és csakis az írás és törvény magyarázatának szentelte magát. Ő alkalmazta először a sétálva tanítás módszerét. Kis csoportjával sétálgatva, a templomon kívül okította a tudásra szomjazókat.
A nép kezdte hírét költeni és a rabbi címmel, illetni őt. Két-három munkanélküli tanítványa tudásszomjtól fűtve mellé csatlakozott és állandó kíséretéül szegődött. Jézus különbözött a templomban tanító tudós rabbiktól. Ő nem tartozott semmilyen templomhoz, nem parancsolt neki a jeruzsálemi főrabbi sem. De nem tartozott a lázadó, szabadság eszméket valló zelóták zendülő csoportjaihoz sem. Ő mindig a tiszta igazat, az írás szavait magyarázta és hirdette.
Két vezérmotívuma a szeretet és a hit azonban már hamar kibontakozott. Bölcsen rátapintott, hogy a Teremtő Isten az embert szeretetenergiával töltötte fel és a felebaráti szeretetre teremtette. És rájött arra is, hogy hittel mindent el lehet érni. Kedvenc mondásává vált, hogy hittel hegyeket lehet mozgatni.
Huszonnyolc éves korára eljutott odáig, hogy legfőbb életcéljának az istenkeresést és az Úrhoz való közelkerülést, annak feltétlen szolgálatát keresse. Éppen ezért nagyon nagy örömmel hallotta, amikor rokona, unokatestvére János Júdeában a Jordán vidékén a kereszt szentségét, a keresztelkedést és a Jordán vízében való megkeresztelést hirdette és a gyakorlatban alkalmazta is.
Elhatározta, hogy hívei növekvő seregével elzarándokol hozzá és megkeresztelkedik általa. Több százra gyarapodott követőinek száma, amikor elérte azt a helyet, ahol János keresztelte a népet. János nagy örömmel fogadta és úgy tekintett rá, mint nálánál magasabb fokozatú prófétára.
– Neked kellene engemet megkeresztelni, mert te mindannyiunknál nagyobb vagy – kiáltotta, mikor Jézus előadta kérését.
De Jézus, szép csillagszemeivel rátekintve, nyomatékosan tudtára adta, hogy tőle szeretné a keresztséget elnyerni. János, amikor a Jordánban merítkezőt a keresztség szentségében részesítette (megkeresztelte), így szólt:
– Megkeresztellek téged a legmagasabb isten nevében.
– Köszönöm neked rabbi! – szólt csengő hangon Jézus, mire János így válaszolt.
– Atyádnak köszönjed, mert te neki, legkegyelmesebb istenünknek a fia vagy! Így tehát, az atya nevében kereszteltelek meg Jézus!
A tömeg megbabonázva hallgatta János kinyilatkozását, és Jézus! Jézus! Kiáltozásokkal, most már az ő keze alá özönlöttek, hogy tőle, az Isten fiától nyerjék el a keresztséget.
Jézus napnyugtáig keresztelt. Majd a lebukó nap fényében az égre nézett és lelkét hatalmas szeretet szállta meg. Úgy érezte, hogy betöltekezett hittel és a szent szellemmel. Önbizalma akkorára nőtt, hogy annál csak hite volt nagyobb. Mivel a nép a nagy messiásvárásban valamilyen csodás jelre várt, egymás után járultak elé a betegek, bajukra gyógyulást keresve. Jézus, az úrban bízva, kezét a fejükre helyezve, kézrátéttel meggyógyította őket.
A bénákra, leprásokra, bélpoklosokra és nyavalyatörősökre rátette kezeit, és csoda történt: a betegek a kézrátevéstől meggyógyultak. A tömeg vad tülekedésbe kezdett, és mindenki Jézus közelébe akarván jutni, egymást taposva tolongtak.
– Netán ez lenne a messiás, az ács fia? A galileai Jézus ez, Józsefnek, az ácsnak a fia! – hangzott több felől is. Jézus visszahőkölve a ráaggatott messiás címtől, így próbálta lehűteni a kedélyeket.
– Nem vagyok messiás. Én az ember fia vagyok, aki hitben bővelkedem! Nem én, a hitetek gyógyított meg benneteket! – mondta és kíséretével indult éjszakai szállást találni.
A keresztség felvétele után Jézus búcsút intve tanítványainak ugyanúgy, mint egykoron Mózes is tette, kiment egyedül a pusztába és negyven napig maradt ott étlen-szomjan, a rét bogaraival és bogyóival táplálkozva, harmattal enyhítve szomját. Rendes táplálékot nem vett magához a negyven nap alatt.

5.

Heródes király palotájában gyorsan peregtek az események egymás után. Mint tudjuk, Heródes Palesztina egy részén uralkodott csak, mert a többi részt meg kellett osztania testvéreivel. Mivel ő volt testvérei közül a leggátlástalanabb, így egyenesen következett karakteréből, hogy beleszeretve bátyjának Fülöpnek a feleségébe, eltette őt láb alól. Így két legyet ütött egy csapásra: megszerezte az ország másik negyedét, így máris Palesztina felén uralkodva, Júdeához csatolta Galileát is.
Feleségül vette a most már özvegy sógornőjét. Igen ám, de a sógornő magával hozta fiatal szűz leánykáját a szépséges Salomét is. A király olthatatlan vágyat érzett unokahúga iránt és minden vágya az volt, hogy leszakítsa ezt a harmatos virágszálat. Egyelőre azonban be kellett érnie ugyancsak kívánatos sógornőjével és válogatott hetéráival.
A megnagyobbodott birodalom feletti örömében egymást érték a palotában a vigasságok. Az örömben viszont ürömként vegyült bele a vidéken szállongó híresztelés: egy János nevű próféta bújt elő az ismeretlenségből és már-már messiásként téríti a népet keresztény hitre. Egyenlőséget és a javak egyenlő elosztását hirdető téziseit pedig, egyenesen a farizeus réteg és ő maga a király, a királyság intézményének megdöntésére irányuló támadásnak vélte.
Főpapjaival megtanácskozván a dolgot, az egyházi és világi érdekek összetalálkoztak. A féltés alakot öltött. Megszületett a közös ellenségkép. Elhatároztatott, hogy János prófétát szép csendben az éj leple alatt meglepve, el kell fogni, a palota pincebörtönébe szállítani. Ott tárolva hosszabb időre ki kell vonni a forgalomból.
Heródes terve az volt, hogy a Szanhedrin (a főpap, papjai, ő maga és a farizeusok képviselői tanácsa) elé rendelve megpróbálják jobb belátásra bírni. Minden áron, akár birtok, jutalom, cím és rang adományozásával is, át kell őt a hatalom oldalára állítani. Be kell ígérni egy nagyobb templom, mondjuk Jerikó vagy akár Názáret főpapi állását is, ha szükséges a megnyeréshez. Vagy pedig gazdag adóbérletet, esetleg nagyobb földbirtokot ígérve, az ország távoli csücskébe száműzni, és így elszeparálni a néptől.
Ezek voltak Heródes gondolatai és a Szanhedrin ülését összehívva, ezeket a terveket a tanács elé tárva, várta a javaslatokat.
Elsőnek Maculami a jerikói főrabbi kért szót. Hájas arca és gonosz apró, egymástól távol álló, disznószemei egész lényének sunyiságát tükrözte. Párnás ujjaiban végződő karjait kövér hasán nyugtatva, rókamosollyal ajkain így érvelt.
– Legkegyelmesebb király! Én nem restelltem álruhában elmenni a Jordánhoz, ahol ez az elvetemült kereszteli a népet. Felháborító, amit művel. Először is szitok, átok áradatot zúdít a tisztes kereskedőkre, az állam szolgáira, az adószedőkre, a vámosokra és az uralkodó elitre. Ezáltal, közvetve a trónt is ócsárolja. Gúnyos szavaival szemen köpköd bennünket és téged is leghatalmasabb uralkodónk. Mindenkit bűnbánatra és önvizsgálatra szólít fel. Eredendő bűneink azonnali megváltására ösztönöz. Javaink, szétosztását szorgalmazza. Agiasz istállójához hasonlítja a palotát és templomainkat. Kisepri őket az igazság seprőjével! Ezt állítja, és meg is fogja tenni, ha hagyjuk.
– Mit tegyünk hát? – kérdezi a király döbbenten.
– Véleményem szerint, a leghelyesebb lenne örökre elnémítani! – szólalt meg Zörtökmögli az adóbérlők doaenje. – A nép, szavai hatására, sok helyütt megtagadja az adófizetést.
– És egyre nehezebb a templomadót, a tizedet begyűjteni – tette hozzá a főrabbi felajzva.
– Így van! Így igaz! – hallatszott a tanács tagjai közül egyre hangosabban. – Ki kellene végeznünk... Megfojtatni, vagy oroszlánok elé vettetni Poncius Pilátus arénájában...
– Igaz, így lenne jó! – harsogták egyre többen – Szolgáltassuk ki a helytartónak, legyen ő a végrehajtó. Száradjon a lelkén a próféta halála!
– Nem jó! – állította le őket Heródes. – Gondoljátok csak el, ha kivégezzük, a nép hősként, sőt mártírként fogja emlegetni és még lázadás is kitörhet. Éppen elég bajunk van a zelótákkal. Galilea megöröklésével nemhogy megerősödött volna a birodalom, de csak egyre gyengül. A zelóták aláássák a közbiztonságot, felborogatják a rendet és veszélyeztetik a közbiztonságot. Hiába húzatom őket százával karóba, feszíttetem keresztre a zsiványokat. Egyre hevesebben lázítanak ellenem. – ordította magából kikelve az asztalt verve Heródes.
– Mást kell kitalálnunk uraim. Semmiképpen sem vagyok a híve az elhamarkodott döntéseknek – vetette közbe a farizeusok szószólója, Júdea leggazdagabb borkereskedője Dübel Cokli Joachim. – Szerintem éppen ellenkezőleg, meg kell nyernünk őt. Javakkal elhalmozva elkápráztatni. Címeket, rangokat adományozni neki, ha kell! A cél érdekében, akár királynak is kinevezhetnénk! Miért ne!
– Megőrültél te? – némította el a főrabbi – még 0hogy királynak, s mi lesz akkor urunkkal, a nagy Heródessel? Ezért az eretnek gondolatért ki is végeztethet, te bibas! – mondta és sunyin az uralkodóra nézett.
Heródes rezignáltan maga elé meredt, majd kisvártatva megszólalt.
– Tudjátok mit, még ebbe is beleegyezek. Átadom neki a trónt, és én visszavonulok a birtokaimra Akko várába. Legyen ő a király helyettem. Nyűg nekem ez a királyság. Annyira kirakatban vagyok, hogy nincs magánéletem. Megszólnak, mert sógornőmmel hálok, sőt mert magam mellé emeltem a trónra. Ha lemondok, akkor visszanyerem a szabadságomat, semmi sem köt, azzal hálok, akivel akarok, nem szól bele az államtanács abba, hogy mi történik a hálószobámban. Így legalább magamévá tehetem gyönyörű nevelt lányomat Salomét is... – szólta el magát a begerjedt király. A Szanhedrin tagjai összenéztek és rögtön tudták, honnan fúj a szél. Ez képes lesz itt lemondani, csakhogy magáévá tehesse bájos unokahúgát. Sőt, megözvegyítve magát, annak anyjának elsinkelése árán, maga mellé emelné a trónra ezt a kis cafatot... nem, ezt nem lehet megengedni. Heródesnek maradnia kell. Neki kell elvinni a balhét. Elsőnek Maculami főrabbi tért észre és átlátva szitán, nyájasan kérlelni kezdte az ingadozó királyt.
– Nagy jó uram! Mire jó ez az egész? Mindannyian melletted vagyunk. Hűséggel szolgálunk tégedet és az államot egyaránt. Azt akarod, hogy megfutamodásoddal, odavetve a gyeplőt a csőcselék közé, elszabaduljon a pokol. Hogy a zelóták szétverjék az állam intézményét. Kiborogassák a Tóraszekrényeket, szétszórják a szélbe a Tóratekercseket! Megszűnjön a törvény és a rend! Ezt nem akarhatod!
– Mit tegyünk hát! – nézett rá regisztráltan Heródes.
– Ha elfogatjuk Jánost, akkor magunk elé vezettetve, felajánlunk neki mindent szépen sorjában. Az a lényeg, hogy a hatalom oldalára álljék. Kell nekünk egy ilyen ékesszólású aranyszájú prédikátor. Megfordítjuk a fegyvert, és ő maga fogja ki a szelet a vitorlából. Ha kell, megteszem jerikói főrabbinak. Tudom, hogy a rang mindenkit megszédít.
– És, ha szerénységből nem fogadja el?
– Akkor megtesszük kincstárnoknak, fő vámszedőnek, vagy elmegyünk egészen a végsőkig! – szavalta a főrabbi. Heródes ránézett és szarkasztikusan megjegyezte:
– Én le is mondhatok...
– Nem, nem uram, hidd el eddig nem, merészkedik. Megelégszik ez a fogadatlan prókátor egy adóbérlői állással is.
– Úgy legyen! Uraim, ha elfogják Jánost, akkor összeülünk és felajánlunk neki mindent. – Zárta le a gyűlést Heródes és a terített asztalhoz invitálta a vendégeket.
A nagyteremben már a tetőfokára hágott a mulatság. Az asztalokon bárány és szárnyas-sültek. Ónkancsókban tüzes borok. És vidám vendégsereg mindenfelé. Folyt a tánc, a nóta és a vigasság. Az est fénypontjaként belibbent Salome lefátyolozva és vad, érzéki fátyoltáncba kezdett. Egymás után kerültek le testéről a fátylak, és mire a hetedik fátyol is lekerült róla, anyaszült meztelenül járta az érzéki táncot. A jelenlévő főpapok szörnyülködve fordították szemüket a látványtól és kihátráltak a teremből.
Heródes fejét lesunyva gubbasztott az asztalfőn, felesége Heródiás szúró tekintetének rabságában. Bár igencsak kívánta, nem merte Salomét érinteni. Kéjvágyát borba fojtotta. Szemeivel tette hát magáévá a szüzet, mohón élvezve epekedése tárgyának üde szépségét. Így folytak a lakomák nap, mint nap. Heródes úgy vetette bele magát a szórakozásba, mintha vesztét érezte volna.