A szív dalol, s énekel,
De senki másra nem figyel,
Puha dombokon átlépdel,
S talán csak későn ébred fel,

Táncol végtelen táncot lejt,
A puha dombok felett,
Nem lát csak piros virágokat
A hulladombok helyett,

Csodás színekről mesél,
Remeg, s már nem remél,
S dalolva kacag ottan,
Egyre monotonabban...

Robot, vagy ember?
Mostmár kit érdekel?
Mind ugyanannak a gyárnak szülötteiként élünk,
Semmi senkit nem érdekel.

Vajon igaz az, ha boldogok leszünk,
Minden mást azon kívül elfeledünk?
Mindent, és mindenkit?
Ő a minden, ő valaki?

Vajon egyedül hagyjuk azokat, kik mellettünk álltak,
Láthatatlanok lesznek a gátak?
S csak akkor vesszük észre mit tettünk,
Amikor egy ilyennek neki ütközünk?

Vajon akkor ki fogja majd a kezünk,
Ha senki nem áll már mellettünk?
Ha mindenkit elűz szeretetünk,
Mert talán nem jó embert szerettünk?

Vagy mégis csak nem figyelünk igazán?
Lebegünk, mégis azt mondjuk két lábbal állunk a föld talaján..
Vajon csókol majd ki egyszer elhagyott?
Vajon tudja mi az, amit elszalasztott?

Lehet-e az, hogy ki egyedül maradt egyszer feleszmél,
S észreveszi, egyedül csak fél életet él?
Talán egyszer minden rendben lesz, mint egykoron,
Mindenki megleli azt kivel, majd éghet magasfokon?

Ki lesz az, aki a válaszadóul szólgál mindannyiuknak,
Ki gyógyírja lesz bánatuknak?
Vajon ők tényleg fél emberek?
Vagy csak nem érzik igazán az életet?

Vajon mit ér az élet egyedül?
Vajon van mindennek értelme, mindez egyszer kiderül?
Minden hazugságra egyszer fény derül?
Hadakozunk, de Te vagy Én maradok felül?

2006. március 14.