Ma egész nap alig vártam ezt a pillanatot. Az órák és a percek olyan lassan teltek, mint eddig még soha. Minden másodpercben hiányoztál, vágytam az ölelésedre, és a csókjaidra. Szerettem volna, ha már szorítasz magadhoz, el nem múló szerelemmel, ha már itt vagy mellettem, ha kéred, hogy húzódjak közelebb.De te nem voltál velem, s én idegesen nyitogattam a könyvet, hallgattam a tanárt, nem figyelve. Csak te mocorogtál itt az agyam helyén. Az ebédet is sietve ettem, aztán szaladtam hozzád.
Mindent félredobva, fejvesztve rohantam, hogy végre találkozzunk. Már vártál rám, s mikor megjöttem, öledbe borultam, karodba hullottam. Egy szó sem hagyta el szánkat, mégis beszéltünk, beszéltünk. A testünk, az egymás iránt érzett vágy és szerelem, mindent elárult. Nem kellett hang, mindketten tudtuk a másik mire gondol, mit érez, mit akar. A percek pörögtek és éreztem, ahogy elfut előttünk az idő. Nem volt tér, idő, gondolat. Szerettem és megpróbáltam minél több csókot adni, s közben tudtam, minden pillanattal kevesebb időnk marad egymásra. Szerettünk volna ott maradni örökre, soha nem elválni, egymásba borulva. Láttam a szemében, hogy kíván, úgy, mint ahogy a munkás várja az éjszakát, hogy végre megpihenjen, megtérjen hajlékába. Kívánt, és én nem tudtam hová tenni ezt az érzést. A simogatásokban féltés, mohóság, indulat volt. Féltve szeretett. Minden mozdulat árulkodott a gondolatairól, amelyből egy furcsa, kimondhatatlan következtetésre jutottam.
Szinte faltuk egymást, levegőt sem véve, tudtuk, mindkettőnknek jó. Először lágyan, aztán fokozatosan, egyre hevesebben, míg egyszer csak már nem voltak korlátok. Szinte valamennyi határt átléptünk. Nem érdekelt, hogy ki van még ott, és, hogy mit gondol rólunk. Csak az érzésnek éltünk, és így volt jó. Akkor, abban a pillanatban az életet élveztük, nem gondolkodtunk, csak azt tettük, amit mindketten szerettünk volna. Ritka az ilyen felhőtlen perc, amikor csak szeretni kell, amikor nem az ész szabja a határokat, hanem az érzések. Elalélsz, de ha jön egy hullám, újra felkelsz, s észreveszed, nem teheted ezt. Nem teheted, mert várnek rád, nem maradhtsz, mert szabályok adják a feltételeket. Nem lehet, mert csalódnának benned. De mi rossz van abban, ha megpróbáljuk, a szó szorosabb értelmében véve, élni az életet, így elviselni a kudarcokat? Szemtelenül és átkozottul jó éreznünk magunkat? Ha már jót nem adhat a világ, miért ne kereshetnénk a múló érzelmekben, a halkan súgott szerelmes szavakban, egy lágy ölelésben a boldogságot? S ha meg is találjuk, s egy pillanatig tart is, megéri. Felejthetetlen, visszaidézhető élményt nyújt. Elrévedezhetsz, álmodozhatsz róla, de az a valóság közelébe sem érhet. Akkor és ott kell lenned, akkor és ott kell érezned, azt, ami szavakkal leírhatatlan. S így röpül el egy hosszú délután percek alatt, egymás karjába zárva, s közben észre sem veszed, hogy már vége. Aztán megint csak vársz, vársz a holnapra, é minden kezdődik elölről.
Ne gondold, hogy mindez hazugság, még ha szemfényvesztésnek tűnik is. Csak egyszer próbáld ki és meglátod!