A boldogság, mint idea, a teremtés kezdetétől az idők végeztéig jelen volt, van és lesz a világon. A teremtő isten elhatározásaként megalkotta az idők kezdetén az ember, mint idea fogalmát, majd ideoplasztikai modellként megalkotta az embert, az összes jó és rossz tulajdonságaival együtt. Amikor a modellel elkészült, akkor anyaggá sűrítve az ember ideoplasztikáját, adta neki a földet játszóteréül, ahol az isteni terv (idea) szerinti összes modellt kipróbálhatta.
Elmondhatjuk hát, hogy az emberben, mint egyénben egyszerre az összes modellforma jelen van. Azaz az elmébe (ősprincipium) a teremtő az összes lehetséges modellt betáplálta.
Az ember egyedileg képes arra, hogy minden helyzetre, létformára megfelelő viselkedési és cselekvési modellként a leghatásosabb ingerválaszt adva, a lehető legjobb cselekvéssorozattal válaszoljon. Mai szóhasználattal élve: a kihívásoknak a maximális tudás szerint minden körülmények közötti megfelelés a feladat.
Az embert az isten nem teremthette egyformának, mert az egyrészt unalmassá válna, ha mindenki egyformán szép, okos, ügyes volna, akkor nem lenne eredendő különbség egyik és másik ember között és elveszne a maximalitásra való törekvéssel járó kiegyenlítési kényszer.
Tehát, a húzóerő az, az energia, ami mozgatja a társadalmakat és az egyéneket abban, hogy igyekezzenek tudásuk javát adni, maximális cselekedeteik által legjobban megközelíteni az ideát. Vagyis az ideális embertípust megformálni, amire az emberiséget a teremtő elme megalkotta. Amíg az emberek létformái között különbségek léteznek, addig áramlatok és eszmék ütköztetése, boldogulási és létforma ideoplasztikáinak gyakorlati kivetüléseként társadalmi harc folyik a legtökéletesebb állapot eléréséért.
Tekintsünk csak végig az emberiség történelmén dióhéjban! Mi is történt e téren?
Az egyiptomi és maya történelem idején az istenemberek formálták meg az isteni archetípust. Ők lebegtek magasan a köznép feje felett, elméletileg, és a gyakorlatban is. Az ő isteni nyugalmuk, szépségük, egyedülálló tudásuk, jóra, szépségre és boldogságra való törekvéseik mutatkoztak meg az általuk készített műalkotásokban, a köznép által fizikai munkával emeltetett oltárokban, templomokban és palotákban. Piramisaik az isten dicsőségét hirdették és arra buzdítottak, hogy aki törekszik az idea által kitűzött szépség-harmónia elérésére, az boldogul és eléri a tökéletes boldogság állapotát.
Tehát a királyok, fáraók, más uralkodók életükkel, környezetükkel a tökéletes isteni ideoplasztika kivetüléseként gyakorlatilag példázták, az isten által adott összes jó tulajdonság birtoklása által elérhető legmagasabb állapot, a boldogság elérhetőségét.
A teremtő isten (Itzamná) olyan tökéletesen alkotta meg az ember ideoplasztikáját, hogy azon javítani nem szabad és nem is lehet: azt csak elrontani tudjuk.
Akkor, amikor még csak egy-két istenembernek, istenkirálynak, mint a teremtő földi helytartójának, adatott meg a gazdagság, pompa és a fényűzés gyakorlati alkalmazása, akkor gyakorlatilag a közösség (nép) viszonylag egyenlőségben élve fölösleges javait, tudásuk és munkaerejük felajánlásával az isten szolgálatában annak földi helytartóját, mint etalont emelték példaként maguk fölé. (Piedesztálra állították). Az isten bizonyára úgy gondolkozott, hogy ha az ő ideáját egy-egy emberben megjeleníti, akkor ez olyan hajtóerőként működik, hogy a köznép igyekszik az ideális, eszményi emberhez hasonlóvá válni vagy megközelíteni azt. Éppen ezért volt hallatlan jelentősége a királyi pompa, szertartások, szépség, művészetek, zene, tánc, ének, festészet, szobrászat, építészet által a tömeget lelkében felajzani, mintegy kényszeríteni az idea önmagában való kiteljesítésére. Mivel mindenki egy urat szolgált, így a társadalom összenergiája az uralkodó ideoplasztikájának kifényesítésére, annak állandó karbantartására szolgált. Kellett viszont egy köztes erő (katalizátor), ami ezt az alulról jövő hatalmas szellemi, érzelmi és fizikai erőt olyan áramlattá alakítsa, ami felhajtóerőként az isteni idea maximális kiélését célozza meg.
Ez a katalizátor lett a papság intézménye.
A szertartáspapok, sámánok, táltosok, varázslók, druidák, vuduk mind-mind égi közvetítőként transzba esve közvetlenül az Istennel kapcsolatba kerülve közvetítettek a közösség és isten között.
Mivel ezzel a tulajdonsággal, képességgel csak ők rendelkeztek, ezt a tudást kisajátították, később visszaélve vele az elnyomás, a vágyak, érzések elfojtásának és tömegek féken tartásának eszközévé tették. Tehát a papság volt az, aki a szertartásokat kialakította és a rituálék rendszerbe foglalásával hatalmas Fiestákat rendezve, elkápráztatva a népet kiemelte isten és az uralkodó szerepének fontosságát.
A csodálatos, ezoterikus zene és tánc, a kosztümök és díszletek, az amfiteátrumok megalkotásával olyan misztériumjátékokat hoztak létre, amivel megfogták, áramlatba terelték és felemelték a jelenlevők lelkét. A lélek pillanatnyi kiszabadításával elért lebegő érzésekkel, az érzelmek áramlatán isten megérintette a nép szívét. Boldogság öntötte el a lelkeket és kollektív boldogságérzetben lebegve időn és téren felül emelkedve egy rövid időre visszatértek az ősarchetípus által lelkük égi ideo állapotába.
Tehát, a teremtő az ember megalkotásával megalkotta az ember lelkét is. Ezt az embert mint egyént társasági lényként alkotta meg, ezért adta neki a nyelvet. A társadalomba való szerveződéssel mindig a csoport fölé emelt egy közvetítőt, aki a piramis csúcsán állva közvetített isten és az emberiség között.
Isten a legkisebb, legprimitívebb emberi szerveződéseken és közösségeken is rajta tartja tekintetét. Két ember közül, az egyik máris a másik fölé kerülve dominánsként közvetíti isten akaratát az alatta állóhoz. Éppen ezért ez az állandó dominancia megszerzéséért folytatott küzdelem nyilvánul meg a legkisebb szerveződés, a család valamint a legnagyobb szerveződés az állam keretein belül is.
Mindig voltak és mindig lesznek vezetők és vezetettek. Az isten által kidolgozott társadalmi rend szerveződésének, a hierarchia felszámolásának kísérlete gyalázatos kudarcba fulladt. Lásd: forradalmak, idealisták (Babeuf, Saint Simon) szocialisták, kommunisták (Marx, Engels, Lenin, Sztálin és tanítványai) a fennálló évezredes hierarchiára épülő begyakorolt államrend gyökeres megváltoztatására, lerombolásra tett kísérleteit! Csúfos bukás, kudarc lett minden kísérletnek a vége.
Erőszakkal senkit sem lehet boldoggá tenni!
A Szovjetunió és a Közép-európai államok kommunizmus és szocializmus ígéretében történt megnyomorítása eklatáns példája ennek a járhatatlan útnak. Vérrel, kényszermunkával, erőszakkal nem lehet a boldogság, egyenlőség társadalmát felépíteni.
Boldogság létezik, elérhető, de egyenlőség soha nem volt és soha nem is lehet, még két ember között sem, mert ha minden ember egyenlővé válik, akkor megszűnik a potenciális különbség és elveszti az értelmét a boldogságért vívott küzdelem.
Az ókori véres háborúk mind ezt példázzák. A görögök megalkották a demokrácia eszményét, gyakorolták is azt, de a rablóháborúkkal, a rabszolgaság intézményének meghonosításával semmissé tették eszméik tisztaságát. Ugyanígy estek csapdába a rómaiak is. Ők is a demokráciánál kötöttek ki, de a rabszolgaság intézményesítésével, más népek leigázásával lerontották eszméik tisztaságát.
Demokráciákat zsarnokságok követtek.
Egy-egy tirannus megpróbálta vasakarattal és erőszakkal a népet egy közös cél érdekében uniformizálni. Viszonylagos jólétet teremteni övéinek, de mindezt mások leigázása és kizsákmányolása által próbálta elérni. Bukásra voltak ítélve.
Krisztus felbukkanásával hatalmas kísérletnek lehettünk tanúi. A Jézus nevű prédikátor, próféta 1 éves működése alatt hatalmas térítői munkát végzett a szeretet, hit és boldogság intézményének lerakásával, az új vallás kialakításának eszmei vonalának megteremtésével, hogy csapatának (Pál, Péter, Máté és mások) munkássága által sikerült egy világvallást létrehozni, ami csak a hitre és szeretetre épült.
Bár Jézus a Hit intézményét Istenre alapozta, tanítványai halála után helytelenül őt ruházták fel isteni képességekkel, és mint messiást tisztelték és tiszteltették a hívőkkel, mintegy isteni rangra emelve őt.
Mi is történt a valóságban? Létrehoztak egy hitre, szeretetre és boldogságra épülő intézményt, ezzel olyan vonzóvá tették azt, hogy a pogány sok-isten imádat isteneit leváltották általa. Tehát a tett azért volt hatalmas, mert először épült a vallás a boldogságra. Vonzása által ledőltek a pogány istenek, totemek, de mivel a Teremtő Istennek arca nincs, megfogható valóságként a hús-vér embert: Jézust tették a keresztény vallás istenévé és a keresztre feszített megváltó ábrázolásával Jézust a szeretet vallásának totemeként a sokistenű pogány vallás legyőzésének szolgálatába, állították.
Jézus nem akarhatta ezt. Ő a szeretet, a hit (nem feltétlen az istenhit) és boldogság hármasságát hirdette.
Nézzük meg a hit és szeretet összefüggésében a boldogságot.
Isten az emberbe beprogramozta az ősagy hipocampuszába a boldogsághormon termelődését (szerotonin). A boldogsághormon szintje adott. Az isten éppen annyit teremtett minden emberbe, amennyi szükséges a teljes élethez. Viszont az áramlatok meglovagolásával, a hittel, szeretettel olyan katartikus élményekre tehetünk szert, ami az egekig röpítheti az egyént. Miről is van itt szó?
Ha én, mint egyén hiszek abban, hogy tehetségem van bizonyos dolgok tökéletes megvalósításához, cselekvéssorozatok véghezviteléhez és az objektív nehézségek által állított csapdahelyzetek és akadályok legyőzéséhez, akkor véghezviszem az általam megalkotott ideát. Az így, gyakorlatban megvalósítandó ideoplasztika boldoggá tesz.
A boldogság állapotának elérése nem tehet megelégedetté, hanem újabb boldogságkiélési ideákat teremtve azok megvalósítására sarkall.
Mivel magyarázhatnám ezt?
Például, ha én asztalosként eljutok odáig, hogy egy szépséges, barokk asztalkával tudom megörvendeztetni szeretteimet, akkor abban a pillanatban, amikor mások gyönyörében és dicséretében fürdök, lelkem a legnagyobb boldogság állapotában, eufóriában lebeg. De ezt a boldogságot máris újabb idea szorítja háttérbe, és agyam megalkotja egy intarziás asztalka képét. Addig munkálkodom, míg egy csodálatos, intarziás asztalkával lepem meg szeretteimet és ez így megy, amíg él és mozog az ember.
Éppen ezért, meg kell értenünk azt az embert, aki százezer gyufaszálból megalkotja az Országházat, üvegcserepekből kirakja valamely nagy elődünk lovas festményének mását, vagy valaki csigaházakat, rovarokat gyűjt és gyűjteménye gyarapodásával egyre boldogabb.
Aki kétkezi vagy szellemi alkotó, az naponta megáll alkotása előtt és alkotását szemlélve boldogság érzettel töltődik fel. Ez az ami a szerotonin hormonokat termelő hipocampust aktiválja.
Lehet a szerotonint tablettában bevéve vagy édességgel, csokival szaporítani, de ez minőségileg alatta marad az igazi boldogság érzet kiváltásának.
Boldog az , az ember, aki szeretteinek egy jó ebédet, süteményt készít és látja, hogy azok jóízűen falatoznak főztjéből. Boldog, aki az első érett szőlő fürtjeit, gyümölcseit megosztja unokáival, gyermekeivel. Boldog az, aki megtanul szabni-varrni és a maga által tervezve egy-egy gyönyörű ruhával, lepi meg önmagát, családtagjait. Boldog az, aki megtanul egy nyelvet és az első alkalommal, megérti a külföldit és az is őt. Boldog, aki hasznára lehet másoknak és önmagának.
Csak szabadságban lehet boldog az ember.
Boldog a madár, mert szárnyalhat és övé a kék levegőég. De boldogtalanná válik, ha levágják a szárnyait, mert nem tud repülni többé. Miért boldogtalan a levágott szárnyú madár? Azért, mert megfosztották őt a repülés lehetőségétől.
Ha levágják az egyén szárnyait, megfosztják lehetőségeitől, akkor boldogtalanná válva elpusztul a lelke, később a teste is.
Miért?
Azért, mert ha megszűnt a boldogságszerzés lehetősége, akkor beszűkül az élettér, nincs húzóerő és apátiába süllyedve bezárja az ember önmagát, saját börtönébe.
Az elnyomásról.
Az elnyomás kettőssége: A külső elnyomás által az egyénben kétféle reakció játszódik le. Egyrészt ellenállás fejlődik ki a külső elnyomással szemben. Ha azonban nem elég erős az egyén, akkor legyőzetve a külső elnyomás által, alá kell vetnie a rákényszeríttet viselkedési normáknak. Meg kell változtatni saját, kialakított létformáját, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Tehát, ha az érvek ütköztetése vereséggel végződik az egyén számára, akkor belép a saját vágyak tudatalattiba való söprése: az elfojtás.
Az elfojtásról
Az embernek megvannak a saját gondolatformái, ideái, modelljei a mindennapi boldogságforrás felkutatására, a kielégülés elérésének módjaira. A lelki kielégülés megélése az egyén pszichoszomatikai egyensúlyának megtartását eredményezi. Tehát: ha a gyufaszál-építő naponta meg tudja venni a tíz pakli gyufát, van naponta X ideje rá, hogy összeragassza őket, építse országházmodelljét, akkor a végső eredmény, az ideát bevetítve lelkébe boldog. Boldog, mert objektíve nem akadályozzák ideoplasztikájának kiteljesítésében.
Mikor boldogtalan ez az ember?
Akkor boldogtalan, ha a felesége haszontalannak látja tevékenységét. Állandóan ócsárolja, piszkálja valamilyen más feladat adásával eltéríteni munkájától. Az állandó meg-nemértés, akadályoztatás kétféle reakciót vált ki az egyénből. Ha ő domináns egyéniség, akkor egy hatalmas pofonnal a sarokba küldi az őt vegzáló családtagot, és ezzel elhárítja boldogságélményének kiteljesedésének útjából az akadályt. ha mindenkinek és minden körülménynek meg akarni felelő ember, akkor tudomásul veszi a környezet nemtetszését, összecsomagolja hobbyját, elteszi a szekrényaljába, és ezzel elsüllyeszti boldogságvágyát is. A békesség kedvéért elfojtja boldogságvágyát is. Ha rugalmas ember, akkor megpróbál olyan boldogságeszményt kialakítani, ami a környezetével összhangba van és őt is boldogítja: közös kirándulások, horgászat (mert a kifogott halat meg lehet sütni, hasznos dolog) és így tovább. De a tudatalattiba söpört vágyak elfojtása lávaként buzog, és csak a kitörésre vár.
Hogyan szűntethető meg az elfojtás?
Például: ez a példás családapa találkozik egy felszabadult, szellemileg és érdeklődési körével azonosuló elvált asszonnyal. Ekkor a bűntudat, a nemiség kalodába zárása, a lávaként fortyogó hobby elfojtása mind összeadódva, vulkánként felszínre tör, és megcsalva a feleséget, odáig megy a boldogság kitörési kísérlet, hogy válás lesz a vége. Az ember új kapcsolatában boldog és tovább építi gyufaszál-modelljét, egy segítőtárs bíztatása mellett.
De, ha az ember nem lép ki a házasságból, akkor sincs vége a dolognak, mert ha az asszony hatvan valahány évesen elhalálozik, akkor a magára maradt ember elfojtása megszűnik, előretör az eddig elfojtott boldogságvágy és előveszi a szekrény aljából a gyufaszál-modellt, és ott folytatja, ahol negyven éve abbahagyta. Most már megvan a lelki békéje, visszatért az önértékelése és a boldogságba vetett hite. A szomszédok, rokonok megrökönyödve kérdezik egymástól: „Mi ütött ebbe a Gusztiba, semmi bánatot, sírást nem produkál, sőt mintha belülről még mosolyogna is a teremtési szertartáson. Egy könnyet sem ejtett a Sáriért? Ki érti ezt?
Hát igen, így vagyunk. A boldogságunkban álló akadályt elhárítása után senki sem siratja meg, nem sajnálja... Ez lenne a normális. De a távlati konvenciók, évszázadok megrögzött, mazohista, önsanyargató sztereotípiái boldogtalanná tesznek bennünket. Miért?
A lélek rabságában.
Amit a gyerek a szülőktől hall, lát, az mind viselkedési modellként hat rá. Ha ehhez a szülő domináns, elnyomókénti szerepe is társul, akkor a gyerekből boldogtalan ember válik.
Nézzünk egy modellt!
Az anyától mindig azt hallja a lánya:
– Kislányom senkiben ne bízzál! Minden férfi csak egyet akar: megkapni! Semmi jó nincs a szeretkezésben! Csak a gyerekért érdemes élni vele. Látod, mi is megvagyunk apáddal, hármatokat szeretetben nevelünk, de megmondom őszintén, nekem a hátam közepére se kell apád az ágyban! Megtette a kötelességét, aztán hagyjon békén! Menjen a WC-be, ha rajta van a kangörcs, oszt elégítse ki magát!
– És, ha megcsalja Anyukát?
– Azt adná az Isten! Azt tudjam meg, hogy megcsal! Addig élne csak! Kiherélném!
Ezeket hallja, látja a lánygyerek Bűntudatot, táplálnak belé, és minden kapcsolatában gátként előjőve, nem áll rá a nemi aktusra. Végül, ugyanúgy, mint az anyja szűzen megy férjhez. Ugyanúgy nem élvezi a szexet, mint az anyja, nagyanyja és szépanyja... Viszont a gyerekeiben a viszonylag jólétben feloldódik... A tudatalattija azonban boldogtalan és a vulkán kitörésre vár. Aztán, mint az gyakran előfordul, találkozik az igazival... Megszűnik az elfojtás, kielégül a test, eléri a boldogságküszöböt, de átlépni nem tud, mert ott vannak a beépített gátak: anyamodell, mit szól a környezet, stb. És titokban, bűntudattal élvezi a szerelem gyümölcseit. Kialakul a kettősség. A családját szereti, nem akarja feladni a boldogságért cserébe a megszokottat. Így hát visszatér a családi taposómalomba és a boldogsággal szemben a boldogtalanságot, választja. Az sem változtat a dolgokon, hogy a férje rendszeresen és nyíltan csalja. Megbocsátja neki a hűtlenséget, hiszen ő lemondott róla. Számára a szerelem, kielégülés meghalt... És folytatná felmenői szokásait, ha leányai nem lázadnának fel ellene, és kilépve a családból az egyéni boldogságot választanák vele szemben. Ő viszont revidiálja a boldogsághoz való viszonyát: átértékeli eddigi önmagát. Elfojtásait felszabadítva a lányoknak szabadságot biztosít, nem áll a boldogságuk útjába. Mártírnak sem érzi magát, mert mással helyettesíti a szeretkezés és szerelem általi gyönyörök kiélésének hiányát. Kitanulja a szövést és vesz egy szövőszéket. Csodálatos dolgokat sző, és ezekkel lepi meg barátait, rokonságát... ezzel boldogságélményét átváltoztatva teljes élete él.
Láthatjuk, a boldogságnak sok arca van. Nem feltétlen kell a boldogságérzetet a kéjérzettel, vággyal, szeretkezéssel és szerelemmel azonosítani.
A kéjről, gyönyörről, vágyakról
Isten az embernek (és minden más élőlénynek is) a szaporodás érdekében az ősarchetípusába belekódolta a vágy, a kéj és a szerelem érzetét. Ahhoz, hogy a szaporodáshoz kedve legyen az embernek, annak kellemes érzéssel kell eltöltenie lelkünket. A kéjvágy kiélése hatalmas katarzisban történik meg, és a másik birtoklása által, összeborulással, öleléssel együtt eufórikus boldogságérzet uralkodik el az egyénben kielégülésekor.
A kéjérzetet ki lehet váltani önkielégítés által is. Ez is megfelel a célnak, de akkor tökéletes a katarzis, ha egy másik személlyel osztja meg az egyén a gyönyört. A szeretkezés, a kéjvágy kiélése csak egy a boldogsághoz vezető utakból. Sok út vezet a boldogság megéléséhez. Itt is lehetne ragozni az elfojtásokat. Lehet olyan elfojtott vágy is az egyénben, hogy fiatal korában látva hasonnemű társát a tornatermi öltözőben megkívánja a testét, szerette volna megérinteni, esetleg nemi szervét a szájába véve kielégülni, mint a csecsemő a mellbimbón. Ez azonban lehetetlen. El kell fojtania. Ez az ember felnő, megnősül, csodálatos házaséletet él, minden rendben a szexuális életében. Aztán egyszer egy alkalommal, az uszodában, a zuhany alatt egy szépséges fiú mellett zuhanyozik. Egymásra néznek, és feléled a tudatalattiba söpört vágy. A gyönyörű falloszú, Apolló termetű fiút megkívánja. Megismerkednek, többször beszélgetnek, majd belecsúsznak a szerelem hálójába. A fiút elviszi egy rövid társas útra. Négy nap boldogság! Eufórikus, vad éjszakai szeretkezések, boldog séták... és ezzel vége. Kiélte elrejtett vágyait, s visszatért családjához.
Megszűnt a fék, a gátlás. Megtapasztalta az elfojtás általi gyönyört és még jobban élvezi a feleség általi szeretkezést. Megszűnt a kettősség.
Van viszont olyan, amikor a gát leomlásával az ellenkező végletbe csúszik bele az egyén és a homoszexualitás felé nyit. Nem kell csodálkozni rajta, neki ez a boldogság, ez sarkallja alkotásra, még nagyobb önmegvalósításra, kiteljesedésre. Mindent szabad, ami jólesik.
Mindent szabad, csak meg ne tudják!
Sajnos a sztereotípiák, a társadalmi normák, az álszemérem még mindig mérgezi a lelkeket. Súlyos árat kell fizetni annak, aki megélve a boldogságot, megízleli a tiltott szerelem gyümölcsét, elbukik. Elbukik, mert jóakarója feljelenti, besúgja a családnak, a házastársnak, az anyósnak... Leleplezik, megalázzák, elítélik és börtönbe is, zárhatják. Pedofilnak, buzinak, homokosnak, leszbinek nevezik azokat, akik a boldogság megélésükért, testi és lelki egyensúlyuk karbantartásukért levetkőzik gátlásaikat és megszegik a tabukat. Tiltott dolgokat megcselekedni, átlépni a társadalom által állított boldogsághatárokat, eredendő bűn és büntetendő.

Karanténba zárt lélek.
A mai társadalom annyira túlszabályozott, hogy az ember összes cselekedeteit szabályokba, rendeletekbe foglalva mintegy karanténba zárják az embert. A karantén maga a társadalom, aminek keretei között mozoghat az egyén. Ha a társadalom által készített etikai kódex törvényeibe ütközik valamely cselekedet, akkor a törvény eszközeivel lesújtanak az egyénre. Éppen ezért Örök bűntudatot plántálnak az emberbe, ha titokban átlépi a lelkének és testének jóleső tiltás határait. Tiltott gyümölcsöt kóstolgatnak a nagybácsik, nagynénik, nagypapák, jó barátok, amikor a serdülő lánykák és kisfiúk kíváncsiságát kielégítve mindketten eljutnak a tiltott boldogság által szerzett legmagasabb kéjérzethez. Ha titokban marad (senkinek sem érdeke a napvilágra kerülése), akkor bűntudat nincs, megszűnik a törvény szigorától való fenyegetettség ódiuma. Ez viszont nyíltabbá teszi a gyerekeket is. Ők már bátran meg fogják azonos nemű társaikkal kóstolni, és megélni a tiltott szeretkezés gyönyöreit.
Ha viszont valaki lebukik, napfényre kerül gyalázatos tette, akkor abból elrettentő példákat statuálnak, mintegy kalodába zárva a lelkét pellengérre állítják, meghurcolják a lopott boldogságért.
A lélek tehát nem teljesen szabad ma sem. A korlátozások gátat szabnak az elemi ösztönök kiélésének, pedig az állatok világában és a természeti népeknél ez mindennapos dolog. Nem csinálnak belőle ügyet. Ma az egyre finomodó társadalom zárta testi-lelki karanténba az embert, megfosztva a boldogság teljes kiélésétől.
A társadalom álszemérmes szemléletmódját mutatja a kuplerájok megszűntetése is. Utcára, utak szélére szorították, piszkos lépcsőházak sötét kapualjába száműzték a kéj és mámor másfajta, családon kívüli megélését. Amíg nem adják vissza a szabad szerelem kéj és boldogság szerzés legalitását, amíg nem veszik le a felhőtlen boldogság kiéléséről a pellengérre állíthatóság bélyegét, addig nem beszélhetünk a teljes boldogságtudat megéléséről. Tehát az álszemérem elleni kíméletlen harc, a tudat felszabadítása és az elemi ösztönök elé emelt mesterséges gátak leomlasztása a cél.
A család intézménye, a nyájösztön ősrégi találmány. Jó dolog, de a családon belül meg kell adni az egyén szabadsághoz, vágyainak méltóságának csorbulása nélküli kiéléséhez való jogát is. A család ne börtön, a vágyak temetője, a lélek karanténja legyen, hanem egy szabadon átjárható kerítés, ahova el lehet bújni a világ zaja elől, és ha társaságra, másságra vágyik az ember, méltósága csorbulása nélkül ki is látogathasson belőle.
A boldogság negatív megéléséről.
Vannak egyének, akiknek lelke a sok megaláztatástól, tiltástól, elfojtástól annyira sérült, hogy értékrendje felborul. Nála az jelenti saját lelkének a boldogságot, ha a másikat panaszkodni, szenvedni látja. A más baja neki kéjérzetet és boldogságot jelent, mert arra gondol, hogy ennek még nálam is rosszabb.
Tehát, a más baja nekem boldogság. Ez az úgynevezett döglött tehén szindróma. Ha egy magyar parasztnak megdöglik a tehene és találkozik a jó tündérrel és az megkérdezi tőle, mi lenne a kívánsága, rögtön, kapásból rávágja: dögöljön meg a szomszéd tehene is!
Aki boldog, ha a lányát, fiát, unokáit szenvedni látja házasságaikban, az csak a saját boldogtalansága igazolását látja ebben. Miért legyenek ők boldogabbak, ha én boldogtalan vagyok?
Ezt aztán ki lehet vetíteni tágabb körbe is. Ha nekem nem telik drága cuccokra, az okozza a legnagyobb boldogságot, ha nálam módosabb osztálytársamnak elszakad a drága ruhája, ellopják a mobiltelefonját, vagy karambolozik a drága biciklijével és eltörik a karja.
A boldogtalan ember boldogságérzetének alapja a káröröm kiélése. Legelőször is annak örül, ha magakörül mindenkit boldogtalannak lát. Szólásmondás az is, hogy a magyar ember akkor boldog, ha panaszkodnak neki. Kéjvágyat érez az ilyen ember, ha kirabolják a nála sikeresebb gazdag vállalkotó szomszéd családot, ha összedől egy gyár, felgyullad és kiég egy közintézmény, ha két ország hadba keveredik és leöldösik egymást ... ez a boldogság negatív megélése.
A boldogtalan ember soha nem fog örülni semminek, sem ami pozitívan érinti. Csak negatívumok által lehetséges kielégülése. Tudjuk, hogy piromániások a lángok bámulása közben elégülnek ki, ugyanígy a kleptomániás vagy kéjgyilkos ... A lélek torzulása ez.
Boldogság-gyilkosok.
Az ember boldogulása, boldogságérzetének kiélése ellen elkövetett minden merénylet elitélendő. Azon már túltettük magunkat, hogy ha én boldogtalan vagyok, miért legyen más boldog? De az egyéni szabadságjoggal való legmagasabb szintű visszaélésnek érzem az abortusz és az eutanázia törvényi tiltását.
Semmilyen hatalomnak, vallásnak, szervezetnek nincs erkölcsi alapja és joga meggátolni az egyént saját teste, lelke felett való önálló rendelkezésről. Engedjük meg annak a nőnek, hogy amikor ő jónak ítéli a körülményeit, akkor és attól szüljön, amikor akar. Semmiféle gátlást és tiltást nem ismerek el, és mindenféle manipulációt elítélek e téren.
Az eutanázia (önkéntes halál) választásával kapcsolatban gyűlöletes és felháborító az a szokásjogon alapuló szemforgató és álszemérmes törvény, ami által tiltják az önkéntes halál választását.
Nem humánusabb dolog-e az, hogy amikor valaki gyógyíthatatlan beteg, és tisztában van a rá váró kegyetlen, gusztustalan agonizálással és a fájdalmakkal járó kimúlásnak, akkor, amikor még normálisan néz ki, szabad akaratából a halált választhassa. Egy vacsorán miért nem búcsúzhat el szeretteitől, és éjszaka szépen elalszik örökre. Miért? Miért? Miért?
Kérdezem az illetékeseket, nem felelnek. Semmitmondó válaszokat vág hozzám a hatóság, a jogtudósok kara. Kérdezem a napot, ő csak mosolyog. Nem volt-e emberibb az a szokás, amikor egy maya uralkodó már megöregedett, akkor népünnepély keretében az önkéntes halált választva feláldozta magát a napnak, hogy Vénusz-csillaggá válva örökre az égen ragyogjon. Nem humánusabb volt az amikor a barbárok elaggott fejedelmei az önkéntes tűzhalált választották. Nem humánusabb volt-e és ma is az a természeti népeknél, amikor a család és rokonság terhére levő, beteg elaggott szülő önként elvonul egy elhagyott helyre egy kosár élelemmel és egy korsó vízzel, hogy aztán csendesen kimúlva senkinek ne okozzon gondot?
Hát könyörgöm, miért nem lehetne megadni azt az elemi jogát az embernek, hogy egy morfium injekcióval boldogságban és kéjben lebegve lépje át a dimenzió-kaput.
Gyűlölöm azokat az embereket, orvosokat, akik mesterségesen életben tartják akaratuk ellenére a szörnyű kínokban fetrengő, rothadó, csontig aszott halálra ítélt betegeket. Szálljon a gyötrelmes haldoklók átka a fejükre azoknak, akik nem látják a tompa-fényű szemekben a megalázottság iránti szégyenérzetet, a könyörgést a megváltó és emberséges halálért! Gyűlölöm és elítélem azokat, akik a hálapénzért a haldoklót álszenten körülállók bíztató tekintetétől kisérve, még egy injekcióval több napi agóniával járó haláltusára ítélik. Ők azt mondják, hogy meghosszabbítják az életét! Könyörgöm, miért? Milyen élet, egyáltalán élet az, amit meghosszabbítnak? Hibbant agyú, kegyetlen, kapzsi és mohó társadalom az, amely nem adja meg tagjainak a méltó meghalás lehetőségét.
Hogy hol van a boldogság mostanság?
A válaszom egyetlen szó: sehol. A mai technokrata, virtuális világban már a kézzel tapintható valóság nem létezik. Az agymosás, a reklámok, műanyagok, műételek és műéletek irracionális virtuális világában, ahol az internetes közösségi élet folyik, ahol virtuális szerelmek szövődnek, virtuálisan fogunk hamarosan szaporodni és reprodukálni önmagunkat, nem szükséges partner, közösség, közeg a boldogság megéléséhez. Az önmegvalósítás, a szuperegó hatalma általi kiélése, a világtól való elvonulás, internetes életre berendezkedő társadalmában nincs szükség polémiákra, társalgásra, elmélkedésre.
Egy kattintás az egérrel és máris elénk tárul, amire kíváncsiak vagyunk ebből a minket körülvevő virtuális világból. Ez fogja hamarosan jelenteni a jövő generációjának a tökéletes boldogságot. És akkor mi marad nekünk őskövületeknek, a materializmus, az anyag és valós vágyak megéléséért epekedőknek? Nekünk marad a kíméletes, jó, rövid és minél előbb megélhető boldog halál ígérete.
Itt van hát a ma boldogsága. Bár kalodába zárt lelkünk boldogságért eped, a környezet a boldog halál csalfa ígéretét vágja hozzánk megvetően, utálata jeléül. Aztán, ha meghaltunk az Internetre kerül közülünk, aki méltó rá, és egy kód leszünk csak, amit bárki elérhet és ránk kattintva az egérrel, előhívja szellemünket a palackból.
A boldogság, mint fogalom átalakulóban van. Minőségében változik, és ha isten nem törli ki az emberiség kódjából, akkor már hamarosan mást jelent, mint amiért azt létrehozta. Isten azonban bölcs, kitalál majd új, nemesebb boldogságeszményt, ideát amiért érdemes lesz küzdeniük az Internet nemzedék virtuális fiainak.
Hamarosan megszűnik a szellem anyagba sűrítése, csak virtualitás lesz, és szabad szellemek népesítik be a földet. A szépség, a teremtő képzelet, az alkotás gyönyörűsége tölti ki majd szabadidőnket. Nem lesznek gyárak, mert nem kell javakat előállítani, nem öljük le az állatokat, mert a léleknek más táplálék kell, de szeretkezni sem fogunk, mert a lélek virtuálisan szaporodik.
A boldogságeszmény végóráit éljük. Mi még tanúi leszünk világunk megszűntének és másik dimenzióba való áttűnésének. A dimenziókapu azonban szűk. Kevesen jutnak át rajta. Isten odafigyel, hogy kiket érdemes a jövőbe átmenteni. Itt tartunk most. Használjuk ki azt a kis időt, ami még megmaradt a boldogság valóságos kiélésére!