Egy sötét folyosón futok. Az egyetlen fény a folyosó végéről áramlik egy fehér alakból. Nem látom, ki az mert túl messze van. Tudom, hogy követnem kell, de ahogy közeledem egyre jobban távolodik tőlem. Nagyon nehéz emelni a lábaimat, pedig tudom, ha megállok vagy lassítok valami, ami mögöttem van el fog kapni. Nem merek, nem tudok hátranézni. Többször is elesem és nekiütődöm a falnak, amiből tüskék állnak ki. Több sebből vérzek és a fájdalom már-már elvakít, amikor látom, megáll a fény és rám vár. Ekkor veszem észre, egy szakadékot kell átugranom. Tudom, hogy nem vagyok rá képes mégis megpróbálom. Nincs mit vesztenem. Elrugaszkodom a perem szélétől, de nem tudom átugrani. Épphogy megkapaszkodom a szakadék szélén. Segítségkérően nézek a fényes lényre. Ekkor látom csak, ki az. Ő, kiért szívem fáj. Megfogja a kezem és elkezd kihúzni. Minden olyan szép. Hirtelen, mielőtt megkapaszkodhatnék, Eltaszít magától. Zuhanás közben hallom gúnyos kacaját. Felriadok. Csak álom volt. Ott ül mellettem, és a kezem fogja. Aztán feláll és az ajtó felé indul. Nem akarom, hogy újra elhagyjon, ezért utána indulok. Ahogy kilépek az ajtón, egy ismeretlen helyen találom magam. Ő már nincs sehol. Lépek egyet abba az irányba, ahová sejtésem szerint mehetett. Hirtelen minden elsötétül és érzem , hogy üldözőm utol ért. Belülről emészt, de nem tudok elmenekülni vagy szabadulni tőle. Újra felriadok. Ott ül mellettem és mosolyog. Mosolya hirtelen eltorzul és egy kést döf a szívembe. Felriadok, már megint. Ez már a valóság. Tudom, mert egyedül vagyok. Senki nincs itt. A szoba sötétjében megnyugszom. Fejem visszahanyatlik a párnára és mély álomba merülök...