A szobát egy gyertya halvány fénye világítja be. A félhomályban az ágyon ülök egy késsel a kezemben. Most megteszem. Már nem bírom tovább. A hideg pengét felfelé fordított csuklóm felé közelítem. Csak egy gyors vágás, majd a lassú elalvás. Az utolsó fájdalom, aztán nincs több. Nincs más csak a csend. A csendre vágyom. A penge eléri az ütőeremet fedő vékony bőrréteget. Most egy gyors vágás és-de nem! Kezem félúton megáll. "Ezt nem teheted" -suttogja egy hang a fejemben. A legjobb barátom hangja. "Tedd csak meg! Így lesz jó mindenkinek!" -üvölti ugyanott Ő, és elnyomja a suttogást. Ő, aki miatt szívem már vérzik. Végem. Egyedül vagyok, egyedül pedig képtelen vagyok harcolni. A hang egyre hangosabban üvölt: "Tedd meg! Tedd már meg! Mire vársz!?" "Nem"- üvöltöm, de csak halk suttogás hagyja el torkom. Harcolnom kell-magam ellen. Túl kell lépnem ezen, hátra kell hagynom, ki kell tépnem a szívemből, ezt az elfajzott rózsát, mielőtt tüskéit még jobban belém mélyesztené. A barátaimra gondolok, majd szüleimre. Halkul a hangja. Egyre jobban, egyre távolabbról szól. A számomra kedves emberek bíztatása betölti elmém. Nyugodtan tenném le a pengét, amikor mindent betöltő sikítással újra visszajön: "Értsd már meg, hogy nem szeretlek!" Rémületemben hirtelen rántom meg a kést verőerem fölött, de elvétem; csak mély, de nem halálos sebet ejtek magamon. Csendes zokogásban ülök az ágyon és tudom, nem ment el. Soha nem fog. Örökké szívemben él, ahol lassan elpusztít.