Tél van. Kint esik a hó. A nyitott ablaknál ülök és nézem, ahogy a párkányon egyre vastagodik a hótakaró. Későre jár, mégse kapcsolom fel a villanyt. Hagyom, hogy csak az utcai lámpa halvány fénye világítsa meg az arcom. Hogy tehetted ezt? Életem fontos pillanatában a mélybe taszítottál. Csak egy dolgot kérdeztem, számomra a legfontosabbat, és te nem válaszoltál rá. A szemed mindvégig rajtam nevetett, bár szád és hangod jól palástolta felhőtlen örömöd. Láttad, hagytad, hogy szenvedjek. A hideg könnyet csal a szemembe. A hó csak esik. Én pedig lassan zokogni kezdek. Hogy lehet ilyen kegyetlen egy lány? Csak annyit kérdeztél: "Meggondoltad te ezt?". Igen. Lassan egy éve gondolkozom rajta és most végre elég erőt éreztem magamban, hogy veled is közöljem ezt. A párkányon elterülő fehér hó szőnyeget vér festi pirosra. Ránézek és először nem értem, majd elmosolyodom és megnyugtatom magam, még viccelődöm is. Ez olyan, mint a Hófehérkében, csak nekem nem kellett megszúrnom az ujjam. Nekem mindig is vér folyt a szememből betegségem miatt. Nem baj. Az orvosok szerint -sajnos- már nem leszek itt soká. Talán egy hét vagy kettő, de lehet, hogy már holnap eljönnek értem, hogy elvigyenek egy olyan helyre, ahol valaki biztosan szeretni fog. Te pedig éld itt gyarló életed azzal a tudattal, hogy egy szív miattad vérzett el...