A KONSZOLIDÁCIÓ

1.

Másnap az űrkompok elhagyták Chichen Itzát. Kukulkán magára maradt a nagyszerű feladattal, és a vállaira nehezedő gondokkal együtt. Itzamná egész Yucatán kormányzójává nevezte ki. Ez, egyben régensi és helytartói megbízatást is jelentett. Mint kormányzó, ő jelentette az államot, és mint Itzamná helytartója képviselte a Teremtő Istent a Földön. Uralkodott helyette és a két, illetve három herceg helyett is, azok nagykorúságáig.
Feladata több rétegből tevődött össze: egyrészt le kellett rombolni az elkorcsosult maya kultúra véres hagyományait, de e mellett meg kellett hagyni a gyakorlatban használható szokásokat. A tudást, az írásbeliséget, a csillagászati és mérnöki ismereteket oktatni és gyarapítani kellett ahhoz, hogy az államot üzemeltethesse.
A mayák városállamainak kialakulása időrendi sorrendben nagy eltérést mutat egymáshoz képest. Ahogy hétévenként az űrkompok megjelentek, úgy alakították ki őket a modern kornak megfelelően. Mai időszámítással élve i.e.: 5-600 közé estek az égiek első megjelenései.
Az első városokat ők építették és lakói tiszta árják voltak. Tikal és Copán felépítését szigorúan az űrből a Földre küldött önkéntesek végezték, mérnökeik vezetésével. Ők dolgozták ki az építkezések technológiáját, a kitermelt márga, mészkő és egyéb anyagok megőrléséből, és a kiegészítésekkel készített cement előállítását. Ők létesítették az első házgyárat, ahol tervrajzok alapján a legmodernebb technikával építették fel lakópiramisaikat és kiszolgáló építkezéseiket.
A városokban helyet kapott a katonaság, a papság, az adminisztráció, a hivatalnok sereg és az uralkodó elit. Úgy kellett berendezniük, hogy hét évig csak saját magukra számíthattak. A környező, vad népektől teljesen elszigetelten kellett funkcionálniuk. A tökéletes védelmet hang- és lézerfegyvereik biztosították. Ha a falakat 100 méterre mozgó lény megközelítette, azt a hangágyúk elemi részecskéire rázta széjjel. Félelmetes volt ez, és a lakosság hamarosan megtanulta, hogy az isteneket nem szabad háborgatni. Nem így az oktalan állatok. Ők kevésbé okultak a halálos veszedelemből és gyakran estek áldozatául a város megközelítésének.
Amikor az első telepesek negyvenkilenc év alatt kiépítették Tikalt, a lakosság természetes szaporulattal, valamint az önkéntes telepesekkel együtt hétezerre nőtt, akkor nyitották az urán- és tallium bányákat. Megépítették az ércdúsítókat, majd az elektro kemencéket.
Időszámításunk 49-edik esztendejében elküldték az első színtiszta fémeket Itzamnának. Itzamná kilátásba helyezte hétezer bukott angyal leküldését (deportálását) a következő járattal. Helytartója, Quetzal Coatl, egyrészt megörült az ingyen munkaerőnek, de nyomta a feladat súlya is. Munkára kellett fognia a bukott angyalokat. Ez őrzési feladatokat is felvetett. Erősítést kért Itzamnától, és kapott is. Leküldött nekik egy század Kápót. Ezek, a sajátos módon kiképzett férfiak, úgy lettek genetikailag programozva, hogy agyuk egy srófja járt: ölni.
Vakon engedelmeskedtek a parancsnak, igyekeztek a bányákba robotolókból a maximumot kisajtolni. Lassan a belterjes gazdálkodás képtelen volt ellátni friss élelemmel a tizenkétezer főre duzzadt lakosságot. Így megnyitották a piacot. Eleinte hetente egyszer beengedték a környező lakosságot, akik friss élelmiszerekkel és tejtermékkel látták el a várost. Cserébe fémből készült kapákat, kaszákat és különböző eszközöket, vásznakat kaptak áruikért. A városban géppel szőtt vég vásznak csodálatos mintáikkal igen kapósak voltak.
Miután a helyi primitív földművelő őslakosokkal megteremtették a kapcsolatot, égi utasításra Itzamná által leküldött agronómusokkal elterjesztették a kukorica és köles nemesítés módszerét. Az égi, nemesített vetőmagokkal tízszeres terméshozamot értek el, mint a vadon termő fajtákkal.
Viszont a hibrid vetőmagot csak a városban lehetett beszerezni. A termés újra elvetése visszavadult és elkorcsosodott. Így bizonyos függőségbe kerültek a várostól. Aztán a város megerősödésével, a városlakók megunva a bányákban való robotolást, a környező vidék lakosaival, mondvacsinált ürüggyel háborúba bonyolódva rabszolgákat ejtettek és azokat kezdték el dolgoztatni.
Később már odáig fajult a dolog, hogy semmit sem akartak dolgozni, csak hadakozni és mindent a rabszolgaságra, építeni. Itzamná ezt megunva, 84-ben leállította a fegyverzettel való ellátást, viszont megkövetelte a titánium és más könnyűfémek további kitermelését és szállítását.
Az egyre jobban földi halandókká korcsosuló égiek kezdtek keveredni a lakossággal, közben, letelvén 10 éves büntetésük a bukott angyalok is felszabadultak. Ők csak a bennszülöttekkel házasodhattak. A lakosság felhígult. Itzamná elhatározta, hogy új várost létesít. Így esett választása Copánra.
Kiadta utasítását Tikal helytartójának, hogy kezdjék meg Copán létesítését. Így az egész építési részleg áttelepült Copánba. Itzamná Tikalt mellőzve ide irányította az űrkompokat. Viszont a stratégiai fémek kitermelését megkövetelte, haszonbér gyanánt, az általa épített infrastruktúráért és lakásokért cserébe.
Amikor Copán felépült, akkor Tikalból kivonta az összes stratégiai eszközöket, a katonaságot átirányította Copánba és teljesen magára, hagyta Tikalt. Tikal viszont azzal válaszolt erre, hogy leállította a bányák termelését. Ez nem jelentett mást, minthogy Copán vette át Tikal szerepét. Tikal a lakossággal való keveredés által átvette a helyi rassz jegyeit. Elcsökevényesedtek, és lassan elvesztették isteni tulajdonságaikat. A gének annyira felhígultak, hogy inkább hasonlítottak a maya őslakosokra, mint isteni elődeikre.
Egyszer aztán megtörtént a baj. Tikal fellázadt és megpróbálták a helyi lakosokat Copán ellen fordítani. Megtagadták a tizenkétezerre nőtt Copáni lakosság élelmezését és a bányák művelését. A Copáni helytartó azonnal intézkedett. Sugár és hangágyúikkal percek alatt megsemmisítették Tikal lakosságát. Évtizedekig a közelébe sem lehetett menni a városnak, mert a sugárzás minden élőlényt elpusztított.
Ugyanez az eset játszódott le száz évvel később Copán esetében is. Ugyanúgy törölték el az égiek percek alatt élővilágát. Több száz évnek kellett eltelnie, amíg újra lakhatóvá váltak a városok.
Történetünk idején másodvirágzását élte Tikal és Copán, s az újabb maya városok Uxmál, Tulum, Edzna már a Yucatán vegyes népével közösen termelték Itzamnának az érceket és az abból kohósított könnyűfémeket.
Békesség azonban most sem honolt a földrészen. A félsziget belsejében kialakult egy vad, vérszomjas nomád nép, akik főleg háborúskodásból éltek. Ők uralták Teothiacán, El Tájin és Tula városait, és a környező lakosságra ki-kicsapva, megsarcolták őket. A mayák és a nyugati végeken uralkodó vad aztékok közötti területeken a még vadabb toltékok és zapotékok uralkodtak a síkságon. Ők is rabló hadjárataikról voltak híresek.
A békés lakosság nem törődött velük. Megszokták évszázadokon keresztül, hogy időnként megsarcolják őket, és vagy ennek vagy, annak a városnak a védelemért adózniuk kell.
Nem is volt baj addig, amíg a városokban el nem terjedt a vérengző, vad jaguár isten és a Nap kultusza. A nép elrettentésére naponta rituálékon áldoztak az emberek szívének kitépésével a Napistennek. Elrettentésül jaguár istennek ajánlva a tetemeket, a ketrecbe zárt jaguárokkal etették meg.
Aztán már öncélúvá vált az egész játék. Egyre több vérre szomjazott Napisten és, hogy legyen áldozat, állandó hadakozásra rendezkedtek be. Végül is a határok összemosódásával átcsaptak egymás felségterületére is. Ekkor ütköztek meg egymással a vad zapoték, tolték és azték harcosok.
A mayák területére nem merészkedtek, mert ők birtokolván a lézer és hangfegyvereket, azonnal megsemmisítő vereséget mértek volna rájuk. Ebben az állapotban érkezett meg Kukulkán.
Itzamná az utolsó órában küldte őt. Nem akarta, hogy a maya birodalom belesüllyedjen a vérengzésekbe. Reformokat akart és erre Kukulkán személye volt a legalkalmasabb. Kukulkánnak nem volt elég hadereje a félsziget teljes ellenőrzésére, így igénybe kellett vennie az azték és tolték zsoldosok szolgálatait. Velük szedette be a vidék adóit és az általuk ejtett foglyokból, biztosította a bányák művelését.
Első parancsa úgy szólt, hogy minden tizedik fogoly az azték és tolték zsoldosokat illeti, kilenc pedig az államot. Így kifogta a zsoldosok vitorláiból a szelet. Bizonyos emberanyagot meghagyott nekik emberáldozatuk űzésére, de a többséget a bányák művelésére irányította.
Az aztékok csak úgy mentek bele ebbe a játékba, amennyiben Kukulkán kárpótolja őket a leadott foglyokért. Kukulkán nagylelkűen egy Kukulkánt (Kukulkán arcképével vert aranypénz) fizetett minden egyes átadott hadifogolyért, akik ezzel a város rabszolgáivá váltak. A rabszolga az állam tulajdona és még egyszer nem fogható el és nem is adható el. Hogy ez ne történhessen meg, minden rabszolgát a bal vállába nyomott tüzes billoggal bélyegeztek meg.
Első lépés volt, hogy Uxmál és Chichen Itza körzetét védelme alá vonta. A felfogadott azték zsoldosokat rákényszeríttette arra, hogy rajtaütéseiket, portyázó kiruccanásaikat Kobak és Edzna felé folytassák. Ezzel igyekezett meggyengíteni a városok hatalmát és rettegésben tartani a lakosságot. Stratégiája arra épült, hogy az állandó zaklatástól kimerülő lakosság, védelmét kérve, hozzáforduljon és behódoljon.
A toltékokat is felfogadva az újra virágzó Copánt és Tikalt sarcoltatta. A háttérből mozgatva a figurákat, vaskézzel uralkodott egyre gyarapodó maya birodalmán. Hét év alatt Copán bekebelezésével egy erős birodalmat kell átadnia Szép Maszknak.
Ezen kívül nyomasztotta az elrabolt kristálykoponya és Chach Mool felkutatása. Mert abban biztos volt, hogy a kis herceg és a koponya sorsa összekapcsolódva az ő kezében van. Csak meg kell őket találnia.


2.

Kobakban, mindennapi medrében folyt az élet. A heti piacokat megtartották. A labdajátékokat szintén lejátszották a kijelölt napokon. A város kereskedői, iparosai és hivatalnokai végezték a dolgukat. Kobakban kis létszámú katonaság volt, akik még Chach Tlalokra esküdtek fel. A király halálának híre ide is eljutott és az átmeneti időszakra a főpap vette át a hatalmat. Kukulkánt nem ismerték el és csatlakoztak az öt város szövetségéhez. A főpapok i. u. 7. December. 13-17. között tartották összejövetelüket Tulumban. Ki kellett dolgozni közös stratégájukat, és fel akarták mérni erejüket.
Azt tudták, hogy ha fenn akarnak maradni, akkor be kell hívniuk a zapotékokat és szövetségre, kell lépniük a vad nomád totonákokkal, hogy hátba támadva az aztékokat, elvonják erejüket és figyelmüket a maya földön állomásozó hadaikról. Minél kevesebb segédcsapatot akartak Kukulkán oldalán tudni. Stratégiájuk az volt, hogy, ha maya, vezetéssel az öt maya város szövetségéhez társítják a zapotékok, csimének és totonákok haderejét, akkor a maya felföld védelmét meg lehet erősíteni. Ha az aztékok és toltékok utánpótlási vonalait elvágják a megerősítésül kapott zapoték seregtesttel együtt el, tudják hárítani Kukulkán átkaroló mozdulatát. Így csak egy frontvonalon kell megütközniük vele északon. Merthogy a támadás bármikor megindulhat ellenük, ez egyszer, biztos.
Tulumban a három napos ünnep jó díszletet nyújtott a kulisszák mögötti tárgyalásokhoz. Egyáltalán nem keltett feltűnést a sok maya előkelőség, hadvezérek, főpapok és nemesek érkezése. Az ünnepségekre húszezer embert áldoztak. Az áldozatok előteremtése nem okozott gondot. Ötmillió chachot (arany-pénz) fizettek a zapoték fejedelemnek Fehér Agyarnak, ha prezentálja nekik a tolték foglyokból összeszedett áldozatokat.
Tulumba tartott Kajaktoky Ezracum, Kobak főpapja, a kíséretében lévő Zotaxal, annak feleségével, Ezüst Hajnallal és a kis Chach Moollal. Senkinek sem lehetett tudomása a királyi gyermek kilétéről, így Fehér Sas néven illették a továbbiakban. Közben megérkezett Kukulkán követe is Kobakba. A főpapnak hűlt helyét találva, berendezkedett a városban, amíg az előkelőségek visszatérnek Tulumból. Hogy addig se vesztegesse az idejét, szolgái társaságában bejárta a várost és igyekezett kiszimatolni a kis királyfi és kíséretének hollétét.
Ugyanígy érkeztek Kukulkán küldöttei Edznába, Tikalba, Copánba és Tulumba. Mivel egyiket sem fogadták az előkelőségek, hiszen mind Tulumba indult, futárral egyenként jelentették a hírt Kukulkánnak: valami készül Tulumban.
Bár az ünnep jó ürügy volt az összejövetelre, Kukulkánnak szöget ütött a fejébe a dolog. Hivatta hát a sebtiben kinevezett főpapot és a nemesség vezetőit. Amint megérkeztek színe elé, rögtön a tárgyra tért.
– Tájékoztassanak engemet, miféle nagy ünnepet ülnek Tulumban, hogy az összes maya város képviselteti magát rajta – fordult a nagytanácshoz. A főpap lépett elő és imígyen szólt.
– Leghatalmasabb úr, a megújulás napját ülik Tulumban. Ez a mayák legnagyobb ünnepe. Ötvenkét évenként ülik az ünnepet. A Nap 52 évenként születik újjá. Ekkor véget ér az előző ciklus (ma évszázad) és új ciklus kezdődik. Minden ciklusváltást más-más városban ünnepelünk. Erre az ünnepre a piramisok új ruhát kapnak és három napos ünneppel állandó véráldozatot, mutatunk be a Napnak.
– Hány embert áldoznak?
– Pontosan húszezer embert kell áldoznunk, hogy vérük által megtisztuljon a Föld és a Nap új erővel, töltődjön fel.
– Borzalom – dörögte megrendülten Kukulkán és homlokát mogorván ráncolva várta a folytatást.
– Így van ez nagyúr időtlen idők óta. A kozmikus rendet nem lehet megbontani, mert akkor, ha nem kapja meg a Nap az életerőt, örök sötétség borul a földre és véget ér az élet.
– Barbár dolog ez – dörögte Kukulkán, és így fordult hozzájuk – Ti elhiszitek ezt a badarságot uraim?
– Természetesen uram, ez nem hit kérdése. Mi ebben élünk időtlen idők óta. Ez nálunk tradíció, amit még a Napisten hagyott ránk, amikor még a Földön járt – mondta a főpap. Kukulkán kíváncsian nézett rá, várta a folytatást.
– Nos, folytasd csak! Hallgatlak!
– Nagyuram, a papneveldékben már az első évben megismerkednek gyermekeink a múlt hagyományaival. Ezt minden írástudó és általuk az egyszerű pórnép is tudja – mondta ironikusan. Kukulkán azonban ügyet sem vetve rá, folytatásra bíztatta tekintetével.
– Az idők kezdetén, a sötétség korszakában az istenek gyűlést tartottak, ahol elhatározzák, ki legyen az új Nap, hogy megvilágítsa a Földet. Két önjelölt isten jelentkezett a Napisten posztjára. Az istenek hatalmas halotti máglyát építettek és Tekusziztekal felszólították, hogy ugorjon a tűzbe. Ő azonban vonakodott. A másik vetélkedő isten Nanavatzin azonnal a lángokba vetette magát. Ezt látva Tekusziztekal is felbátorodott és ő is a tűzbe vetette magát. A teremtő isten látva elszánt példamutatásukat, főnixként újjáélesztve Nanazvatzint Nap, míg Tekuszitztekalt Hold istenné változtatta. Igen ám, de az új napisten nem tudott elmozdulni az égből és, hogy pályáján elindulhasson, a többi isten vérét kívánta áldozatul. Némi mérlegelés után a többi isten egyetértett és egyenként feláldozták szíveiket, amit Quetzalcoatl távolított el. A véráldozattól megerősödve Nanavatzin Tonatiuh, Navi Oljit néven lett a mozgó Nap.
– És mi lett a Holddal? – kérdezte gyanakvón Kukulkán.
– A Hold, hogy elindulhasson pályáján, a jelenlévő női istenek szívét kívánta. Miután feláldozták szíveiket, ő is elindulhatott égi pályáján
– Értem – mormolta Kukulkán, – de ha az istenek meghozták az áldozatukat és azóta is jár a nap és a hold a pályán, minek a további véráldozat? Ezt magyarázzátok meg nekem!
– Uram, egyszerű az egész! Mi, földi halandók úgy gondoljuk, hogy ha az istenek meghozták értünk ezt az áldozatot, akkor nekünk is kötelességünk életben tartani a Napot és a Holdat. Naponta lehetővé kell tennünk, hogy a Nap és a Hold megkapja táplálékát.
– De ember, egy hagyományért képesek vagytok lemészárolni saját népeteket? Ki fog akkor termelni, ha kiirtjátok őket?
– Nem kell ettől félni uram. Népünk szapora, mint a tengeri malac. Minden család önként ajánlja fel egy-egy ifjú és leány sarját e nemes célra. Kitüntetésnek veszik, ha a Nap és a Hold oltárán feláldozhatják gyermekeiket. Nagy dicsőség ez, életben tartani a Napot és a Holdat.
– Mindenesetre barbár cselekedet. Mától megtiltom ennek a vérszomjas rítusnak a gyakorlását. Fejeddel felelsz érte, hogy estétől kezdve nem lesz több véráldozat – fordult Lőttlábú Légy főparancsnokhoz.
– Parancsára nagyuram! – hajolt földig a parancsnok. Kukulkán hozzá fordulva kérdezte
– Kérdés?
– Azt kérdezem, hogy mi legyen a ketrecben tartott szüzekkel és ifjakkal?
– Engedjétek szabadon őket, és küldjétek vissza szüleikhez.
– Azt nem lehet uram – szörnyülködött a főpap.
– Ugyan miért? – kérdezte felajzva Kukulkán.
– Azért, mert aki életben tér haza, azt azonnal megölik, merthogy beszennyezte a család hírnevét. Tehát a szülei mészárolják le őket. Akkor már jobb lenne még ezeket pár nap alatt feláldoznunk.
– Nem! Őket bocsássátok szabadon!
– De a faluba nem mehetnek vissza!
– Itt maradnak a városban. És, hogy bántódásuk ne essék, saját szolgálatomba rendelem őket. Felelős a törzsfőnök Rúfus kapitány.
– Jajaj... mi lesz ebből? – jajongtak a főnemesek és papok. De ez Kukulkánt nem hatotta meg. Így szólt hozzájuk.
– Így rendelkeztem! Ez Itzamná parancsa is. Mert vegyétek tudomásul hitvány vérszomjas kutyák, hogy egy igazi isten nem kívánja ártatlan emberek vérét. Éppen ezért, a mai nappal leváltom a ti kegyetlen, vérszomjas Napisteneteket, ugyanúgy a Holdistent is. Mától csak Itzamná isten parancsol, és neki engedelmeskedtek általam. Ő nem kíván vért, csak engedelmességet. Amint elkészült a Napnak szentelt épülő templom, új istennek adományozzuk. Chach isten kapja meg. És amíg meg nem leljük Chach isten fiát a kis Chach Moolt, addig cementből készítünk neki egy jaguártrónon ülő szobrot. Így jelenítjük meg őt. Kezében egy négyszögletű tükröt tartson, és ezen a tükörfényes bronzlapon fogunk fáklyát gyújtani minden este a lenyugvó Napnak. Így áldozunk a Nap istenének. Az új isten megelégszik a szimbólummal, a gesztussal.
Ezen kívül megparancsoljuk, hogy Uxmálban is helyezzék el Chach Mool szobrát a volt Nap templomán. Mától Uxmálban is Chach Mool kapja meg a Nap templomát. A meggyújtott fáklya lángja amellett, hogy áldozat a Napnak, egyben esőisten kiengeszteléséül is szolgál.
A Hold templomát pedig Itzamnának, a teremtő istennek adományozzuk. Ő nem kíván áldozatot, mert bár ő a leghatalmasabb, szerény. Ő csak adni akar nektek, cserébe nem kér mást, mint hűséget. Amint felavatjuk Chichen Itzában a Chach Mool templomát, azonnal hozzákezdünk Itzamná templomának megépítéséhez is. Megértettek uraim?
– Igen, minden akaratod szerint lesz nagyúr! – zúgták kórusban.
– Nem én, hanem Itzamná a Teremtő isten akarja ezt tőletek, a saját érdeketekben. Ekként cselekedjetek! – szólott és elbocsátva őket kettesben maradt Rúfussal.
– Jöjj hű barátom, fontos dolgokról szeretnék szót váltani veled..


3.

Tulumban eközben teljes gőzzel folytak az 52 éves korforduló ünnepségei. Tulajdonképpen a korforduló december 22-ére esett, de már az ünnepségek december 10-én elkezdődtek. A főpapok jóslatai szerint december 22-én fordul át a Föld polaritása pozitívba. Véget ér az előző ciklus negatív polaritása okozta minden borzalom. Az emberi lelkekben meghal a gonosz és beköltözik helyébe a jó. A háborúk és a vérengzések szünetelnek, majd lassan lecsengenek. Megszűnik az ember, ember által való kizsákmányolása, beköszönt a mosolydiplomácia
A papok feladata a régi korszak megtestesítőinek összeírása, a fejlődésre képtelenek és az átnevelésre méltatlanok lajstromba vétele. Ők fogják képezni a 20000 fős áldozat zömét. Nagy körültekintéssel kell eljárni, mert a vezető réteg nélkülözhetetlen tagjait semmiképpen sem lehet kivégezni. Ugyanis, ha lefejezik az elitet, akkor elölről lehet kezdeni mindent. Nem lesz, aki átörökíti a hagyományokat, a rendszerben lévő jót, a tudást és erkölcsöt.
Nagy felelősség ez. A haladás rákfenéjét mindenképpen ki kell irtani, mint egy rákos daganatot, de az áttéteket is. Éppen ezért úgy döntenek, hogy mind a hét városban összeírják a likvidálandók listáját és városonként 20000 főben, szabják meg a kivégzendők létszámát. Nagy dilemma elé állította őket a Kukulkán által elfoglalt két város népességének kigyomlálása. Egyelőre talonba tették őket és a kezükön maradt öt városban, kezdték meg a tisztogatást. Egyszerre lobbantak fel a szent lángok Kabakban, Tulumban, Edznában, Copánban és Tikalban.
A tíz napig tartó Fiesták forgatagában egyáltalán nem keltett feltűnést, hogy Tulumban megerősített őrség mellett folytak az ünnepségek. Az ezer oszlop templomát kőpalánkokkal vették körbe. Egy légy sem jutott át rajtuk. Csak az léphetett be a palotába, aki átjutott a megkettőzött őrség sorfalain. Belül gyülekeztek a szomszéd városok főpapjai, urai és előkelőségei. Míg a főtéren folyt a véget nem érő tivornya és véres Fiesta, addig benn komor csöndben üléseztek a főrendek. Egy nép sorsáról volt szó. Le kellett zárni egy korszakot, és be kellett lépni az újkorba. Ötvenkét év volt a hátuk mögött vérrel és szenvedéssel írva. Elfelejteni nem lehetett a borzalmakat, de megtörténtté sem lehetett tenni. A széthúzás szétzüllesztette az előző 3000 évben rájuk, kényszeríttet régi rendet. Igaz, hogy sikerült lerázniuk az ég uralmát, megszűntek rabszolgák és vazallusok lenni, de a régi rend széthullásával kialakulóban lévő új rend, iszonyú véráldozatokat követelt tőlük.
Reform vagy halál. Ez volt a tét. Ha sikerül reformokkal elnyerni a Nap kegyeit, és valahogyan kiegyezni Itzamná földi helytartójával, akár önkéntes adófizetéssel is, de szeretnék megváltani szabadságukat. Túlságosan is belekóstoltak már a szabadságba, ami aztán szabadosságba csapott át. Az utolsó órákban voltak. Előnyt jelentett számukra, hogy az egyik isten Chach Mool velük volt. Így arra játszottak, hogy kettészakítva a birodalmat, az öt állam önállósítja magát Chach Mool uralma alatt, míg a másik két várost Kukulkán kezén hagyják. A két város fizesse meg az égieknek a sarcot, míg ők megpróbálnak az ég segítsége nélkül boldogulni.
December 17-én hágott csúcspontjára az ünnepély. Ekkor kezdődött meg a hét napig tartó labdajáték. A labdatéren ledöngölték a fehér murvát, hogy sima legyen a küzdőtér. A Nap piramisának első szintjén körbefutó esőcsatornából vékony sugárban folydogált az összegyűjtött esővíz, hogy a peremen kialakított kőkígyó kitátott szájából csorogjon alá. A főpapok ünneplő patikban, fehér tollkoronával a fejükön állták körül, a vízsugarat.
A pillanatot várták, a mikor a zeniten álló Nap megcsillan a vízsugárban. Ekkor veheti kezdetét a hét napos Fiesta.
A többi arénában közben folytak az áldozati játékok. A tribünön ülő felajzott tömeg előtt lent az arénában előre megkoreografált színjátékok folytak. A kábítószer átható illatában keveredő vérszagban elvegyült a tábori lacikonyhákon, rostélyon sütött fűszerezett emberhús fanyar illata. Merthogy itt már átcsapott kannibalizmusba a rítus. Ártatlan kislányokat és gyengehúsú tizenéves ifjakat vezettek be az arénába, ahol lemeztelenítve őket, fajtalankodásra késztették az elkábított kis isteneket.
Aztán a lánykák kerültek sorra. A vérző tetemeket kiterítették a fehér oltárkőre és a még vonagló, vértől iszamlós, rángatódzó kis testeket egyenként felhasítva, kitépték szíveiket. A még dobogó szíveket a vadul ejakuláló tömegbe vetették, a kis testeket pedig nyársra húzva izzó parázs fölött megsütötték. Végezve a sütéssel vad, fülsiketítő zene közepette, tizenkét ifjú vonult be hófehér ruhában, fejükön hatalmas ezüsttálakat egyensúlyozva. Az őket vezető főpap, egyenként feldarabolta a megsült kis testeket és tálakra rakta. A kis felszolgálók pedig elindultak a tömeg közé, hogy azok a tálból csillapítsák éhségüket.
Mikor végeztek, akkor visszatértek az arénába. Ott levetették fehér patijaikat és a szertartást vezető pap parancsára, felsorakoztak. A másik ajtón 12 vad zapoték hadifoglyot engedtek be.A vad zapotékok eleven szaggatták darabokra a szüzeket. Nyársra húzták, és el kezdték sütni őket. A zapotékok sem kerülték el a sorsukat. Ők is a nyárson végezték életüket. De a vad zapotékok sem kerülték el sorsukat, mert ezután ők következtek. Saját kezűleg kellett levágni fejeiket, melyeket, a szertartást végző segédek egyenként a palotát kerítő ezer kőoszlop tetejére tűztek.
A nézősereg étvágya nemhogy csillapodott volna, nöttön nőtt. Hogy szomjukat oltsák, a lefejezettek vérét egy-egy korsóba felfogva fűszeres sóval elkeverve körbehordozták, és ezüst kupákban kínálták. A tombolás az egekig hatolt. Aztán a Nap a zenitre hágott. Megjelent fénye a vízsugáron, és elkezdődött a véget nem érő labdajáték. A három és fél kilós tömörgumi labdát csak lábbal, testtel, csípővel, vállal lehetett érinteni. Így kellett a lyukba juttatni.
Szabály az volt, hogy 7 gólig mentek. Mindegy volt, ki győz, mert a győztesek joga volt a vesztesek megerőszakolása és lemészárlása, míg őket pedig a szertartásmesterek mészárolták le és testüket megsütve, azonnal tálalták...
A tömeg között fehér ruhában közlekedő szűzlányok és ifjak állandó mozgásban voltak. Sült húst és vért szolgáltak fel. Miután befejezték a felszolgálást, a porondra szólították őket. Vad erotikus, előre betanított táncokat lejttettek velük az egyre erotikusabb érzelmeket felkorbácsoló zenére. Miután befejezték a produkciót, akkor vad totonák harcosok tódultak be és megerőszakolva őket, nemi szerveiket levágva, elevenen darabolták az ifjakat, mint áldozati bárányokat. Ezután a szakácsok megsütötték a vértől csöpögő testeket
Így váltogatták egymást a műsorszámok és a tömeg egyre jobban felajzódott. Mikor elfogytak az aznapra kiszemelt ifjú áldozatok, akkor beengedték az arénába a rabul ejtett totonák és zapoték harcosokat, hogy előbb egyenként, majd csoportosan küzdjenek meg egymással. A végén mindannyian a nyárson végezték.
Mikor ezzel is felhagytak, akkor beengedték a vadállatokat, és azokkal eresztették össze az azték rabszolgákat. Miután kölcsönösen lemészárolták egymást, a szakácsok megsütötték az embereket is és az állatokat is. Így ment ez addig, amíg a Nap lebukni nem készült.
Amikor megjelent a Nap véres koronája, az oltárra vezették a feláldozandó ifjat. Ő volt hivatva a vérét adni a Napnak, hogy legyen energiája. Az esti áldozat mindig egy nemes ifjú volt. Így történt ez most is. A közönség soraiban cirkáló szertartásmesterek a legelőkelőbbnek látszó ifjak közül válogattak.
A középső sorban egy idegen férfi és 14 éves forma előkelő ifjú ült gyanútlanul. A férfi undorral figyelte az eseményeket, az ifjú pedig falfehér arccal nézett maga elé. Elébük érve a szolgák a szertartásvezető intésére megragadták az ifjút, és vonszolni kezdték. A férfi felbődült és lézerkardjával azonnal levágta a két pribék fejét. Halálos csönd és méla döbbenet ülte meg a teret. Ilyen még nem fordult elő az ünnepek történetében. A tömeg felhördült és vészjóslóan fogta körül őket. Ekkor a férfi megszólalt.
– Én Kukulkán, Itzamná a teremtő isten helytartója, megparancsolom nektek, hogy hagyjátok abba a vérengzést!
A tömeg szájtátva figyelte a jelenetet. Moccanni sem mertek. Kukulkán kihasználva a döbbenetet, folytatta a beszédet.
– Isten haragszik! Megtiltja nektek a további véráldozatokat. Az embert a saját arcára teremtette, de nem azért, hogy feláldozza az oltárán. Ez az ifjú, akit kiszemeltetek Uxmál királya: Szép Maszk. Nem engedem, hogy feláldozzátok!
Az arany nappal díszített fehér patit viselő aranyhajú ifjú körbehordozta tekintetét a vérszomjas csőcseléken. Majd a hatásszünetben beállott vérgőzös csöndben csengő hangon megszólalt.
– Áldozatot akartok, hát megkapjátok! Én, Szép Maszk Uxmál királya szívemet ajánlom Itzamnának, bűnös lelketek megváltásáért cserébe. Véremet ajánlom fel a Napnak, hogy legyen energiája és ereje elpusztítani ezt az őrült szokást... Megváltalak benneteket bűneitektől, s cserébe csak egyet kérek tőletek: szeressétek egymást, mint önmagatokat...
Többet nem szólt. Máltósággal szállt be a szolgák által felhozott gyaloghintóba, hogy a szájtátó, néma tömeg között az oltárra vitesse magát. Kukulkán és mellette álló Rúfus tehetetlenül és csüggedten nézte a történéseket. Bár közbeavatkozhattak volna, de annyira meglepte őket az ifjú király nemes önfeláldozása, hogy lebénultak a döbbenettől. Némán nézték végig, amint a vérvörös Nap által megvilágított fehér oltár előtt a földre teszik a szolgák a gyaloghintót.
Szép Maszk kilépett a gyaloghintóból és hagyta, hogy lemeztelenítsék felsőtestét és két papnő érzéstelenítő folyadékkal, bekenje mellkasát. Miután befejezték, hátraléptek és két ifjú lépett mellé. Az egyik kezében ezüst áldozati tál, míg a másik kezében borotvaéles obszidián kés volt. A kísérteties zene felvijjogott, majd az egyre erősödő dobpergés közepette Szép Maszk kivette az obszidián kést az ifjú kezéből és mély metszést ejtett mellkasán. Kibuggyant sötétpiros vére, és széthúzott mellkasából előbukkant szíve.
– Itzamná, Teremtő Istenem, a szívemet adom neked! – kiáltotta, karjait az ég felé kitárva Szép Maszk. Ekkor egy pillanatra elsötétült az ég, eltűnt a vérvörös Nap és a fakó teli Hold. Hatalmas lángcsóvával leereszkedett az oltár elé egy űrkomp, segítő kezek beemelték az alélt ifjút, és ahogy jött, eltűnt az égi szekér.
Amint felszállt a sötétség, az oltáron csak a fehér pati maradt, a vérrel félig telt ezüsttál és benne az obszidián kés. A felocsúdott tömeg a Napra pillantva egy hatalmas kígyászsast látott leszállni az oltárra, csőrében egy kígyót tartva. A kígyót letette az oltárra, majd karmai közé fogva a tálat, a vérrel és késsel együtt felszállt az égbe, bele egyenesen a Napba. A tömeg szemét eltakarva, hördült fel. Mindenki a főpapra tekintett, onnan várta a választ.
A főpap a mellvéden állt lehorgasztott fejjel és nem szólt, csak intett szolgáinak. Azok pedig gyaloghintón a mellvédre vitték Kukulkánt. Szóljon ő a néphez. Kukulkán pedig így szólt.
– Itzamná, a teremtő isten megmutatta arcát, és kinyilvánította akaratát Szép Maszk által. Elvitte őt magához, hogy amint megérdemlitek, visszajöjjön közétek. Istenkirályként távozott, de megváltóként jön majd vissza, hogy magával vigye az ég országba az igazakat.
Akik nem engedelmeskednek isten parancsának, és nem fejezik be az esztelen vérengzéssel járó öldöklést, azok általam és seregem által, lézerfegyvereimmel pillanatok alatt enyészetté válnak. Most elmegyek az ötök tanácskozására. Előadom az új rend megteremtésének tervét. Aki csatlakozik hozzám, és kész megújulni, a szeretet parancsai szerint élni, az velem jön Chichen Itzába, a többieket a várost körülvevő katonáim egy pillanat alatt rezgésekké alakítva porrá és hamuvá változtatják. Három nap, gondolkodási időt adok nektek! – szólott és beülve gyaloghintójába a tanácskozásra vitette magát.
A döbbenetből felocsúdott tömeg a tehetetlenségi nyomaték által nem tudván felfogni a szavak jelentőségét, a tivornya folytatása mellett ágált, egy kisebb csoport azonban magába szállva szép csendben elódalgott a térről. A főpap nem avatkozott bele a dolgok menetébe. Kukulkánnal elsietett a tanácskozásra. A fejetlenül magára maradt tömeg vad kéjmámorban folytatta, a most már saját soraikból az önként vérpadra menők lemészárolását. Inkább önként adják magukat áldozatul a Napnak, mintsem ez a barbár idegen porrá tegye őket. Másnap reggelre harminckétezer ember hullája borította Tulum főterét. A bűzlő véres tetemeken dögkeselyűk és sakálok lakomáztak.


4.

A gyaloghintóban helyet foglaló Kukulkánnal és Rúfussal eszeveszett gyorsasággal robogtak a hintóvivők. Szinte percek alatt értek az Ezer Harcos palotájában ülésező Nagytanácsba. A gyaloghintóból kikecmergő két nagyúr elé siettek a tanácskozást szervező főpapok és a pódiumon, lévő kereveteken ülő istenkirályok közé kalauzolták őket.
A termet megvilágító ricinusolaj-lámpák kísérteties fénye a mennyezetre vetítette Kukulkán és Rúfus O Hara amúgy is termetes alakját. Kukulkán megállva a tanáccsal szemben, rögtön a tárgyra tért, meg sem várva a hordszéket cipelő szolgákat. Sisakját az egyik szolga kezébe nyomta, míg ő maga farkasszemet nézett a dölyfös urakkal. Ne feledjük, az öt város istenkirályai oly hatalmasságok voltak, akikre földi halandó nem tekinthetett, mert az, az élete végét jelentette volna. Tekintetét megvetően végighordozta rajtuk, majd Rúfustól átvette, és kigöngyölítette Itzamná parancsát.
– Uraim! Dölyfös nagyurak, kik azt hiszitek fölfuvalkodottságotokban, hogy egyenlők vagytok Itzamnával, tévedtek! A teremtő isten megelégelte eltévelyedéseteket, az ellene való lázadásaitokat. Ekként rendelkezik felőletek.
– Mi Itzamná a teremtő isten Földi helytartónk Kukulkán által a következőket rendeljük:
1. A feladatukról megfeledkező és elfajzott városok egész népét pusztulásra ítéljük. Kukulkán rendelkezik életetek és javaitok felett. Mivel nem teljesítettétek a nemesfémek kitermelésének kvótáit, sőt a bányákat elárasztottátok, így megérdemlitek a frekvenciaágyúkkal való megsemmisítést.
2. Elraboltátok és bújtattátok Chach Moolt, Chichen Itza kis istenkirályát. A kis király az én tulajdonom! Ezennel megparancsolom, azonnali élve való kiszolgáltatását.
3. A fertelmes fajtalankodások, gyilkosságok, vérivászatok és emberhús-evéssel párosult rituálék háromszoros halállal büntetendők.
4. Amennyiben kiszolgáltatjátok a kis Chach Moolt úgy Kukulkán kegyelmére, bízom vezetőitek és a népség további sorsát.
5. Kukulkán én vagyok, nevemben ő ítél felettetek!
Aláírás: Itzamná, a kegyelmes Teremtő Isten.
Kukulkán befejezte a felolvasást, és némán hordozta körül tekintetét. Az istenkirályok lehorgasztott fejeiket lassan felemelgették, egymásra tekintgettek, és komoran összenéztek.
Kajaktoky istenfőpap vállalkozott a válaszadásra.
– Helytartó Úr! Legfényesebb arcú Kukulkán főparancsnok! Ne hamarkodd el ítéletedet! A mi népeink már akklimatizálódtak a földi viszonyokhoz, hiszen hosszú évek óta meglazult a kapcsolat Itzamnával. Nem jöttek az űrkompok, hiába vártuk őket. Az eltelt 52 év a negatív korszak szakasza volt. Magunkra maradtunk, hát egyre lazábbra vettük a kötelezettségek teljesítését. Már úgy éreztük Itzamná levette rólunk fenséges tekintetét és megtagadott bennünket. Így hát új isteneket kerestünk magunknak. Így leltünk rá Tolllaskígyóra és Esőistenre. Az Ő imádatuk mellett természetesen a Nap és a Hold istenének is hódolunk, mert istenek azok, kellenek. Hiszen istenek mindig voltak és lesznek is, míg világ a világ. Merthogy milyen volna a világ istenek nélkül?... Mint a kukoricaser hab nélkül! Ne ítélj el ezért bennünket uram!
Kukulkán komoran hallgatta, majd mélyet húzott az elébe helyezett asztalkára tett hideg sörrel teli kupából. Kézhátával megtörölte hatalmas bajuszát és megszólalt.
– Hogy műszaki hiba miatt 52 évig nem tudott Itzamná közvetlenül kapcsolatot teremteni veletek, nem jelentheti a kötelezettségszegést, a szodomia és a rettenetes Nap áldozatok elterjesztését. Ti kifacsartátok a nemes eszméket. Elkorcsosítottátok Itzamná akaratát. A szeretet helyett a vérengzés lett fő vezérelvetek, mely mozgatja elméteket és cselekedeteiteket. Nem tudom elfogadni a védekezés e módját. Lássuk, van még valaki, aki szólni kíván?
Az öreg, reszketeg tulumi király, Sakterbachter Muchu emelkedett szólásra.
– Uram, Itzamná legkegyesebb helytartója! Én már öreg vagyok, nincs mit vesztenem, így hát szólok. Városaink égi utánpótlás nélkül magukra maradva kénytelenek voltak valamilyen hatásos eszközzel rabságban tartani a helyi népeket. Adtunk nekik törvényeket, kreáltunk isteneket. Az istenek vért kívántak, és az évenkénti ünnepségekre összesereglett népek előtt véres labdajátékokat és rituálékat hajtottunk végre, hogy rettegjenek és féljenek tőlünk, vakon hajtsák végre a beszolgáltatás, a katonaállítás és papi tizedre vonatkozó rendeleteket.
– Tettétek mindezt Itzamná és a kreált isteneitek nevében? – szólt közbe Kukulkán: Majd komoran maga elé nézve hallgatta Sakterbachter istenkirály fejtegetéseit.
– A városok népe egymás között házasodva kezdett elkorcsosulni. Így megengedtük az utóbbi időkben a nép közül felemelt rabszolgákkal való házasodást. Megpróbáltunk mindent. A nép azonban rohamosan szaporodott, míg a városok lakossága stagnált. Égi fegyvereink az idők folyamán elavultak, így zsoldosokat kellett felfogadnunk. A zsoldosokat az Itzamnának is kitermelt arannyal fizetjük. Uram, kényszerhelyzetben vagyunk! Ítélj e szerint! – mondta az agg király és fejét lehorgasztva magába roskadt.
Tikal, királya kért szót. A negyvenes éveiben járó zöld arany tollkoronával ékesített pompás patit viselő, felékszerezett uralkodó hatalmas hordóhasától szuszogva emelkedett szólásra.
– Helytartó úr! Mit tudsz velünk kezdeni? Megsemmisítesz bennünket? Mire jó ez? Itt maradsz városok nélkül, és kezdhetsz mindent elölről. Nézzed, mi készek vagyunk istenné válni, akár azonnal is, és a városok népe vakon követ bennünket. Mit érsz vele? Nekünk megvannak a jól begyakorolt hatalmi módszereink. A törvények, a rend és a kizsákmányolás eszközei és végrehajtó szervei. Készen kapod, csak intened kell. Alkut kínálunk neked! – nézett pimaszul Kukulkán szemébe függesztve zölden csillogó jaguárszemeit. Kukulkán elsápadt ekkora arcátlanság hallatán és rettentő öklével akkorát csapott az asztalra, hogy az kettérepedt.
– Barbár, dölyfös idióták! Mit akartok ti, alkut? Hát kinek néztek ti engem?! Itzamnát köpitek szembe, fröcsögő szavaitokkal a teremtő istent káromoljátok! Amíg vakon nem hajtjátok és nem hajttatjátok végre parancsaimat, innen élve nem távoztok! – hörögte és újabb adag csicsával kevert mézsörrel, öblítette le utálatát. De ez nem hatotta meg ellenfeleit. Egy deli, délceg aranyszőke hajú királyi herceg Kopán ifjú uralkodója, Vénuszcsillag lépett elő és így szólt.
– Uram, mi szóltunk. Egyenrangúak vagyunk veled, és további sértéseket nem vagyunk hajlandók eltűrni tőled. Te itt most a hatodik és hetedik maya város Uxmál és Chichén Itza önkényesen kinevezett ura, vendég vagy. Tanácskozni jöttünk össze, nem diktátumot aláírni. Vagy egyenrangúakként tárgyalsz velünk, vagy öt perc múlva nem lesz kivel tárgyalnod. Valamennyien istenekké válunk egy pillanat alatt! Itzamnának nem tetszene ez! – nézett vele farkasszemet az ifjú, és borotvaéles tőrkését szívének fordította. Így cselekedtek a többiek is. A hirtelen beállott néma csendben egy főpap lépett a terembe és Kukulkán elé vetve magát a következőket rebegte.
– Elvégeztetett uram! A város lakossága önként lemészárolta önmagát! Harminckétezer hullából emeltek piramist a tiszteletedre!
– Nem, ez nem lehet! – bődült el Kukulkán és gondolataiba mélyedt. Belátta, hogy deformált lelkületű fanatizált, agymosott népséggel került szembe. Azonnal lépnie kell, mielőtt még a többi város lakói is lemészárolják magukat. Így szólt tehát.
– Paktumot ajánlok nektek! Meghagyom életeteket és biztosítom a másik négy város létét. Cserébe ki kell, adjátok nekem Chach Moolt és be, kell vezetnetek az általam diktált reformokat. Ha nem, akkor seregemmel elpusztítom az összes élő erőt városaitokban. Hogy lássátok, nem a levegőbe beszélek, kövessetek! Azonnal el kell hagyni Tulumot, mielőtt a pestis és más döghalál kitörne. A főtéren ostobán önhalálba menekült tömeget a szemetek láttára semmisítem meg egy perc alatt – mondta és a megdöbbent istenkirályokkal a palota mellvédjére siettek. Borzalmas látvány fogadta őket. A Nap és Hold piramisa közötti több ezer négyzetméteres területen harminckétezer véres tetemből emelt gúla állt iszonyatos bűzt ontva. A gőzölgő vér szaga összekeveredett az oszló testek fanyar bűzével. Az ég feketéllett a dögkeselyűktől.
– Ezt akartátok? Megkaptátok! Tulum nincs többé! Hogy lássátok, mekkora Itzamná hatalma, most megmutatom nektek! – mondta és intett Rúfusnak.
Rúfus köpenye alól elővette frekvencia ágyúját. A hullahegy felé fordította, majd bekapcsolta. A fegyver hangtalanul működni kezdett. Pár perc múlva a tér zöld gyepe látszott csak. Az összes tetem és az égen repkedő keselyűk mind rezgéssé alakítva porrá váltak. A királyok szemüket dörzsölve elhűlten néztek Kukulkánra és egymásra.
– Nagy a te urad hatalma helytartó! – kiáltották mind.
– Hatalmas teremtő isten, te tetted ezt velünk? – óbégatott Kajaktoky.
– Igen, a hatalmas teremtő isten tette ezt – mondta Kukulkán. – Ő nem kér naponta véráldozatot, hogy energiáját fenntartsa, mint ahogy ti balgán emberek ezreinek a szívét adjátok nap, mint nap a Napnak. Itzamnának annyi az energiája, amennyit csak akar. Nos, hajlandóak vagytok a kompromisszumra? – nézett szét Kukulkán és besietett a tanácsterembe. Az urak némán követték.
Kukulkán papiruszt hozatott és diktálni kezdett.
1. Minden város saját törvényei szerint szervezi életét. Itzamnának megfizeti a nemesfém adót és a többi javak felett ők rendelkeznek.
2. Azonnali hatállyal beszüntetik az emberi szívek kitépésével járó véres napáldozatot.
3. Felfüggesztik bizonytalan időre a véres orgiákká fajult labdajátékokat.
4. Itzamná nem táplálkozik vérrel és megtiltja a vérontást
Aláírás: Kukulkán helytartó
Miután felolvasta, látván a komor arcokat, megkérdezte.
– Van valakinek kiegészíteni valója?
A királyok izgatottan fészkelődtek, majd szószólóként az eddig hallgató Edzani király Kotzal emelkedett szólásra.
– Uram, parancsod világos és egyértelmű. Egyet kérünk tőled, adjál a régiek helyett új isteneket nekünk, hogy legyen mit imádnunk. Az alattvalóknak legyen kitől rettegniük. Mert ha mi új istenek nélkül megyünk haza, akkor a nép istent csinál belőlünk. Kukulkán elgondolkodott és kész volt a válasszal.
– Itzamná erről is gondoskodott. Egy ötödik ponttal egészítem ki az okmányt:
5. És ezeken túl, hogy a nép istenek nélkül ne maradjon, elrendelem, hogy Chach Mool ülő szobrát készítsék el fekete obszidiánból. Felhúzott térdein nyugvó tenyerébe helyezzenek egy arany kelyhet. Minden naplementekor helyezzenek egy fáklyát az aranykehelybe és gyújtsa meg a főpap. Így áldozzatok ezután a Napnak.
Aláírás: Itzamná a teremtő isten.
– Megfelel ez így? – kérdezte Kukulkán.
– Tökéletesen uram! – zúgták az előkelőségek.
– Akkor, ha ilyen szépen megegyeztünk, kérem cserébe a kis Chach Moolt – szólt Kukulkán, és karjait mellén összefonva az ajtóra meredt tekintete. A selyemkárpit félrehúzódott és belépett rajta Ezüsthajnal és Zotax, mögöttük két szolga aranybölcsőben hozta a kis Chach Moolt. Kukulkán megszemlélte a kisdedet, majd Kojaktokyhez fordult.
– Te felelsz azért, hogy fél órán belül rendelkezésünkre álljon a kis királyt és a főrendeket szállító karaván. Összeállítod az ünnepi menetet és a kis királlyal az élen, bevonulunk Chichen Itzába, hogy elfoglalhassa méltó helyét a trónon. Szólott és fél óra múlva Tulum kiürült. A sorsára maradt halott várost évek alatt belepte az őserdő. A hajdanvolt fényes palotákban az óta majmok, jaguárok és kígyók tanyáznak. A természet visszavette, ami az övé volt.