Árnyként követlek mindenhová. A megfelelő pillanatra várok, hogy lecsaphassak rád. Tudod, hogy szeretlek, de meg kell tennem. A te érdekedben. Kitartóan menekülsz, de nem futhatsz örökké. Egyszer úgy is utolérlek, amikor egyedül leszel. Most jött az a pillanat. Az én pillanatom. Sötét van. Egy sikátoron haladsz keresztül, egyedül. Csak a távoli utcai lámpa világít, de nem eléggé. Félsz. Érzem, hisz ismerlek. Tudod, hogy mögötted vagyok. Árnyként követlek most is. A lámpa fénye két villogásig megszakad, majd teljesen kialszik. Teljes a sötétség. A holdat felhők takarják. Most. Mögéd lépek és gyengéden félrebillentem a fejed. Túl rémült vagy ahhoz, hogy ellenállj. Metszőfogaimat puha bőrödbe mélyesztem nyaki artériád környékén. Túl rég várok erre a pillanatra, túl mohó vagyok. Érzem, ahogy véred vég folyik az ajkaimon és lefolyik a szám sarkánál. Még, még…de nem! Nem megölni akarlak csak bevezetni az örök életbe. Te viszont másképp gondolod. Tudtad, hogy eljövök, így készültél. Mielőtt abbahagynám kereszt alakú karót döfsz szívembe. Gondolhattam volna, hiszen mostanában sok fájdalmat okoztál neki. Most megölted. Végleg. Én csak jót akartam, mert szerettelek, de te nem hittél érzéseimben. Összeesem a hideg pengével a szívemben. A betonon fekszem lassan elvérezve. Te ott állsz felettem és megkönnyebbülten sóhajtasz, hiszen szabad vagy végre. Hallom nevetésed. Soha sem hittél nekem. Érzem, hogy egyre jobban zsibbadnak a végtagjaim. Ez lehetetlen! Vámpír vagyok, csak el kellene porlanom szenvedés nélkül. Egy hang sikít fejemben, amelyre felriadok. Csak álom volt. Szomorúan nyalom körbe kiszáradt ajkaimat, mire számban a vér kellemes íze terjed szét…