Angyal voltam. Fekete angyal szerető szívvel. Megszegtem a szabályt és túl sokat jöttem a Földre. Miattad. Mindig látni akartalak, de az angyaloknak tilos a Földre jönni. Mégis megtettem, hogy a közeledben lehessek, úgy, hogy te nem tudsz róla. Későn vettem észre, fáradozásom hiábavaló és csak feleslegesen kerestem a bajt. Kitépted szívem és eltaszítottad minden széptől és jótól, a végtelen sötétségbe. Soha nem találom már meg azt, ami számomra fontos volt. Miért vannak emlékeim? Miért nem törlődtek ki akkor, amikor a szívem meghalt? Most már mindegy. Észrevették mit teszek és kiért. Létem a mennyben már biztos, véget ér. Megkaptam azt a kegyelmet, hogy nem taszítanak le a pokolba bukott angyalként. De száműznek. Mindörökké. Szárnyaimat elégetik és kitaszítanak a fényből. Nem baj, hisz szeretem a sötétséget. Büntetésből viszont meghagyják kínzó emlékeimet és gondolataimat, hogy az örök nyugalomban se lelhessek békére. Most égetik szárnyaimat a Szent Tűzben. Egész testemben érzem a lángok forró mardosását. Belülről éget, de csak kívülről látszik. Szárnyaim hamvait lefújják a lágy szellők. Senki sem törődik fájdalmammal. A Földön fekete eső esik ott, hol szárnyaim fekete hamvai elérik a fellegeket. Még pár perc és már csak a hátamból kidomborodó két égett csonk fog arra emlékeztetni, hogy valaha angyal voltam. Aztán bevezetnek oda, hol a lelkek nyugodnak az örökkévalóságig. Mind megtalálja ott lelki békéjét, kivéve egyet, aki valaha angyal volt. Fekete, de szerető szívvel…