1.
A szombati ebéd elköltése után, úgy gondoltam, hogy kiviszem a szemétledobóba a teli szemetesvödröt és kiürítem. Sima ügy, mi van ebben különleges, mondhatná bárki. Hanem ami meghatározóvá tette számomra ezt a napot egy nyüsszögő gyereksíráshoz hasonlatos hang gazdája volt. Benyitok, felkattintom a villanyt és zutty: nagy robajjal lenyitom a leöntő ajtaját, hogy belezúdítsam a szemetesvödör tartalmát. Amint öntöm bele a konyhai hulladékot, mintha panaszos nyüsszögést hallanék. Nézek jobbra, nézek balra. Semmi. Lecsukom a szemétladobó ajtaját, és újra ez a hang. Lehajolok, és benézek a ledobó cső mögé. Nem akartam hinni a szememnek: egy kartondobozban, párhetes kis dobberman kutyakölyök szemei parázslottak fel!
Odalépek, kiemelem dobozostól a kis jószágot és minden gondolkodás, előre való mérlegelés nélkül bevittem a lakásba. Letettem a padlószőnyegre, mellé kuporodtam, és simogatni kezdtem. A kiskutya recés nyelvecskéjével véginyalta kézhátamat, majd hanyatt feküdt, feltárva csupasz hasát. Ez az állatoknál azt jelenti, hogy kiszolgáltatja magát, azaz, elismer domináns jellegnek, más néven anyjául fogad. Végigsimogattam hasikáját, gyönyörű fejecskéjét. És így szóltam hozzá. – na kisöreg, most mi legyen? Tudod, hogy nálam nem maradhatsz, mert egy agglegénynek nappal dolgozni kell, menni, és egyedül nem hagyhatlak a lakásban. A kikutya esdeklő szemekkel nézett rám és ölembe kéredzkedett

Simogattam, melengettem. Aztán kivittem a konyhába, tejet melegítettem, zabpelyhet szórtam bele és vártam a hatást. A kutyus vígan kilefetyelte a tálka tartalmát. Miután végzett, kérdőn tekintett rám, két bobejka szemével. Mintha azt suggalta volna a tekintete: – második fogás nem lesz? – Jól van, gondoltam magamban és a délről maradt tökfőzeléket felmelegítve, egy fasírtot beleaprítva feltálaltam neki. A kutyus ezt is bevágta. Miután így jóllakattam, bevonultunk a szobába. Én mentem elől, a kutyus utánam. Leültem a kanapéra a Tv elé. A kutyus fel kéredzkedett. Simogattam az ölembe fészkelődő csupaszhasú, kis kan kutyát.

Így ültünk a Tv előtt. Balkezemmel a kutyust simogattam, jobb kezemmel sörös poharamat markoltam. Aztán a kutyus elszundított. Letettem mellém a puha pulóveremre, hagy szundi-bundizzon! Nekem pedig elkezdett forogni az eszem kereke. „mielőbb gazdit kell találnom neki! „zakatolt elmémben a probléma, megoldásra várva. Feltárcsáztam az állatorvost. Kérdem, tud-e valakit, akinek egy hathetes dobberman kölyökre lenne szüksége? Persze, hogy nem tudott, de értékes információval szolgált.
–Nézze uram, egy lehetőségünk van. Hétfőn leadja a sintértelepen, aztán ha egy hétig nem találnak neki gazdát, akkor elaltatják.
–Doktorúr, erről szó sem lehet, nem ismer valakit, gondolkozzon, magához annyi kutyás jár!
–Nézze uram, én tudok valakit, aki gazdátlan ebekkel foglalkozik. Összegyűjti őket, és hetente leviszi a Paksi Állatmenhelyre a kóbor ebeket. Amolyan átmeneti szállást ad nekik arra az időre, míg összejön négy-öt darab, amit megéri elfuvarozni.

Gondoltam magamban egy éjszakát kibírok kis barátommal, és másnap, vasárnap felkeresem ezt a maszek menhelyest. Így is történt. Azon az éjszakán hárman osztoztunk a kutyussal, barátnőmmel és jómagam a nagy franciaágyon. Másnap reggel kocsiba ültünk és elindultunk a menhelyeshez. A takaros, kertes családi ház udvarából kutyaugatás hallatszott ki. Csengetésünkre egy hatvanév körüli ősz hajú asszony nyitott ajtót. Miután telefonon már lebeszéltük jövetelünket, simán bejutottunk hozzája. Az udvaron három kutyus árválkodott a rideg kennelekben.
–Jónapot! Müllerné –rázott velünk kezet és beljebb invitált bennünket. A hatalmas konyhába belépve, annak minden zugából: kredencből, ládafiából, asztalról, polcról, macskák serege özönlött körül bennünket. A remegő kiskutyát Müllerné a konyha közepére rakta a kövezetre és így szólt a macskahadhoz.
–Fogadjátok szeretettel, az új jövevényt!
A macskák körbeszimatolták, körüljárták, majd egy hatalmas iromba anyamacska fogaival, álkapcsával mintegy satuba szorítva a kiskutya nyakbőrét, magával hurcolta a kályha alatti alomba, ahol kiscicái nyervogtak kétségbeesve, hogy vajon hova lehetett a mama. Amint behúzta a kályha alá, oldalára feküdt, és a kiskutya rátapadva hatalmas emlőjére, két barnafoltos mancsával dagasztva azokat, mohón szívni kezdte az anyatejet. Lebénultunk a jelenet láttán. Műllernét ez nem zavarta. Benyitott a kamrába és egy üveg vörösborral tért vissza.
–Megkínálhatom magukat egy kis oporóval? Saját termés.– biztatott bennünket. Én, barátnőmre tekintettem. Az, bólintott és átvette tőlem a slusszkulcsot. A barátnőmet málnaszörppel kínálgatta, mi pedig elkezdtünk kvaterkázni. A bor mellé, frissen sült tepertős pogácsa is került. Mintha vendégeket várt volna, tisztára olyan volt a szituáció. Ittunk, pogácsát majszoltunk, és beszélgettünk. Irma, alias Müllerné, arcának kipirulásával egyenes arányban megnyitotta a meseládát.

–Hogy képben legyenek, el kell mondanom: vagyunk a városban páran, akik egy maszek állatsegélyhelyet, amolyan karitászt működtetünk. Mindannyian nyugdíjasok vagyunk. Magányosak. Ki elvált, ki megözvegyült közülünk. Úgy gondoltuk, hogy a rengeteg szabadidőnket hasznosan töltjük el. Felkutatjuk a városban kóborló, megunt, kidobott, hűtlenül eltaszított ebeket, cicákat. Nálam van a maszek menhely. Ide gyűjtjük őket, s a mikor egy transzportra való összejön, akkor a roggyant, veterán Trabantkombimmal elfuvarozzuk őket Paksra.

Minden olajozottan működik. A város két maszek hentesétől annyi nyesedéket, csontot kapunk, hogy bőven elég nekik. Szégyen, nem szégyen, vannak kis élelmiszerboltok, ahol gyűjtik nekünk a szalámivéget, a lejárt tejtermékeket, a száraz kenyeret. Hetente begyűjtjük ezt az adományt is. Nemsokára megérkeznek a segítőim. Ők most a várost járják, használt rossz télikabátokat, megunt paplanokat, párnákat, takarókat gyűjtenek.
–Az meg mire kell? – vágtam el a beszéd folyamát értetlenkedve közvetett szavaimmal.
–Ó, hát visszük le Paksra, mert ebben a cudar hideg télben a kis kutyakölyköket szoptató anyák alá, kell a melegholmi. Ha nem sértem meg, megkérném, magukat, hogy a lépcsőházukat végigjárva gyűjtsenek be nekünk melegholmit! Aztán jövő héten, csütörtökön elmennénk érte: megtennék nekem, nekünk, ezt a kis szívességet?
–Hogy, meg-e? Szívesen Irmuska! Csütörtökre egy Trabantravaló kacabajkát hordunk össze maguknak!– szavaltam a bortól belelkesedve, amikor nyikordult a kapu és négy idősebb hölgy nyomakodott be a konyhaajtón.

–Megjöttek a segítőim!–szavalta Irma, ugyancsak feltüzesedve az oportótól, és egyenként bemutatta a hölgyeket.–Ilyenkor, vasárnap egy ebédet kanyarítunk közösen. Utána letakarítjuk az asztalt és a viaszosvászon terítőre, odakerül a vörösbor, pogácsa. Később előkerül a kártya is. Kanasztázunk. Közben megbeszéljük a stratégiát.– Hát, akkor mi nem is zavarunk tovább!– mondtam, és érzékeny búcsút vettünk a karitászos hölgyektől. Még egyszer utoljára megsimogattuk a kiskutyát és kiléptünk a kertkapun.

2.

A másik hét csütörtökjén, mint ígérte volt, megjelent Irma, két segítő karitászos barátnőjével a begyűjtött melegholmikért. Nagyon megörültek az adománynak és bepakolva a Trabantba elviharzottak vele. Így kötöttem barátságot Irmával és külsősként, néha-néha besegítettem egy-egy fuvarral, vagy akármilyen kis akcióbaban való részvételemmel a magánmenhely működtetésébe. Egy kikötésem volt csak: a kis Brutust, a talált dobberman kölyköt nem adhatják senkinek oda, az én pártfogásom alatt van és vegyék úgy, hogy kihelyeztem hozzájuk.

Időközben a kis Brútus, hatalmas, tekintélyes hím dobberman férfiúvá serdült. Ha, időnként megjelentünk Irmánál azonnal hozzám rohant és hatalmas pofáját kitátva csuklóig bevette kézfejemet, és finoman, gyengéden nyalogatta. Soronkövetkező barátnőimet, kis bizalmatlankodás után szintén elfogadta. Telt-múlt az idő, Irma mellől a barátnők lassan elhaltak, vagy elmaradoztak. Hetvenöt éves korára Irma, egyszercsak azon vette észre magát, hogy magára maradt. A városban megalakult a kutyamenhely, igy már nem volt szükség a kutyák befogadására.

Maradtak a macskák. Na, ebből lett a baj. A szomszédok megőrültek a milliom egy macska tavaszi nászától. A beste kandúrok nemcsak saját házuk táján tevékenykedtek, hanem bepárzottak a házimacskákkal is. Irma annyira felszaporította az állományt, hogy már még a kakukkos órában is macskák laktak. Irma háza, a bennlakó hetvenkét macska által rettenetes bűzt árasztott a környékre. Egyre másra mentek a feljelentések a Városházára, Köjálhoz, Tisztiorvoshoz, Állatorvoshoz. Irmát felszólították az állomány gyérítésére. Majd mikor ez sem használt, elkezdték büntetgetni. Kifizette.

Már, már odáig fajult a dolog, hogy a szomszédok feltették a polgármesternek a kérdést: vagy ők költöznek el, vagy Irmát szüntetik meg! Az lett a nóta vége, hogy kiment Irmához, pecsétes írást lobogtatva a gyepmester segédeivel, és hatalmas harcok, macskakarmolások árán, zsákokba gyűjtötték az összes macskát és elszállították. Irma, összezuhant a történtek sokkoló hatása alatt. Magukra maradva Brútussal így szólott a kutyához.

–Kiskutyám! Egyedül maradtunk, mint az ujjam! Nincs már kiről gondoskodnom, megölöm magamat! Te, maradj itt, míg meg nem jönnek a hullaszállítók. Aztán, vidd el, a nyakadba akasztott levelemet mostohaapádhoz, aki megtalált tizenkétéve. Fel írtam rá a pontos címet. Majd ő gondoskodik rólad! – fejezte be Irma a kutyával való társalgást és két marék, altatót keverve forraltborába, szépen elszopogatta a gyógyírt. Már-már az álmok mezején, a lét és nemlét határán jár, amikor hajnal felé Brútus, Irma halálhörgésére riadt.

A kutya nem sokat teketóriázott. Először leült Irma mellé, orrát az ég felé fordítva valami túlvilági hangon tutulni kezdett, majd mikor látta hogy ennek a fele sem tréfa lenyomta a konyhaajtó kilincsét, megragadta Irmát a mellényénél fogva és elkezdte maga után húzni, ki az utcára, igy próbálván segítséget hívni. Mondhatni, azonnal összecsődült az utcanépe. Pillanatokon belül kinn volt a mentő. Sopánkodva állták körül Júdásai, akik bemószerolták a hatóságoknál, és jajveszékelve kérdezgették a mentőápolókat.
–Meg tudják menteni? Ugye, nem hal meg a mi Irmuskánk?

Irmát beszállították a helyi kórházba, gégemetszést hajtottak végre rajta, de ez sem segített. Átszenderedett a másvilágra. A temetésen összejött a város apraja-nagyja. A polgármester méltatta érdemeit. Poszthumusz Pro Urbét adományoztak neki. Az érdemrendet a ravatalra helyezték és Irmával együtt, eltemették.

Mikor elvonult a gyásznép, akkor Brútus leült szemben a friss sirhatra emelt fejfával és szemét le nem véve róla őrizte Irma örök álmát. A kutyát mindennap ott találták, amig egy szép napon, bele nem halt a bánatba. Gondos kezek Irma lábaihoz helyezték örök nyugalomra, és Irma fejfájára ráíratták Brútus nevét is.