Leteszed hát a fegyvert,
Többet már nem harcolsz tovább.
Eddig hitted, hogy kell a véred,
És elvéreztél volna egy csatán.

Vérző szárnyaid, tested köré fonódnak,
Fáradt lábaid, már szinte alig vonszolnak.
Csak még addig kitartani, míg odaérsz,
Megélni, hogy megnyugtat, ha hozzáérsz.

Erőtlen lépéseid, bár egyre gyorsabbak lesznek,
Hiszed, hogy újra felállsz, ha visszalöknek.
De már nem bírod, s csak folyt a pillanat,
Elérni hozzá, vagy hagyni, hogy magukkal húzzanak.?

Nehéz a levegő, sóhajjal és fájdalommal teli,
A végtelen utakon, csak az éltet, amit majd mondasz neki.
Reméled meghallgat, s talán beszélget is veled,
S nem ő lesz, aki a kegyelemdöfést megadja neked.

Már nem érzed, ha újabb sebet szerzel,
Nem nézi senki, hogy már ezer helyről vérzel.
Lassan lüktető szíved, csak egy ritmusra dobog,
Zavart elmédben, már csak az ő nevét tudod.

Szüntelen lépéseid egyre közelebb visznek,
Hangja és illata újra a tieid lesznek.
Átfog karjával és megszárítja szárnyaid,
Az angyala voltál, aki valóra váltotta álmait.

De amikor ott vagy, ő nem figyel terád,
Nem hall, s te nem tudod megérinteni az arcát.
A felismerés, mint végzetes erő hat rád,
Nem láthat...mert te elvéreztél érte az utolsó csatán.