Gáspár jó felépítésű, izmos legény volt, bolondultak is utána a falu eladósorban lévő leányai, de még az asszonyok is rajta felejtették a szemüket. Csupán egy baj volt vele: igencsak szoros barátságot ápolt a szesszel, különösen a bort kedvelte, és a falu végi korcsmát nevezte ki a második otthonául. Ezen a napon elégedetten gondolt arra, hogy este tavaszköszöntő bálba megy, felveszi az ünneplőjét, aztán néhány pohár borocska után megszorongat egy-két hajlandó virágszálat. Előzőleg azonban – mily meglepő - épp a kocsmában akadt dolga, amikor egy magas, szikár, nagy botra támaszkodó pap is betoppant oda néhány társával felhajtani egy flaska bort, és falatozni némi szalonnát, jó, fehér kenyérrel, vöröshagymával. Meglehetősen megviseltnek látszottak, ahogy fáradtan elterpeszkedtek a széles faasztalnál. A pap barna csuhája foltos és poros volt, de a társai sem büszkélkedhettek díszesebb gúnyával, látszott, hogy hosszú utat tettek meg, és nem veti fel őket az arany. Gáspár kíváncsian lesegette az idegeneket, el sem tudta képzelni, hogy mi miatt vetődhettek ebbe az isten háta mögötti kis jobbágyfaluba, ahol szikkadt volt a föld, alig termett valamicske, ami ehető lett volna, és az emberek olyan nyomorúságos szegénységben éltek, hogy jobb napjain a templom egere is jóllakottabb volt náluk. Az a kis alma hozott némi hasznot, ami megmaradt a határban. Amióta nőttek a jobbágyi terhek, tiltották az erdők használatát, és az ember még csak nem is költözködhetett szabadon, ha kifogyott a földjéből az élet, azóta nagy lett az elkeseredettség. A Gáspár családja által művelt satnya kis területen is csak az alma termett meg, de az adók megfizetése után a maradék éppen annyi volt, hogy az éhenhalást is alig sikerült elkerülniük. Így volt ezzel a falu legtöbb lakója. A férfiak ezt meg is vitatták a kocsmában esténként, a társadalmi élet eme borgőzös színterén, ahol sajnos néhány kancsó bor után sem tudták megoldani a világ és a magyar jobbágyság gondjait. Pedig az igyekezet nagy volt, hiszen a muníció fogyott gazdagon. Váltogatták a savanyú bort a jóféle almapálinkával, mégsem jutottak egyről a kettőre, csak nem lett kevesebb a teher, és a nemes urak továbbra is nyúzták a népet. Az utóbbi időben még a szokásosnál is gyakrabban látszott a sokat megélt, idős férfiak arcán a kilátástalanság. Most is ott búsongtak a tavaszi földmunkában kifáradt emberek az ivóban.

- Nem lehet ezt kibírni már! – mondogatták lemondóan a vének.

- Hány bőrt húznak még le az urak a hátunkról? Hisz már egy sem maradt! – zúgolódtak a fiatalok, de hiába volt a sok szócséplés, csak nem találták ki, hogy mitévők legyenek.

- Gyengék vagyunk, csak azt tehetjük, amit a földesúr enged tennünk. Nincs választásunk, ha élni akarunk. – válaszolták az idősek beletörődve sorsukba.

- Ha összefogunk, elkergethetjük az uraságot! – mondta ki hangosan a gondolatát egy fiatalabb legény, és megerősítésképpen hozzátette: - Igen. Össze kell fognunk, akkor már nem leszünk gyengék!

Gáspár csak lesett nagyokat pislogva, az eszét és a szemét már több kancsó bor homályosította, de a lázító szavakra felpezsdült a vére.

- Igaza van! – kiáltotta kásás hangon – Le az urakkal! Le velük.

Miután ezeket a magvas gondolatokat elvetette, nemes egyszerűséggel összecsuklott, és csendesen becsúszott a pad alá, hogy aztán jó darabig szagolja az asztalnál egymást váltók bocskorát.



Másnap, amikor véreres szemét a világra vetette, háborgó gyomra tartalmától szerencsésen megszabadulván körülpislogott, és leesett az álla: egy táborban találta magát, a füvön hevert, éppen a latrina nem túl kellemes szomszédságában, melynek kipárolgása a bendőjét újabb bukfencvetésre sarkallta.

- Hol a jó büdös istennyilában vagyok én? És főleg hogy kerültem ide? – kérdezte hangosan önmagától, de akárhogy is meregette a szemét, nem tudott rájönni a rejtély nyitjára.

Feltápászkodott hát, meglódult fejét megpróbálta egyenesen tartani a nyakán, aztán kihúzta magát, és némi bizonytalansággal a járásában elindult az első ember felé, akit meglátott. Ahogy közelebb ért, mit ad isten, az ember nem más volt, mint a csuhás, akit előző nap a kocsmában látott. Az irdatlan nagy bot most is ott volt a kezében, arra támaszkodott, mint aki nem bírja a saját súlyát. A pap ránézett, és megértően elmosolyodott:

- Nocsak Gáspár fiam, hát magadhoz tértél végre? – kérdezte és megpaskolta a legény vállát.

- Ejnye de jóban vagyunk! Hogy keveredtünk mi ilyen nagy barátságba? Aztán milyen napot írunk ma egyáltalán? Meg azt is megmondhatnád nekem atyám, hogy mint jöttünk ebbe táborba, mert látom, hogy ez bizony katonai tábor, én meg nem vagyok fegyverforgató, csak egy jobbágylegény…- folyt a kérdésáradat Gáspár szájából.

- Egyszerű ez fiam, ha elmondom, tán még te is emlékezni fogsz a történtekre. Az én nevem Lőrinc. Ma az Úr 1514. évében járunk április hónap 30. napján. Te a múlt este szépen berúgtál, mit tagadjuk, mint a csap, olyan részeg voltál. Én azért mentem a falutokba, hogy katonákat toborozzak Dózsa György keresztes seregébe. Elmondtam a kocsmában az embereknek, hogy a jelentkezők szép zsoldot, kosztot kapnak, és amint te ezt meghallottad, azonnal jelentkeztél a hadba. Bár utána azon nyomban elájultál, mi azért nem hagytunk ott az ebek harmincadjára, hanem feltettünk a szekerünkre, és úgy hoztunk magunkkal, néhány falubeli társaddal egyetemben. Ne félj! Jól döntöttetek, mert nem lesz köztünk rossz sorotok.– válaszolta a pap, aztán sejtelmes arckifejezéssel megfordult, és otthagyta Gáspárt, had gondolkodjon a dolgán.



Gáspár törte is a fejét, de semmi nem jutott az eszébe az előző estéről, csak az, hogy ő akkor most lemaradt a tavaszköszöntő bálról, meg a menyecskék szorongatásáról, és mindezt annak köszönheti, hogy már megint nem ismert mértéket az ivásban. Aztán arra is gondolt, tán az is lehetséges, hogy őt csúnyán becsapták, és a részegségét kihasználva, akarata ellenére cipelték ide valamiféle díszvitéznek. Mert ő magától biztos, hogy nem akart volna háborúzgatni, még a bizonyos Dózsa György kedvéért sem, akiről ráadásul még azt sem tudta, hogy kicsoda. Megkereste hát a társait, de ők sem voltak jobb állapotban, és ők sem tudtak pontosabb felvilágosítással szolgálni, mint a Lőrinc nevű pap. El is határozták, hogy nem mennek háborúzni, nem nekik való mulatság az, meg hát meghalni sem volt hajlandóságuk senki miatt. Úgyhogy eldöntötték, hogy pihennek egy kicsit, aztán hazaindulnak a falujukba.



Egyszer csak azt vették észre, hogy a pap felmászott egy ládákból eszkábált emelvényre, az emberek meg elkezdtek köréje gyűlni. Mikor már jó sokan összeverődtek az alkalmi szónokszék előtt, Lőrinc nekiállt beszélni. Gáspárék hegyezték a fülüket, kíváncsian ők is közelebb nyomakodtak, hogy jól hallják a papot. Na nem is akármiről folyt a beszéd! Az a nagybotos csuhás úgy szidta az urakat, hogy öröm volt hallgatni. Gáspár érezte, hogy szívéből szól ez az ember, mert csupa olyan fontos kérdésre világított rá, amit már ők is számtalanszor megvitattak a komákkal a kocsmában, de akkor az eredmény csak a másnapi főfájás, és gyomorforgás lett. Most viszont több száz ember figyelte minden szavát Lőrinc papnak, aki keményen ostorozta a nemességet, és az általuk létrehozott egyre kegyetlenebb, népnyúzó törvényeket. Szólt az igazságtalanságról, a főurak romlott, erkölcstelen életéről. Arra buzdította az egyre lázasabban éljenző népet, hogy rázza le a jármot a nyakáról, végre fogjanak össze az elnyomottak. A beszédét pedig azzal zárta, hogy felkérte a díszes társaságot, hogy koccintson némi borral, amit ezen a napon mindenki szabadon fogyaszthat, és ezáltal pecsételje meg ezeket a fontos eszméket. A bort a tábor markotányosnői osztották, és nem sajnálták senki emberfiától. Gáspár nem is tagadta meg magától a folyékony élvezetet, úgyhogy hamar múltnapi helyzetébe hozta a formáját. Eszében sem volt már hazarohanni a falujába.

- Az anyja! Ez a nekem való hely! – rikkantotta. – Hisz ez maga a Paradicsom! - Buja vigyorral bekukkantott az egyik csinos, bort felszolgáló honleány keblei közé, mélyen a szemébe nézett, aztán elkapta a derekát, és az előző estihez megtévesztésig hasonló, enyhén kásás hangon, de mérhetetlenül büszkén így szólt hozzá:

- Adj egy csókot aranyom! Én Dózsa György vitéz katonája vagyok! – Majd bamba mosollyal az arcán, jó szokása szerint összecsuklott.