Rám-rámnézett a varázsszemű macska,
s szembogaráról gyermekdal, fehér,
libbent tova szendergő kék időhöz.
Fent fénykereszten csillagzott a Dél.

Az ember meddig érhet el? - tűnődtem.
Kövek, földráncok, kettétört szavak...
Létnek hiszünk könnycsepp, mosoly, sötétig
gyermekdallal eljátszó pillanat!

Rám-rámnézett a bűvösszemű macska.
Egyiptom Napja lángolt, és Csoda
épült: csontváz-aszályok, s áradások
jajíves, díszes hálatemploma.

Macska, hízelgő, selymesen magányos!
Szem-titkod szent, s tudom: Titok marad.
Hiába találkoztat volt-magunkkal
kékfehérben varázsszem-pillanat.

Olykor a Van fáj, - olykor meg a Nincsért
nyúlna a kéz, ha gyümölcsöd ragyog
teltpirosan, elképzelt Nyár. Szabadság!
Mily Alkonyból születne Hajnalod?

A Macska rámnéz. Látom: ő is fáradt.
És nincs Titok, mely felelne nekem.
Nekem, nekünk. Könnyes Egyetlen Válasz!
Nem válasz vagy: maga a végtelen.

Egyiptom Napja lángol fent. Csodákat
minek várni? Annyi a bús csoda!
Ő is csoda: Napisten. Éltet, pusztít,
míg épül új rabszolgák temploma.

Nagy varázsszemben képzelt Nyár ragyog, de
teltpiros éggyümölcsét nem lelem.
Minden kérdez, - s hallgatsz, Egyetlen Válasz:
léttel, nemléttel játszó Végtelen.