Ülünk a padon egy tizenéves kiskamasszal. A buszra várunk. Szája sarkában Marlboro. Egyet szív, egyet köp. Két szippantás között beszélgetünk.
– Tudja, van egy csapatunk. Hatan vagyunk, és csupa jó balhét csinálunk. Eddig, vagy ezer pincét törtünk fel. Most, hogy jobb idő van, már kijárunk vikkendházazni is. Ide, a környékre: körkorival legurulunk, egészen Rácalmásig, végig raboljuk a Duna parti vikkendházakat. Viszünk mindent. Ami nem kell, azt megrongáljuk. Mindegy mi az, szétverjük, összetörjük, felgyújtjuk...
– Miért? – vetem közbe két szippantás között.
– Miért?! Hát a hecc kedvéért. Szadizunk. A fő, hogy minél nagyobb legyen a balhé, hadd őrjöngjön a tulaj! Van úgy, hogy ott végezzük el kis- és nagy dolgunkat, sőt, ha leisszuk magunkat, oda hányunk a vitrinbe, a vízcsapba, aztán kiengedjük a hordóból, ami még megmaradt, hadd folyjon! Adunk a földnek...!
– Hát, ez borzasztó, kiskomám! Anyád tudja, hogy mibe keveredtél?
– Ugyan már, ő ne tudná? Hiszen többet viszek haza, mint amit abban a rohadt Fonodában keres! A múltkor meleg lett a pite, majdnem megbuktunk a mobilokkal! Valaki, aki látott bennünket a boltban, felnyomott, mert ismert. Kijöttek a rendőrök, de a Mutter falazott. Alibit igazolt... még jó, hogy nem volt házkutatás!
– Mi ez a mobilozás?
– Hát az úgy van, hogy öten-hatan bemegyünk a boltba. Ketten kérdezgetünk, lefoglaljuk az eladót a másik kettő, figyel; kettő meg pakol. A múltkor harminc mobilt loptunk. Aztán passzra vágtuk őket fél-áron, vagy ki mennyit adott érte.
– És? Nem kell hozzá engedély, kártya vagy dokumentum?
– Ugyan már! Fiktív névre kiállítom a nyomtatványt. Aztán, egy lopott dominókártyát vagy akármilyet veszek bele, és máris mehet a bolt.
– Mást is loptok?
– Lopunk mást is! A múltkor egy német pasastól valódi bankkártyát loptunk, tárcástól együtt. Lehívtunk egy halom márkát... A magyar bank-kártyákat nem érdemes lopni, mert hamar letiltják...!
– Mire kell nektek a pénz?
– Mire!? Jó cuccokra. Márkás cipőkre, cigire, szeszre..., hogy embernek érezzük magunkat! Anyám elvált, egyedül nevel hármunkat. Robotol, mint egy állat, éjjel nappal gájázik azért a nyomorult harmincezerért..., amit én egy mozdulattal megszerzek!
– És, nem sajnálod a bolti eladót, akinek meg kell fizetni a kárt, azt a lakót, akinek elviszed a kerékpárját a pincéből?
– Miért sajnálnám? Engemet ki sajnál? Ki törődik velünk, hogy miből élünk? Vagy menjen el az anyám kurvának? Elég jól néz ki! De nem hajlandó rá... pedig bíztatom.... Elvesszük, elragadjuk, ami kell az életszínvonalhoz.
– Hát, Kisbarátom! Ez rossz út, amin jártok! Szállj ki, amíg nem késő!
– De Bácsi! Most szálljak ki, amikor egyre nagyobb balhékat lehet csinálni!
– Mondj egyet!
– Fél éve megfúrtuk egy OPEL zárját. Elkötöttük, és fél évig pihentettük egyikünk szüleinek vikkendházában. Aztán kiütöttük az alvázszámot, és passzra vágtuk 600.000-ért. Hiszi, ha nem, két hét alatt elvertem a rám eső részt. Hát, ezért nem lehet kiszállni! Kell a pénz az életszínvonalhoz, amit megszokik az ember. Maga csak nem sajnálja a burzsujokat, akiket kifosztunk? Lehet, hogy holnap a maga pincéjére kerül sor? Ki tudja? – mondja sokat sejtetően, és két hegyes sercintés között, pimaszul megkérdezte tőlem.
– Maga merre lakik?
– Én? Itt szemben a buszmegállóval!
– Ez jó! A múlt héten nyomtunk fel egy pincét, tele volt húsvéti sonkával, szalámival, kolbásszal... Le van a gond a húsvéti kajáról!
– Javíthatatlan vagy – mondtam rezignáltan, és a beálló busz felé indultam. Ő még búcsúzóul utánam szólt:
– Jegyezze meg Bácsi! Bűn az élet! – kiáltotta és egy hegyeset köpött a világra.