Cikkeinek írása közben határtalan fáradság lepte meg a mestert. Szemei lecsukódtak, és katartikus álomba zuhant. Lelke a mennyországban járt. Az Úr megajándékozta egy varázsgömbbel.
A gömbbe nézve a következő víziót látta lelki szemeivel.
Magyarország felett újra kisütött a nap. Csodálatos, környezeti ártalmaktól mentes környezetben, egészséges és boldog emberek szorgoskodtak kiskertjeikben, nyírták házuk körül a gyepet. Az asszonyok nem dolgoztak, csak a gyerekeket nevelték. A férfiak napi négy órában hobbijuknak élve kedvvel és nagy szakértelemmel termelték az országnak a javakat.
Mindenki, fejkvótaként tisztességes életszínvonalat biztosító, államilag garantált jövedelmet kapott havonta. Megszűnt a létbizonytalanság. A kisebbség beilleszkedve a többség közé, nem kényszerült már tyúklopásra, rablásra. A megnövekedett szabadidőt színház-látogatásra, önképzésre, sportversenyeken való vetélkedésekre, kirándulásokra használták fel. Megszűnt a halandóság. Mindenki száz évig élt ebben a Kánaánban.
Lassan begyógyultak az egymás lelkén ejtett sebek, és a múlt sérelmeinek felhánytorgatása helyett a jövő országimázsát építgették.
Egészen belefeledkezett a látványba, amikor az Úr megérintette a vállát. Hirtelen visszazökkent a valóságba.
– nos Bogumil, tetszik neked a jövőképetek?
– Tetszik Uram, de nem az igazi!
– Éspedig? – kérdezi az Úr megrökönyödve Bogumiltól.
– Nem ér semmit az egész Uram! Mert, ha mindenkinek jó, mindenki egyformán boldog, akkor mi értelme az egésznek? Ha nem tudok a szomszéddal versenyezni, hogy melyikünk háza a nagyobb, ha nem díjazzák a kivagyiságot, ha nincsenek nálam nyomorultabbak, akkor kin sajnálkozzék az ember. Hogy lehet úgy élni, hogy valakinek még irigyei se legyenek? Bele fogunk szürkülni ebbe a nagy egyforma jólétiségbe, Uram! Elveszítjük az immunitásunkat, aztán, ha egyszer kiesik a cici a szánkból, már nem tudunk visszakapaszkodni a nagy jólétbe, mert addigra elfelejtünk küzdeni.
– Akkor mit kérsz tőlem a magyaroknak?
– Bort, búzát, békességet, esélyegyenlőséget és egészséget.
Ámen.