A kétgyerekes, átlagcsaládot eltartó, ügyeletben lévő tűzoltónak hajnal felé a kimerültségtől ölébe bicsaklott a feje, és álomba szenderült.
Lelke a napi gondok nyomasztó hatása alól kimenekülve, az álom jótékony szárnyain, az égi mezőkön járt.
Látta magát boldog kisgyermekként tűzoltóautóval játszani, s fülébe zengett hajdani fogadalma: „ha nagy leszek, tűzoltó leszek!” És azzá is lőn! Szorgalmasan oltogatta a mások által gyújtott tüzeket, mentett autóroncsokba szorultakat, s magasba felmászó öngyilkos-jelölteket.
Semmivel sem törődve, hévvel, szorgalommal, csak oltott, egyre csak oltogatott! Míg a kimerültségtől össze nem esett. Nem fért a fejébe, hogyan lehet megszabni egy évre előre a felhasználható vízmennyiséget és kilométereket. És még azt sem értette, hogy neki a műszakpótlék miért nem jár, ha másnak igen?
Hirtelen váltott a kép. – a lángokban álló Országház előtt áll az üres tankra szerelt fecskendővel. Aztán valaki a slag végét az országház tűzcsapjára csatlakoztatta, s a fecskendőből víz helyett a honatyák egymást gyalázó gurgulázása tört elő... Az orvosok, postások, rendőrök, tűzoltók műszakpótlékának jogosságát vitatták.
Mikor már a kupola is világított a lángoktól, a vészkijáraton kiosonó honatyák, láncot formálva a sztrájkoló rendőrökkel, postásokkal, tűzoltókkal, szilajon körbetáncolták a lángokat.
Hirtelen megdörrent az ég, eleredt az eső, s eloltotta a lángokat. A honatyák visszasettenkedtek az Ország Házába. A szakminiszter a pódiumra lépett és harsány hangon, az égre mutogatva, így szónokolt:
– Isten szeme mindent lát! A magyarok istene megsegített minket. Javaslom, hogy nevezzük ki Környezetvédelmi Miniszternek az Atya Úristent. Ő majd kihúz bennünket a szarból, Polgártársaim! Ámen!