A csontrepesztő decemberi fagyban a kukatározó csupasz betonján papírzsákokkal takaródzó hajléktalan, egykori középvezető, feje alatt a Munkatörvény Könyvével mély, kómaszerű álomba dermedt.
Szétzilált lelke, kiszakadván ványadt testének börtönéből, a mennyországban kalandozott. Kérdezi az Urat, hogy mutatná meg neki azt az okos embert, aki rendet tudna tenni a mostani magyar viszonyok között. Aki úgy el tudná osztani a síbolók által a népnek meghagyott nagy-semmit, hogy mindenkinek egyformán jusson belőle.
Az Úristen leküldi a pokolba Rákosihoz. A jó meleg pokolbéli cellájában, aranyfogú száját bájmosolyra nyitva, kopasz ajkai közül hízelkedve okítja őkelmét az agg vezér.
– Nem kellett volna ötvenhatban engemet internálni, eltávolítani a porondról. A Kádár elbarkácsolt mindent. Amit én elszedtem a gazdagoktól, azt szép lassan felélette veletek. Most jött el az időm. Kérjétek az Urat, hogy küldjön vissza hozzátok! Egy év alatt rendet vágok a gaz latrok közt!
– Hogyan?
– Mindenkitől elkobozom, amit összelopott. Egy család – egy panellakás, egy Trabant, egy hobbi- és munkakényszer mindenkinek. Az így visszaszerzett javakat újra elosztjuk. Lesz kaja, pia, munka mindenkinek.
– És, mi lesz a demokratikus vívmányokkal, új törvényekkel, kárpótlási jegyekkel, részvényekkel, ország-imázzsal és a honatyákkal?
– Erről is gondoskodunk fiam! Szépen összehordjuk egy kupacba a tíz év által termelt iratözönt, peranyagokat, és felhalmozzuk őket az országház előtti téren, majd alágyújtunk. Aztán a honatyákkal körbeállva, megfogjuk egymás kezét, és körbe táncoljuk a lángokat.
Másnap reggel sima lappal, csupasz fenékkel, de lélekben megtisztulva, elkezdjük a tíz éves tervet építeni!
– S mi lesz az újgazdagokkal?
– Mi lenne! Kényszermunkára fogjuk őket! Hadd szokták a melót. Mi pedig beülünk a javaikba, jó meleg kuckóikba, nyaralóikba! Ez lesz aztán az igazi Kánaán!