Az ötven körüli kövér, pirospozsgás, hájas arcú, köpcös, gyérülő hajú sikeres üzletember feszengve ül velem szemben. Izzadt tenyerei között kockás zsebkendőjét gyűrögeti, s néha-néha végig törli vele gyöngyöző homlokát.
– Tudja, Bogumil Úr, én nagyon boldogtalan vagyok. Komolyan mondom, néha úgy érzem, nincs tovább, felkötöm magam!
– Mi a baja, hiszen maga egy pénzügyi zseni, amihez nyúl az arannyá változik a kezében. Dúsgazdag, utazgat, slapajai intézik az ügyeit... kilóra megveszi a honatyákat... kell ennél több a boldogsághoz?
– Hát éppen ez az, hogy kell!
– Éspedig?
– Csak maga tud rajtam segíteni. Kicsi a tehetségem, elment a hajam, most amikor minden nőt megvehetek magamnak; de hát minek, nincs tehetségem... Kihíztam a pöcsömet, de fel sem áll a sok repi piától. Az üzleteimmel is kínlódom, cukorbajt és köszvényt szedtem össze... gyógyszereken élek, meg szeszen... ha nem segít rajtam, feladom!
Fenyegetőzött, miközben elgondolkodtam a hallottakon. Mindannyian sikerekre, maximális hódításokra, a szeretkezés minden módozatának a kiélésére, uralkodásra, a másik, a kisebb és nagyobb közösség magunk alá gyűrésére vágyunk. Aztán, amikorra hatalmas energiával ott állunk a siker kapujában, és ölünkbe hullanak a gyönyörű testű szukák, vagy szépséges fiúk, akkor lihegve, izzadva feladjuk... Valóban, ez elkeserítő. Nem tagadom, van szabadalmaztatott hajnövesztőm, fickósítóm, de ha a boldogtalan újgazdag meg is veszi őket, kinő a haja, visszatér a libidója, merevedése is lesz, de ha szeretkezés közben elkapja partnere utálkozó pillantását, újra lelombozódik.
Hogy miért? Azért, mert a siker oltárán feláldozott egészséget megrabolva, annak romjain akar építkezni. De hát hiába is magyaráznám neki, nem érteném. Így, hát megveszi tőlem a szert, s benyakalva betetőzik a fickósító nektárral és leborulva a félig kielégített partnerről örök jobblétre szenderül.
Miután ezek a gondolatok átfutottak rajtam, imígyen szóltam hozzá.
– Drága Uram! Én adok magának egy ampulla, fickósítót, hajregenerálót. Fogja és vigye! Aztán, adja át az ügyeket fullajtárjainak, és tűnjön el egy évre, Tahitira, mint Gauguin tette. Válasszon egy 15 éves félvér lánykát, meg egy fiúcskát. Váltogatva múlassa velük az időt, és ne gondoljon a világ sorsára. Éljen Ámornak, a mámornak, s lebarnulva, visszafiatalodva újult erővel térjen vissza az üzleti életbe... Mindenki Önt fogja irigyelni....
– És, aztán? – kérdezte mohón, felcsillanó apró disznószemeit körbeforgatva – Aztán, mi lesz?
– Mi lenne? Pár év múlva elfogy a Tahitin szerzett energiája, és újra elmegy, most már örökre ott marad, élí világát. Letelepedik csinál nekik egy szakajtó magyargyereket, feljavítja a fajt. Úgy válogathat a szebbnél szebb, üdébbnél üdébb gyermeklányok, bájos, ruganyostestű, hamvasbőrű, szűz fiúcskák között, mint tót a húgyoskörtében.
– Álljon meg a menet Bogumil Úr! Nem jó az egész!
– Miért?
– Mert mit ér az élet, ha még írígyei, sincsenek az embernek! Én, ha beledöglök, akkor se megyek sehová! Szeretem látni irigyeim savanyú pofáját. És, ha lelohad a libidóm, akkor majd jó nagyokat hazudok boldog szeretkezésekről, hadd csorogjon a nyáluk!
– Kiknek?
– Mindenkinek, ennek az egész rohadt világnak! Ó, hogy én milyen boldogtalan vagyok! – zokogta vállamra borulva, s kárörvendően húzta meg a fickósító butykost.