15 éven keresztül fátylon át szemléltem a körülöttem történő eseményeket. 15 éve élek, és mégsem láttam eddig semmit. Nem láttam a nyomorúságot és a szennyet, ami nap, mint nap körülvesz. Csak éltem, éreztem, szerettem, s úgy gondoltam minden olyan, mint ahogy az homályfedte szemeim előtt mutatkozik meg. Az élet értelmét már régen nem keresem, pedig minden ezen múlik. Hogy miért élünk? Teszed fel olvasóm a kérdést, mikor soraim betűi szavakká állnak össze szemed előtt. A kérdes költői, a választ sokan próbálták már megfogalmazni, de még senki nem tudott kielégítő választ adni erre. Talán, mert ezt hozta az evolúció, egy véletlen folytán állunk most itt, véletlenül születtünk, véletlen az életünk. De ugye ezt te sem hiszed? Túl könnyen elintézhetnénk ezzel, csak kibúvót keresve. Ismereteim töredékesek és messze nem teljesek, ám ilyenkor felmerül bennem újabb és újabb, ezeregy kérdés. A legfontosabb számomra az, a számomra megfogalmazhatatlan érték, amelyet léleknek neveznek. Ha tényleg csak véletlen lenne az egész életünk, ha minden egy bizonytalan alapra épülne, ugyan honnan lennének érzéseink? Ki adta ezt a tulajdonságot? Ki adta a szerelmet, szeretet, bűntudatot, gúnyt, gonoszságot mások iránt? Miért nem vagyunk érzéketlenek a világ dolgaival szemben? Néha, mikor egyedül vagyok, elgondolkozom. Valami nagyon fáj,s ez a valami nem hagy nyugodni, felborzolja, összekuszálja a világról alkotott eddigi képemet. Megbotránkoztat és elszomorít, nyugalomra találok benne, de ugyanakkor felkavar. Ez a gondolat: minden hajlamot, érzést, gondolatot, félelmet, lelkiismeretességet, Istentől kapunk. És az Isten, ha van, és olyan jó, mint ahogy az a Bibliában meg van írva, miért adta nekünk az érzéseket? Miért? Hiszen azt mondják, ő csak jót akar az embereknek, azt mondják, nem szeretné ha szenvednénk. Akkor miért engedné, hogy meghaljanak szeretteink, hogy szegénységben éljenek, hogy megaláztatva és kiszolgáltatva legyünk az érzéseinknek. Ha megpróbálom elfojtani, magamban tartani, az sem segíthet. Bűntudatom van, ha meglátok egy koldust az utcán amint kéreget, vagy az anyát, aki azt számolgatja holnapra jut-e még kenyérre való. Szeretnék a helyükben lenni, szeretnék árva lenni, szegény, akivel nem törődik senki. Szeretném, ha nem kellene így látnom őket, magukra hagyva! Segíteni akarok! Ha elvállalhatnám a földön lévő gonoszságból fakadó nyomorúságot - csakhogy boldog gyermekarcokat és felhőtlen felnőtteket lássak -, megtenném. Bűnös vagyok, kimondhatalanul az. Szegény vagyok, lelki szépségekben. Megbántalak, megsértelek, nem értelek! Nem értem, hogy ha van Isten, hogy engedheti ezt. Miért kell valakinek egy életen át szenvednie, miért kell másokra haraggal tekintenie? Az ember mindig többet akar, mint amit önnön erejéből elérhet. Mindig több kell! Soha nem megelégedett! Van jó állása? Mégjobbra vágyik mégjobbat szeretne! Nem tud arra gondolni, vannak akiknek nincs. Mindent elrontunk, nincs ember, aki tökéletes, de bőven van aki annak hiszi magát. Az önzőségünkre és mohóságunkra vezethető vissza az összes bánat. Bánkódunk mások gonoszságán, és közben nem vesszük észre milyenek vagyunk! Megbocsátás helyett minden apróság miatt haragszunk, s így válunk azokká, amik most vagyunk: keserűekké és élvezethajhászokká. Nem látjuk az életből fakadó igazi szépséget, az orrunk előtt lévő köd miatt. Életünk végére, ahogyan a folyók, mire eljutnak az óceánig, mi is sok szennyet veszünk fel. A mocsok és szemét pedig életünkben elkövetett vétkeinkre vonatkozik. Szerelmesek vagyunk és azt hisszük, miénk az egész világ, pedig annak csak egy nagyon pici részét birtokoljuk. Azt hisszük ennél nincs jobb és szebb, pedig nem ez minden. Tele vagyunk odaadással, a másik iránt tanusított figyelemmel. Vágyunk az együtt létre, vágyunk rá, hogy valakitől mérhetetlen szerelmet kapjunk, és azt gondoljuk a csókok, ölelések megadják ezt az érzést. Talán akkor és ott igazad van, talán tényleg nem szabad kihagyni az életünkből ezt. De én félek. Félek, hogy miután elmúlt, nagyon rossz következik, hogy üres leszek. Vagy máris az vagyok? Ki kell próbálnom, lehet megéri a pillanatot!