Üss meg, és add ki a dühöd!
Ne tűrd tovább hogy aláznak,
Mondd: kötelességed miért kerülöd?
Széttépnek az elfojtott vágyak!!

Belül csak a kín árnyai mardosnak,
Egyedül álmodsz minden éjjel.
Üres már szerelmed temploma,
Egyedül fordulsz szembe a széllel!

Lassan elmerülsz teljesen a sárban,
Hiába kiáltasz, nincs segítség!
Őrületbe kerget a szeretet hiánya,
S a mindenség ura végleg elítél.

Hason csúszva élsz majd a porban,
Téged fog gyűlölni élő és halott,
Mert nem voltál erős, meghajolva
A bűnnek, lelked örökre elhagyott.

Üss meg, és tomboljon haragod!
Ne adj esélyt a kínnak, csak magadnak,
Mert Így érheted meg a holnapot!
S kinyílik előtted az üdvösség ajtaja.

Ha kell ordíts, üvölts, vagy kiabálj!
Tépd ki magadból az emléket
Ami lelkedbe mindig visszajár
És találd meg bennem a menedéket!

Ne hagyd, hogy újra feltörjön a múlt
És megkaparintson a nyomor,
Ami lázongó elmédbe tüzeket gyújt,
S minden értéket lerombol.

Mégis, mi éri meg jobban neked:
Ha az emberi gonoszság addig gyötör
Míg végül elveszted mindened,
S ösztöneiddel együtt eltöröl?

Vagy ha miután kiengedted magadból
A lelked fogvatartó sötét árnyakat,
S Hogy ne legyél örökre halandó:
Elfelejted a szenvedést, és fájdalmat?

Üss meg, és ne kíméld testemet!!
Az agresszió határok nélkül vár.
Ne kímélj, míg van bennem lélegzet
S Utánad maradjon hát a gyász.

Eljött a Te időd, legyél Te: a törvény,
Vagy a kés pengéje torkomon
Legyél Te a puskacsőben a töltény
S rózsafák közt a tövisbokor�

Vegyél vérbosszút a Sors Fián!
Szemet szemért, életet életért,
S lehelletedtől lángba borul a világ
Hozd el mindjájunk végzetét!

Amikor úgy érzed, sorsod beteljesült
És életed célja: a bosszú, lecsendesült
Halld meg lelked templomának hangját
Mert megkondítja halálod harangját.