Elbújnék mindenki elől most. Tán meg is teszem.
Kapuim bezárom; hiába kopogtatnak. Nem iszom, nem eszem.
Hajam arcomba húzom, számat résnyire szorítom,
Szemeim elé sűrű ködöt terelek, elmémet sötéttel borítom.

Eskümet megtettem, csak aszerint élek mostmár!
Számomra - saját magam által - meg lett szabva a határ.
Mindent, mit szeretek megóvom magamtól, nem érintem.
Sűrű könnyeim gyorsan gyűlnek, hát becsukom szemem.

Nem vesztek el semmit, bennem minden tovább él majd,
Csak magammal nem bántok; vigyázva nyújtok segítő kart.
Mély magányom meghagyom, ha tehetem, hát örökre is!
Nagy sóhaj... Magasra emelem tekintetem: a fellegekig.

"Adj erőt, kérlek! De csak ha megérdemlem!
Tudod, miért teszem, mit meg kell tennem!
Esküm ereje átjár, érzem... Hát kérlek segíts betartani!
S ha úgy érzed, adj mellém valakit, ki tudna tanítani."

Lelkem hálát rebeg, amiért meghallgattad szavát,
S hogy biztatón életet súgtál, nem halált.
Ez közlöny hát a világnak; hogy élek még;
Bár ez senkit, semmit nem érint már rég...

Elbújnék mindenki elől most. Már meg is tettem.
Kapuim bezártam; hiába kopogtatok. Régóta nem ettem.
Hajam arcomba húztam, számat résnyire szorítottam,
Szemeim elé sűrű ködöt tereltem, elmémet sötéttel borítottam.

Az lettem, mit mondtál rólam Egyetlenem:
Árnyék... Mindig, mindenhol...ölel a szeretem!