Köszönteni szeretnélek,
kívánni a tegnapinál sokkal szebbet,
kimondani egy szót, üdvözlőt,
öntudatlanul...

Aztán lehet mégis akarattal,
igen, igen, hát persze,
hogy készakarattal.

Csak neked, csak most,
neked ki a túloldalon bámulsz;
kirakatot, divatot,
fényes kelmét, illatot,
fényűzést, pompák bazárját,
vastag pénztárcát, végtelenített bankszámlát.

Megszólítanálak, meg... én meg,
de csak szorongva remegek,
a gátlás győz, a titok kulcsra zár,
a tenyér izzadt, a lélegzet meg-megáll,
a remény csitul, az ajkam összezár...
Megállok, megállok mára már.

Megdermedve bénultan; az éjszakába,
város zajába, gyárkémények ónjába,
rézkarcos tüdőkbe, bele, bele a mélységbe.... bámulok.
S mit látok?
Panelek rengetegében csámborgó ÉG-kocka, KÉP-kocka, ÉK-kocka...
az agyamba fúródik... az új neonok rozsdás fénye,
mámorból kacsingat egy földrészállott,
s amottan a házak tövében egy új generáció készülődik.
Megszületni-MEGszülettem!
És a hitem?
Igen, igen, nem veszthetem értelmem (el).
Valóságért ragadok eszmét, bőséget, egészséget, jobb életet!
Létet!
Kábulatból kilopva a magasságot és a mélységet,
értelmetlenség pecsétjét kapott rémképet,
didergő déli bábot, nagyképernyős színváltót,
mezők tükrében bámészkodó felkelő sugarat,
napot, napot; Jó NAPOT!
JÓ napot KÍVÁNOK!