Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Unalmasan és szürkén. Felébredve felhajtott egy bögre kerítésszaggatót, kidörgölte szemeiből az álmot, megmosakodott, majd a Népszabadsággal a kezében kivonult a retyire. Miközben elvégezte kis, és nagy dolgát, kiolvasta még utoljára az utolsó oldalt. Aztán bevonult a házba. Az első lapot ráterítette a hokedlira abrosznak. Miközben falatozott kiolvasta az utolsó vezércikket.– Engem nem hűjitetek többé. Már nem veszem be a maszlagot!– dünnyögte és bekattintotta a bugylibicskát. Kézhátával megtörölte zsíros ajkait és körbenézett. Egy marék kockacukrot vett magához. Úgy gondolta megörvendezteti még egyszer utoljára kedvenc kecskéjét: Gizit, a kaukázusi törpekecskét. Gizi, mintha megérezte volna a helyzet komolyságát bánatosan mekegett.
Nagy, bobejka szemeit Gusztira függesztette, lábai remegtek. Az utána settenkedő Pemete is bánatosan nyüszített.– egyél, Gizi, utoljára eszel a kezemből– mondta neki és megvakargatta a füle tövét. Ezt mindig nagyon szerette a kecske. Aztán leült mellé, alá tette a fejőzsétárt és még egyszer utoljára nekiállt megfejni. Gizi után sorra vette mind a negyvennégy nőstény kecskét, a tejet összeöntögette a hatalmas erjesztő dézsába, és tüll függönnyel gondosan letakarta, nehogy belefulladjanak a köpőlegyek.
Miután befejezte a fejést vettek eléjük két kupac kukoricaszárat, pár villa szénát. Aztán a villát a sarokba állította, és szeretettel végigsimított a kifényesedett villanyélen. Látod villám, mivé lesz az ember? Annyit sem érek már, mint egy rossz cipő, aminek kilyukadt a talpa és belevetik a kukába. Nekem is nyűg lett az élet. Teher vagyok önmagamnak, ezért eldobom magamtól. Semmit sem sajnálok. Egyedül titeket. De, vannak még jóemberek, a postás majd a gondjaira bíz benneteket.– suttogta Guszti elengedve villanyelet és Gizihez lépve, nyakát átölelve cuppanós csókot nyomott a kecske pofájára. A kecske kis farkincáját megcsóválva, keservesen elmekegte magát.– mit mondasz kiskecském?– Meee!– jött a válasz a kecskétől.
Guszti elővette zsebéből a pofagyalut, vagy mondják úgy is, a herflit és rázendített a Bazsamárira. A kecske két hátsó lábára állva csábtáncot lejtett neki. Aztán sarkon fordulva, Pemetével a nyomában bevonult a gangra. A vizet még hajnalban feltette a katlanra, a nagy rézüstbe, csak alá kellett gyújtani, és megmelegíteni, hogy jó melegvízben lecsutakolhassa magát a fürdődézsában. A ruha szépen kikefélve a szék karfájára kikészítve várta, hogy felöltse az utolsó útra. A csizmákat már az este levette a gerendáról,s helyükön ott lógott a hurokba csomózott borjúkötél. A lassan melegedni kezdő víz halkan, duruzsolni kezdett. A kis tücskök is elémerészkedtek a tücsöklyukból és körbevették a halni készülőt. Pemete odakuporodott elé és szemében vádló tekintettel valami mélyről jövő, végtelen szomorúsággal leste. Guszti észrevette a tücsköket, s gacsos ujjaira véve így beszélt nekik.
– Tőletek is búcsúzom, kedves kis barátaim. Köszönöm a sok szép együttmuzsikálást, a boldog perceket. Egyet kérek tőletek, ha meghalok, akkor úgy húzzátok, de olyan keservesen, hogy leszakadjon az ég! Kiáltsátok világgá, bele a szélbe, had vigye el mindenhová, hogy meghalt egy ember, egy porszem egy kis szartúró bogár… Legyetek jók, éljetek békességben Pemetével, ha én már nem leszek.! Látjátok, kis barátaim, hiába van az embernek családja, ha a végére egyedül marad. Egyedül születtünk, egyedül is halunk meg. Én szerettem volna őket, de nem hagyták magukat szeretni! Kidobtak a szívükből, elfordították felőlem a tekintetüket! Jobb is így, ne lássák a nyomorúságomat!
– Gyere Pemete! Mégegyszer kikeféljük a csizmákat, hagy ragyogjanak, mint a tücsök valaga! Utána megfürdök, megborotválkozom, szépen felőtözködök, hogy elegánsan álljak az Úristen elé. Olyan lettem, mint a szedett fa: megfosztottak a boldogságom egyik felétől, hogy láthassam a kis unokáimat! Megtagadták tőlem magukat. Hely, pedig, de szerettem volna a kis unokáimat a térdeimen lovagoltatni. Pillangókat kergetve szaladni a szélben, a réten. Virágokat szedni, gyermekláncfűből nyakláncot készíteni bodzakéregből furulyát, faragni, és eljátszani rajta a Bazsamárit! Szerettem volna én is rendes ember, nagypapa lenni, mint annyian mások! De nem lehetett, miért! Isten, ha vagy az égben, nézz le rám! Mért tetted ezt a csúfságot velem! Hát én nem vagyok ember? Szar vagyok, ganéj, amit csak arrébb kell rúgni!
–Tudom, érzem, nem vagyok én már régóta senki. Egy, büdös, rossz cipő lettem, amin kibukkan az ember bütykös lába ujja! Köpök erre az egész elmúlt, rohadt életemre, nics miért ragaszkodnom hozzá! Pemete, kiskutyám, nem érted, te sem érzed át a fájdalmamat! Sír a lelkem…!Hát soha, senki se mondja már nekem, hogy papa ! Nem baj azért, kiskutyám, mi nem búsulunk, igaz-e? Gyere, kiskutyám, gyere, elővesszük a harmonikát, aztán amíg a víz melegszik eljátszom neked a Bazsamárit
–Elénekeljük ennek a huncut világnak. Belekiáljuk a pofájába… ha nem kellettem neki, kellek a halálnak! He-he-e, eldobom magamtól, mint a rossz cipőt! Röhögve megyek a mennyországba! Úgy kifingok, hogy csakúgy porzik! Megfürdünk, szépen felőtözködünk, még nyakkendőt is kötünk. Nehogy már a hóhér kösse meg a nyakkendőmet, megkötöm azt én is magamnak! He, várjá csak, nem emlékszem már, hogy is kell nyakkendőt kötni, na, várj csak! Iszunk egy pohárkával, na, hagy erősítsem meg az emlékezetemet!Így,ni…Nézzed mán a fene, egye meg,a kezem is elkezdett remegni! Igyunk még egy pohárka lófingatót! Sokan mondogatják, hogy jó volna örökké élni. Minek, szenvedésből sok jutott, az örömből kevés. Konyec!
– Ha már úgyis meg kell halnunk, egyszer, akkor most itt az ideje! Készülni kell az útra.A vizet is feltettem melegedni, csizmákat kifényesítettem, a ruhákat kikeféltem,a nyakkendőt megkötöttem…mit hagytam ki?Ja,a harmonikát!– motyogta Guszti és elővéve a harmonikát rázendített . Minden keservét beleadva, bánatosan húzta.A kutya panaszosan vonított vele. Orrát az égre emelte, s szemrehányóan nézett fel az égre. Talán a jóistent kereste tekintetével, hogy tekintene le rájuk, egy pillanatra, amíg valami végzetes nem történik velük! Guszti lila ajkairól nyüszítve, szaggatottan tört elő a panasz dala. Ő meg fújta, egyre csak fújta ! Egyre szívet tépőbben fújta! Ha van ott fenn valaki, egy isten, nem igaz, hogy nem hallja meg a halálba masirorzó jaj kiáltását.
„Mért múlik el minden, ami szép,
Ki tudja, hogy vissza jön-e még?
Lepereg a szememből a könny,
Bánom is én, jöjjön, ami jön! „

Pemete pedig szívettépően blattolt hozzá. Miközben ajkairól folyt a panasz dala szemei állandóan a gerendán átvetett kötelet fixírozták Tekintete néha rátévedt a csizmákra.– ideje lenne mán azokat is felhúzni! Borotválkozni, őtözködni!– a fülében zakatoló víz zubogása egyre az indulást suggalta neki.
Aztán, hirtelen megdörrent az ég, elállt az eső és kisütött a nap! Az ajtóban ott állt a Tavasz.. Hóna alatt kis kölyökmacskát szorongatott. Szőke volt és soványka. Vékony testén átsütött a nap. Megállt a küszöbön és kíváncsian figyelte a szokatlan hangversenyt. Kis tarka macskája riadtan bújt meg karjai között. Válláról átázott farmertáska lógott. Hajacskája nedvesen tapadt fejbőrére. Az öregember mintha egy rossz álmot akarna elűzni magától, hessegető mozdulatot tett kezével. A látomás csak nem akart eltűnni, úgy állt ott a küszöbön, mint egy égből alászállt angyalka. Hajacskája csillogott a ráhullott esőtől, mint a nyírfa levele.
-Bejöhetek-bácsi?-csilingelte cérnahangocskájával.
-Tavaszka… suttogta Guszti hűdötten.
Kezéből kiesett a harmonika és ájultan zuhant a gang kövezetére.