3.


A VÍZI IGUÁNÁK FÖLFDJÉN

A második éjszaka után teljesen összetörve ébredtem. Testem tüzelt az iguannás szigetbéli kiránduláson kapott leégéstől. Erre még rásegített az éjszaki kaland Vulcanus műhelyében. Bár második kilépésemet (test elhagyás) a szellemek törölték tudatomból, azért csontjaimban éreztem a beavatás nyomait, s testem az energiától robbanásig feszült.
Mindenesetre elhatároztuk Lacikával, hogy óvintézkedéseket teszünk: én hosszúszárú fehér vitorlavászon nadrágot, hosszú ujjú inget, szalmakalapot és sportcipőt húztam, míg Lacika a lepedőjét vitte magával a hajóútra, mely egyrészt árnyékolásként szolgált a fedélzeten, s a terepen pedig magára terítve az arabok burnuszát helyettesítette nála. Ő még esernyőt is hozott. Mondjuk, neki könnyebb volt, mert a kezei szabadok voltak, mivel csak én videóztam kettőnk közül. Így felszerelkezve vágtunk neki Santa Elena szigetének. Ez a sziget a vízi iguanák, oroszlánfókák, hatalmas morénák, ráják, bölcsőszájú halak és a repülő erszényesek sárkánygyíkok földje volt.
A hajón már bölcsebben, a fejünk fölé árnyékként kifeszített lepedő alatt heverésztünk, s eszünk ágában sem volt pecsenyére süttetni magunkat. Kiszálláskor magunkra öltöttük védőöltözeteinket, és így indultunk neki felfedező utunknak. Első állomásunk a lagúna. Jó fél órát vett igénybe a mohos sziklákon tanyázó, hatalmas, fekete iguanák megfigyelése és filmezése. Az iguanák együtt élnek a cipó nagyságú, hatalmas piros rákok tömegével, akik a sziklák kis barlangocskáiból másztak elő. Vöröslött tőlük a sziklapad. Aztán a homokzátony vízmosta lankáján fel-felbukkant egy lusta moréna, kitátva hatalmas tűhegyes fogakkal csipkézett száját. A ráják miatt itt veszélyes lett volna a fürdőzés – na meg fókácskák sem voltak a közelben – így hát csak szemlélődtünk. Mivel csodás volt a partszakasz, volt miben gyönyörködnünk. Érdekes módon itt kaktuszerdő nem, kis cserjék viszont voltak. A cserjék kék és piros virágfürtöket hoztak. Csábítóan hatottak, de nem mertük megkóstolni őket. Beljebb merészkedve, a caldera omlós tufaszerű falába millió odút vágva, röpködtek a galapagosi galambok. Teljesen lementünk a caldera aljába, s a kis lávatavon átívelő fahídon átmenve, a másik oldalon felmászva, folytattuk utunkat. Erre azért volt szükség, mert középtájon egy mély, széles, alul vízzel teli barlang nyílt. A barlangban világító rovarok, bőregerek és más furcsa lények tanyáztak. Amint siklottunk a vízen a koromsötét barlangban, mint millió szentjános lámpácska világítottak ezek a férgek. Olyan tömegben voltak, hogy eltartották a sziget madárvilágát. Legközelebb ehhez az éléstárhoz a galapagosi galambok tanyáztak.
A barlangból kibukkanva, a sziget túloldalán találtuk magunkat, az oroszlánfókák birodalmában. A nyájat őrző két hatalmas hímet messzire elkerülve, a nőstények és a kis fókák közé vegyülve, megint csak vad fürdőzésbe kezdtünk. De hogy! Természetesen ruhástól! Ugyanis rájöttünk, hogy csak úgy tudjuk elviselni a hőséget, ha csurom vizes ruházatunkat magunkon hagyjuk megszáradni. Így is történt. Ez enyhet adott némiképp.
A fürdőzés után megkerestük a repülő sárkánygyíkok barlangját. Ez egy elhomokosodott, löszös caldera félig beomlott járata volt. Csak a barlang egyrésze volt bevájva a löszfalba, legnagyobb része nyitott volt és világos. A sárkánygyíkok a löszbevájt számtalan kis barlangocskában fészkeltek. Tojásaikat a nedves, párás homokba kaparták, s időnként feltupírozva, meglevegőztették őket. Élvezettel filmeztük, ahogy serénykedtek. A kikelő kis sárkánygyíkokat emlőmirigyeikkel táplálták. Ezek egyébként rovarevő ragadozók voltak, de kisebb rágcsálókra is ráfanyalodtak. Pompás látvány volt, amint a méteres fesztávolságú színes, áttetsző szárnyaikkal, mint valódi kínai sárkányok lebegtek a caldera valószínűtlenül kék egén. Repülés közben ciripelő, sziszegő hangot hallattak. Így kommunikáltak egymás között. Ha másért nem is, de az iguanákért és a sárkánygyíkokért érdemes volt megtenni a lélekölő és pecsenyesütő tengeri utat.
Délután négy órakor, a legnagyobb hőségben, indultunk visszafelé a négyórás hajóútra. A hajón bágyadtan pihegtünk, s isteni ajándék volt indián szakácsunk csodálatos hal- és rákmenüje. A fapálcára húzott, parázson sütött lepényhalnak nincs párja. Pláne, ha echte galapagosi módon van befűszerezve. A luchot finom, jegelt sörrel öblítettük le, majd a lassan alkonyodó hűvös szellőben élveztük az óceán végtelen nyugalmát. Hű kísérőink, a sirályok és delfinek bőven elláttak bennünket szórakozni valóval.
Este csodálatos naplementében gyönyörködhettünk a mólón, s a szállás kertjében tartott garden partyn kellemesen elcsevegtünk lefekvésig.
A szoba most is párás volt és dohosan meleg. Ruháinkat olyan nedves állapotban húzogattuk elő bőröndjeinkből, mintha éppen akkor mostuk volna ki. Így aztán a szobába anyaszült meztelen tartózkodtunk. Hiszen a vizes póló, alsónadrág csak beleragadt volna bőrünkbe. A harmadik nap telt már el, s arcunk annyira kicserződött, hogy szemünk fehérje úgy villant elő vörösbarnára sült arcunkból, mintha négernek születtünk volna. Sajnos, olyan vonatkozásai is lettek a dolognak, hogy a sós víztől felmart ajkaim annyira megégtek, hogy még most, 3 év után is egész télen állandóan hámlanak. Nem bírják a hideget. Ennél csak az Antarktiszon és a Beige-csatornán szerzett bütyök elfagyásom a kutyább: ezek a bütykök az ősz bekövetkeztével iszonyúan bedagadnak, s reumás fájdalmakat okoznak. Na de mindennek ára van: a megismerésnek is.
Mivel manyána (azaz holnap) szabadidőnk lesz, így nem kell korán kelnünk. Végre kipihenhetjük magunkat. Ilyenkor szoktunk mosni, de ebben a hihetetlen párában ez lehetetlen. Még a bőrönd falából is csavarni lehet a vizet. Így megmaradt szabadidőnkben lenn üldögélünk vacsora után a bárban, és jéghideg Piancolánkat szorongatjuk. Meg kell adni, hogy a pinacolát mindenütt jól készítik Dél-Amerikában, de itt egyenesen fenséges volt. A bágyasztó, melankolikus dél-amerikai bendzsózene után, tizenegy óra felé mi is nyugovóra tértünk.
Lacika még a fürdőszobában ténykedett, amikor én már tüllfüggönyömbe gabalyodva anyaszült meztelen vergődtem, majd jött egy felhő, s mint akit letaglóztak, mély álomba merültem. Aztán menetrendszerűen megjelent Maya és Tilla, kiléptem asztráltestemből, s pillanatok alatt a kék levegőégben lebegve Atlantiszban landoltunk. Most a központtól délre, az élet tavánál értünk földet. A nap hétágra sütött, szférák zenéje szólt, a fű bársonya kéjesen hersegett meztelen talpunk alatt. A tóparton kis kioszk állt, perugiája vadrózsával és hibiszkuszokkal befuttatva. A kioszk felé vettük utunkat. Belépve, két tizenéves ifjú hozta ezüstszürke OD-köpenyemet, s vállamra terítve üdvözöltek. Az ifjakon átlátszó kék selyemtóga volt. Gyönyörű, apródszerű hajjal keretezett arcukból értelmes dióbarna szemek tekintettek rám. Arányos testükön végigfuttatva tekintetemet, vizslató szemeim ágyékukon, csodálatos bíborfuvoláikon akadt meg, s csökevényes földi agyközpontomat, majd ösztöncsakrámat hirtelen elöntötte a kéjvágy. Ágyékom felforrósodott, bíbofurulyám megmerevedett, s a libidóm rohamosan növekedni kezdett. Tilla és Maya cinkosan összenevettek ennek láttán. Maya szólalt meg elébb.
— nocsak, Bogumil mester, hogy megnőtt a libidója kendnek?
— Semmi, csak ez a környezetváltozás... ez teszi, nemde? — nyögtem elvörösödve, mint csínytevésen ért kiskamasz, akit maszturbáláson kap jó anyja.
— Sose zavartasd magadat — búgta Tilla vállamat átölelve —, e két ifjú belső szolgálattételre hozzád lesz beosztva itt időzésed tartalmára. Úgy használd őket, mint katonatiszt korodban a csicskásaidat... Emlékszel még ugye?
— Ó, hogyne, persze... — ütöttem el a dolgot, s hagytam, hogy segítőim a kioszk szellős lépcsőin felvezetve a lágy kerevethez tereljenek.
Amint leheveredtem, Maya és Tilla eltávoztak. Ott maradtam két ifjú kerubommal, s élvetegen legeltettem csinos testükön szemeimet. Ők szó nélkül tették a dolgukat. Hűs narancs, mangó és gránátalma leveket szolgáltak fel, majd illatos gyümölcstálat tettek a kerevet mellé a kis zsúrasztalkára. Szomjamat mohón eloltván magam mellé intettem őket, s a tüllhálót baldachinként lebocsátva, vad játszadozásba kezdtem velük, alantas vágyaim kielégítésére. Iszonyú vágy feszítette lágyékomat, libidóm durungnyira nőtt, s bíborfurulyám harcba indult.
Az ifjak egyike bíborfurulyámat vette munkába, míg én a másik bíborfurulyán próbáltam meg játszani. Miután az extázis tetőfokára értem, sorra hágtam mindkét szolgálattevő kerubomat... aztán pihegve lefordultam róluk. Ők fejem mögé állva hatalmas legyezőkkel hűs levegőáramlást biztosítottak ziháló tüdőmnek. Hűs menta olajjal megkenték homlokom, s mirha olajjal dörzsölték ágyékom, bíborfurulyám s ösztöncsakrámat. Az élet kezdett visszatérni belém. Azonban nem élvezhettem sokáig a tétlen szemlélődést, mert a kioszk lépcsőin idősebb, fekete tógába öltözött úr közeledett fontossága teljes tudatában. Az előtérbe jutva, illedelmesen megállt; fejével intve elküldte szolgálattevőimet, s mikor kettesben maradtunk, bemutatkozott.
— Mú mester vagyok. Úr rendelt melléd. Velem fogod építeni katedrálisod középső hajóját. Ó mester már többször nem jön, hiszen a katedrális alapozása megtörtént. Anyagi tested behangolást s megerősítést nyert félisteni mivoltodhoz méltóan. Vulkanustól megkaptad az erőt és az állhatatosságot, kitartást. Általam beavatást nyersz a léleksebészet titkaiba. Képessé teszlek csupán gondolattal alkotni. Segítségemmel eléred a teremtő tudat szintjét.
— Te jó ég, már megint tanulni kell? — nyöszörögtem panaszosan.
— Nem értelek — nézett rám megrökönyödve Mú —, miért baj ez? Tanulni kell, hogy az ember katedrálisa építése során feljusson a csúcsra. Majd befejezve, újabb csúcsok felé törjön...
— És mi a célja Úrnak velem, nem tudod?
— De tudom: a végső tökéletesség elérése.
— És ha elérem? Akkor, mi lesz, pihenhetek, szórakozgatok végre...?
— Sok a kérdés! — ráncolta össze homlokát Mú.
— Csak annyit még, Mú mester: mi lesz, ha elérem a csúcsot?
— Akkor Úr az istenek közé emel, s jutalmul visszaküld a földre, meghatározva territóriumodat, kijelölve a feladatodat.
— S addig?
— Addig folyton s folyvást fáradozni kell!
— Szeretnék beszélni Úrral! Egy kis szusszanásnyi időt kérni... Kicsit élvezni az életet itt atlantiszi Eliziumban... ugye megértesz engem? — néztem rá esdőn, s lobogó kéjvágyam próbáltam csillapítani. Ő vette a lapot, s így szólt.
— A jó munka jutalmaként kéjvágyadat is kielégítheted. De egyet elárulhatok neked: amint befejeződik kiképzésed, s megépül katedrálisod, libidód kiég, s helyét az isteni szikra csiholója foglalja el ágyékodban. Az alantas, gusztustalan üzekedési vágy helyére a teremtő gondolat kerül. Teremtő istenné válva, már nem foglalkoztathatnak bűnös földi vágyak.
— Te jó ég! Vége lesz örökre?
— Úgy bizony — mondta kuncogva Mú.
— Akkor toljuk ki minél későbbre ezt a katedrális-építkezést... Kérjünk Úrtól egy kis határidő módosítást! — könyörögtem. Mú azonban legyintett, s rámsegítve OD-köpenyemet, vállamra téve leheletkönnyű karját, a piramis felé kormányozott.
Lelki szemeim előtt megint megjelent a piramisban lévő cella, a magány, a csend, a tanulás monotóniája... Azonban nem volt sok időm a meditálásra, mert máris a piramis belsejében voltunk. Liftszerű páternoszteren haladtunk lefelé, s egyszerre ott voltunk cellámban. A cella most egy kezelőággyal bővült.
Mú helyetfoglalt a zsámolyon, s nekem helyet mutatott a priccsen.
— Megkezdem kiképzésedet. Először kinyitom tenyereidet — mondta, s két tenyerem összedörzsölve, lassan elkezdte őket széjjelhúzni. Egyre jobban éreztem, hogy a két tenyér között ívet húz az energianyaláb. Miután befejezte, mögém állt, bal kezének középső ujját a bal fülem mögé helyezte a lyukba, míg jobb tenyerét harmadik szememre szorította. Pillanatok alatt úgy éreztem, kifúrja a homlokom... kedvem lett volna elrohanni... Pár percig tartott ez a feltöltés, de végtelennek tűnt az idő. Amikor már mindent ibolyalilában láttam, levette rólam tenyerét.
— Kinyitottam a harmadik szemedet. Mától kezdve látsz.
— Miért, eddig nem láttam?
— De, eddig is láttál, csak másképp. Most egy minőségi látást kaptál. Harmadik szemedet áthangolva olyan rezgések vételére tettem alkalmassá, amit földi halandók (korcs embertársaim) nem érzékelnek. Látni fogod az aurát, szellemi segítőidet.
— Szűzanyám, uramisten! — hápogtam — Ez lehetséges?
— Nálunk minden lehetséges, csak akarni kell!
— Akkor én most szeretkezni akarok! — mondtam kíváncsiságtól felajzva, de iszonyú fájdalom nyilallt herezacskómba. Ösztönösen odakaptam.
— Mi volt ez? — kérdeztem Mútól.
— Semmi, csak Úr figyelmeztetett, hogy eltértél a tárgytól. Most a katedrálisod építése folyik. Nem lehet vakvágányra térni.
— Mea culpa... — dünnyögtem remegve, s megadtam magam.
Mú folytatta a kiképzést. Két tenyerét összeütve tapsolt, s egy csodálatos szűz lépett be anyaszült meztelen. Mú intésére hanyattfeküdt az asztalon. Bíborlándzsám ágaskodni kezdett, de Úr újra csavart egyet zacskómon, s azonnal helyes vágányra terelődtek gondolataim. Csak kicsurranó nyálamat tudtam letörölni kézhátammal. Mú a vizsgálóasztal egyik, én a másik oldalára álltam.
— A vizsgálatot (diagnosztizálást) mindig az aura és csakra vizsgálattal kezdjük. Látod az aurát?
— Igen, látom. Az aura gyönyörű rózsaszín, tojás alakú, egészséges.
— Igen, így igaz. Most vegyük sorra a csakrákat, milyen az energiaáramlás? — mondta, s bal tenyerével a csakrák energiaáramlását mérte. Utána nekem kellett ugyanezt végigmérnem. Ujjaim begyében kellemes zsiborgást, s tenyerem közepén pedig egyenletes meleget éreztem. Miután befejeztem, kérdőn Múra néztem.
— Na, mit éreztél?
— Normális energiaáramlást.
— Így igaz.
— Most pedig megtanítalak, miképpen kell a szellemi segítőiddel felvenni a kapcsolatot. Mielőtt hozzáfogol egy műtéthez, mindig össze kell kapcsolnod magadat az éggel. Erre szolgál az AKMA-ATA -szimbólum, amit első beavatásoddal megkaptál. Miután összekapcsolódtál az éggel, a páciens köldöke köré rajzolt AKMA-szimbólummal összekötöd a pácienst magaddal s az éggel. Ezután két tenyered az ég felé tartva, kéred a segítőket. Annyit elárulok, hogy több segítőt kaptál. Na rajta, csináld! — biztatott, ellépett az ágy mellől. Én úgy, ahogy tanultam, lekértem a segítőket, s amint a vizsgálóasztal túloldalára tekintettem, négy szellemet láttam mintegy konzíliumként a vizsgálóasztal körül lebegni. Arcuk nem volt, fehér lepelbe burkolóztak.
Két fülemben erős ciripelésszerű hang jelent meg. Így hallással is érzékeltem őket.
— Hány segítőd van? — kérdezte Mú.
— Négyet látok.
— Igen, valóban négy segítőd van. Ők csak akkor jelennek meg, ha nem tudod megoldani a gyógyítást önállóan. Ha problémás az eset. Viszont mindig veled leszek én. Ott fogok állni mögötted és súgok. Én súgom neked a diagnózist, s az elhárítás módját. Tehát nem kell félned, csak kérdezned kell.
— De mester, ez így hallatlanul egyszerű!
— Ne gondold! A tudás, amit a kiképzésen megkapsz, a rendkívül magas rezgésszám, amire behangolást nyersz, az mind mind vezeti kezedet. Én csak korrigálok, ha szükséges. Neked csak a beteg szerv fölé kell tartani a kezedet, kérni az Égi segítséget, s gondolatban elképzelni a műtétet. Arra mindig ügyelni kell, hogy a páciens szuggesztíós agyközpontjába vetítsed az ép, egészséges szerv képét. Ezzel máris kicserélted a beteg szervet. A műtét maga már rutinmunka. Azt a segítők elvégzik. Te csak diagnosztizálsz, korrekciót végzel, immaginálsz, és utána beharmonizálva a testet, kijössz belőle.
— Istenem, ilyen egyszerű ez?
— Igen, ilyen egyszerűnek fog látszani számodra, miután átesel a sokezredik beavatáson és műtéten. Addig gyakorolunk, amíg simán nem megy minden! — mondta, s nekiláttunk.
Étlen-szomjan gyakoroltunk. Mú az előttem fekvő szűzön számtalan megbetegedést stimulált, s nekem fel kellett ismerni mind, diagnosztizálni, majd korrigálni. Volt olyan, amit elfüstöléssel (rákos csomók), helyszerű lehámozással vagy artéria szűkületnél gondolati úton az ujjammal tágítva végeztem. Gyomorfekély-stoppolás, ciszták, bélelzáródások jöttek mind sorba. Végül a meddőség gyógyítása, az immunrendszer erősítése került sorra.
A végtelennek tűnő gyakorlatsor egyszer csak véget ért. Mú csettintett, befejezettnek nyilvánította kiképzésemet. Csettintésére megjelentek segédeim, s rámborítva OD-köpenyemet, elbúcsúztunk Mútól. Elhagyva a piramist, az élet tava mellett haladtunk el. A tóparti virágos selyemréten csodálatos ifjak hancúroztak. Gyönyörködve álltunk meg, és néztem szép, arányos testüket.
— Ez a te nemzedéked. Három éve nemzetted őket Maya és Tilla közreműködésével. Amikor istenként visszatérsz a földre, ők lesznek a te néped. Egyek a testedből, egyek a véredből. Mindegyikben benne van az isteni szikra, amit beléjük ültettél. Könnyen szót értetek majd egymással.
— S addig? — kérdeztem elfancsalodott képpel.
— Türelem... — csitítottak, s a tó felé kormányoztak. Az ifjak egy pillanatra abbahagyták a hancúrozást, és isten atyának kijáró tisztelettel néztek rám. Én pedig kéjesen vetettem le OD-köpenyem, s megmártóztam az élet vizét adó tóban. Az életvíz, mondanom sem kell, hogy Pi víz volt, amit csak istenek tudnak előállítani. Így az életvízben megfürödve sejtjeim elnyerték a halhatatlanságot. Rövid fürdőzés után elhagyva gyönyörű utódaimat, leendő népemet, fellépdelve a kioszk lépcsőjén, lustán nyúltam el kerevetemen. Segítőim ugyanúgy kiszolgáltak, mint megérkezésemkor. A tetemes elfogyasztott mézser enyhe mámorba borította elmémet, s a bíborködön át még láttam, amint két kis segítőmmel vad szeretkezésbe kezdek, majd mély álomba zuhantam.

4.


A GALAPAGOSI TANYAGAZDA

Mondanom sem kell, hogy galapagosi tartózkodásunk utolsó napjának verőfényes reggelén is összetörten, meggyötörten ébredtem. Csuromvizesre izzadtam tábori ágyamon. Miután kikászálódtam tüllfüggönyömből, azonnal zuhany alá mentem. Szobatársam, Lacika még az igazak álmát aludta, így ez egyszer sikerült megelőznöm.
Zuhanyozás után kisétáltam a Hospedáj kertjébe. A kíváncsi majmok azonnal körbevettek banánt kunyerálva. Kénytelen voltam a reggelihez terített svédasztalról pár banánt és mangót elcsenni. Aztán megunva a majmok szemtelenségeit, lesétáltam a hűs tengerpartra. Leültem egy hatalmas óriásteknőc páncéljára, s elmerengtem. A szemközti korallzátonyon hatalmas pelikán (gödény) tollászkodott, s lomha iguanák hevertek a langyos lávaköveken. Megható látvány volt, amint a nap hatalmas piros koronája felbukkant a tengerből.
Reggeli után, mivel szabadidő volt az egész nap, elhatároztuk Lacival, hogy teszünk egy felderítő utat a kietlen szigeten. Óvatosságból túracipőt, hosszú vászon nadrágot, sombrérót öltöttünk, s videóval felszerelkezve útnak indultunk. A teknőcfarm mellett elhaladva, a kopár, gyér kaktuszerdőbe érünk, majd a kaldera lávakövekkel borított peremére felkapaszkodva széttekintünk a tájon. A kalderán túl, a távolban zöld foltot láttunk.
— Oda kellene eljutnunk, s akkor szerintem át is érünk a sziget túlfelére — mondtam Lacikának, s ezzel elindultunk a sziget távoli zugának felderítésére.
Az erdőből kifelé kitaposott csapás vezetett egy darabig. Aztán az is megszűnt. Jó ideje mehettünk már a lávatalajon, s a gyér bozótosban fészkelő galapagosi fürjeken, kopaszseggű tyúkokon kívül más élőlénnyel nem találkoztunk. Aztán elfogyott a bozót, s csak lávakövek és gyér prérifű borította a terepet. Ahogy haladtunk előre a tenger felé, egyre párásabb lett a levegő, és elérkeztünk a platóra.
Hirtelen véget ért a föld, elfogyott lábunk alól a talaj. Előttünk szakadék tátongott. Megpihentünk, s kíváncsian tekintettünk körbe. Amint a tenger felé néztünk, nem akartunk hinni a szemünknek: párszáz méterre haragoszöld ringó búzamező, zöld rét, villanypásztor, legelésző szarvasmarhák, távolabb pompás kis ranch. Gyümölcsfák és mezővédő erdősávok tűntek elő a horizonton. Azt hittem, hallucinálok. De mivel Lacika is ugyanezt látta, így örömmel konstatáltuk, hogy mégiscsak van civilizáció ezen az eldugott szigeten.
Leereszkedve a platóról, elindultunk a ranch irányába. A mezővédő erdősáv hirtelen középen kettévált, s egy cédrusfákból ácsolt kapu állta utunkat. A kapu mögött sorompó. A kaputól nyílegyenes vörös salakkal leszórt út vezetett a mélyen bent megbúvó tanyához. Érkeztünkre két hatalmas, hófehér, hosszú szőrű kutya jött elő, és barátságosan körbeszimatolva bennünket, terelni kezdett a ranch felé. A kapu elé érve már jött is elő a gazda. Egy idős, sombrérós, délceg úr.
— Buenos diaz! — köszöntöttük összeszedve legjobb spanyol tudásunkat.
— Buenos — dörögte harsányan, majd megropogtatva tenyerünket, nekünk szegezte a kérdést:
— Vohin?
— Na, helyben vagyunk: ez egy európai! — gondoltam, s örömmel ropogtattam meg a német szavakat:
— Guten Tag!
— Guten Tag — mondta, s kérdőn nézett ránk, merthogy nem válaszoltunk kérdésére.
— Ungarn — mondtam, s erre ő felderült.
— Hát miért nem mondtátok, hogy magyarok vagytok? Na, kerüljetek beljebb!
Ettől aztán teljesen elámultunk. Azt mindig is tudtuk, hogy bármerre megyünk is a világban, magyarokkal mindenütt találkozunk, dehogy épp itt Galapagoson?
Aztán bent a ranchon, a szellős lugasban hideg sörünket kortyolgatva, megtudtuk a rejtély okát.
— Tudjátok, én 56-ban a Corvin közben harcoltam. Disszidálnom kellett, s így kerültem Kanadába. Ott megnősültem, lehúztam tizennyolc évet. Aztán adódott ez a lehetőség. Az óceánkutató, ahol amolyan udvari ember voltam, expedíciót szervezett Galapagosra. A hét kutatónak szüksége volt egy szakácsra, meg egy mindenesre. Így jöttünk el a világ végére, először hat hónapra. A gyerekek már nagyok voltak, így szabadon mozoghattunk. Miután berendezkedtünk, a kutatók végezték a munkájukat, mi pedig igyekeztünk őket kiszolgálni. Igen ám, de a koszt egyhangú volt. Változatosságra vágytunk. Így akadt az az ötletem, hogy jó volna egy önellátó gazdaságot létrehozni, pár csirke, egy tehén... hogy legyen friss tejünk.
A kutatóintézet vásárolta meg ezt a kies birtokot az ecuadori kormánytól. És mi pedig itt ragadtunk. Szép lassan kialakítottunk egy kis gazdaságot. Fiamék is utánunk költöztek. Unokáim a sziget központjában dolgoznak, fiam a sziget prefektusa, mi pedig itt élünk ebben a földi paradicsomban. Saját áramfejlesztőnk van. Műholdon keresztül vesszük a tv-adásokat, a Duna tv műsorát is, és még telefonunk is van.
— De hisz ez teljes összkomfort, Géza bátyám! — áradoztam elragadtatottan.
— Nagyon jó itt. Lényegében olyan, mintha az Édenkertben lennénk. Ősállapotban van minden körülöttünk.
— De nem bolygatják meg a természetet?
— Nem, attól nem kell félni. Ez a mi szigetünk a fő sziget: Santa Róza a neve. Itt folyik a kutatás. Itt nincs érintetlen természet. Mivel a sziget különben teljesen kopár, a közönséges állatokon kívül nincs különleges faunája. Amit itt láttok, az mind a környező szigetekről ide kísérletezés céljából betelepített élőlény.
— És ez a csodálatos gazdaság? A búzamező, a legelő? Az csak úgy itt termett?
— Az egész ranchot a kanadai kormány alakította ki. Rekultivációs kisérleti állomás címén épültünk, s gyarapodtunk. Most már beállt. Tehéncsordánk ellátja az egész települést tejjel, s sajtfélékkel. Baromfiállományunk pedig friss tojással és hússal. Van két lovunk. Erőgépek nincsenek. Mindent a lovakkal végzünk. Szántást, vetést, boronálást.
— Lényegében Géza bátyámék az egyetlen helyi lakosok?
— Igen, mi vagyunk itt az őslakosok. Az unokák már galapagosi születésűek.
Így folyt a társalgásunk, s igen jólesett a Mariska néni által kínált hideg aludttej és a szomjoltó zsendice... A fenséges csirkepaprikás után pedig boldogan kortyolgattuk Géza bátyám gyöngyöző Nova borát. Ezt nem kell permetezni, igaz vadszöllő.
Négy óra felé ért véget vendégeskedésünk, és Géza bácsi, befogva homokfutójába, bevitt bennünket a kutatóállomásra. Érzékeny búcsút vettünk egymástól, és meghatódva néztük távolodó alakját. Istenem, egy darab Magyarország, vér a vérünkből itt a világ végén.
A nap hátralevő részét napozással, fürdőzéssel töltöttük, majd korán lefeküdtünk, mert másnap indult vissza gépünk a civilizált világba: Quitóba. Becsavargóztam hát tüll függöny börtönömbe, és izzadságtól gyötörve, pihegve, mély álomba zuhantam.


A VÉGSŐ BEAVATÁS


Mondanom sem kell, hogy álomba zuhanásom után azonnal megjelentek kísérőim, és hármas kilépést alkalmazva, most éteri, szellem- és asztráltestemet együtt vitték el Atlantiszba. Mikor már fenn lebegtünk a kék levegőégben, akkor súgták meg kuncogva, hogy most lesz a nagy nap: Úr elé fogok kerülni.
Landolás után végigsétáltunk a selyemréten, megfürödtem az élet vizében, majd kioszkomba lépve, két kerubom sietve hozta elő és vállaimra terítette szürke OD-köpenyemet. Miután jól beuzsonnáztunk, és kényelmesen elhelyezkedve kerevetemen övemet megoldva egy lazító szeretkezéshez készülődtem, hirtelen már a szeretkezés gondolatára is diótörőbe kerültek heréim, és agyamig hatoló facsarásszerű fájdalom nyilallt belém. Megkezdődött hát új, minőségi életem, melynek egyik állomása a földi dolgokról való leszoktatás. Közte a teljesen felesleges céltalan üzekedés is...
Megadóan vettem tudomásul a figyelmeztetést, s a bejáratot kémleltem, ki fog értem jönni. Pár pillanat múlva fekete bársony talárba burkolózva Tau úr, Atlantisz fővarázslója jelent meg szárnysegédeivel. Megjelenésekor felemelkedtem kerevetemről, és elébe járultam. Tau úr vállamra helyezte súlyos karjait, s így üdvözölt.
— Légy üdvözölve nálunk, nagytiszteletű testvérem! Én, mint Atlantisz fővarázslója kaptam az a megtisztelő feladatot, hogy bevezesselek az atlantiszi tudás legmagasabb tanításaiba, megadjam neked kiképzésed utolsó fokozatait, s ezzel befejezzük katedrálisod építését. Bevezetlek a kristályok tudományába. Megkapod tőlem a lézerkardot, a kristályfejpántot, és Úrtól el fogod nyerni a kristályerőt és a kristálytudatot. Ezzel kiképzésed nálunk befejeződik. Félistenként bocsájtunk el vissza a földre — szól, s elindultunk a palotába.
Nyári lakomat elhagyva, a központi nagy piramis bársonylépcsőin egészen a piramis középső szakaszáig lépkedtünk felfelé, majd egy rejtett ajtó kinyílt előttünk, s beléptünk a piramisba. Belül a kristályfalak fehér-arany fénybe borították a helységeket. Középen egy fehér oltárkő helyezkedett el. Előtte zöld jade térdeplő. Oda térdepeltetett le Tau mester. Pillanatokra eltűnt egy hátsó ajtón, majd kristálykoronával és bíborpalásttal felövezve megjelent. Mögötte két kerub jött. Egyiknek kezében egy rövid kb. 50 cm-es pengéjű ezüst markolatú, hegyikristály pengéjű kardot tartott, míg a másik selyempárnán egy vékony arany fejpántot hozott, melynek homloka közepén egy hegyikristály ékeskedett.
A kerubok megálltak mellettem, és az oltárra helyezték a kegyszereket. Tau az oltár elé lépett, és felemelte a kardot.
— Ez a lézerkard, mellyel most felövezlek, mindig veled marad. Földi halandóknak láthatatlan. Csak te, négy szellemi segítőd és őrző angyalod, Mú láthatja. Ha bajban vagy s nincs más megoldás számodra, akkor tudatod rejtett zugából immaginálással, a most tudatodba égetendő szimbólummal, előhúzod és használod. Ha lézerkardot kitartva rámutatol valamilyen tárgyra, az számodra gondolatilag alakíthatóvá válik. Például: épületek, hegyek válnak ketté, a vas hajlíthatóvá válik, mint a papír, s ha anyagi test áll utadba, láthatatlanná téve eltüntetheted azt. E lézerkard megvéd ellenségeid támadásaitól, piszkos rágalmazó szavaiktól. Ha kivonod, a rágalmak visszaszállnak azok kiagyalóira, s megszégyenítik őket.
A lézerkard Úrtól van. Úr adta általam, s csak Úr veheti el tőled személyesen, ha méltatlanná válsz rá. Evvel a karddal vezeted majd vízözön bekövetkeztével választott népedet Úr birodalmába. Ím, felövezlek hát e karddal! — szólt, s az apródtól átvéve a kardot, vállaimat megütve, felsegített térdeplésemből. A kardot oldalamra, az apródok által felkötött arany hüvelybe helyezte. Ezután a fehér hegyi-kristály szikét vette le az oltárra helyezett bíborpárnáról, s markomba helyezve a következőket mondta:
— E hegyikristály szike legyen mindig a tarsolyodban: Ez Úr feléd nyújtott segítő meghosszabbított karja. Benne van az erő és a hatalom. Ha az anyagi testen dolgozol, akkor a teremtő tudat előhívásakor jobb kezedbe véve a kristály szikét, Úr hatalmas gyógyító, teremtő vagy pedig pusztító energiát lövell ki egy percig belőle. E kristály megszázszorozza erődet. Az anyagi testeket tudod a lézer erejével vajként vágni, műteni tudsz, de ha kell, akkor elgőzölögtetni, kimetszeni a-vagy felesleget lefaragni. A szikét csak műtétek esetén használhatod — mondta, s az övemre helyezett ezüst tarsolyomba helyezte a hegyikristály szikét. Ezután az aranypántot helyezték az apródok a homlokomra.
— Eme atlantiszi pántot valahányszor homlokodra helyezvén hívod égi segítőidet, személyükben Úr jelenik meg. S miután AKMA-ATÁ-val összekapcsolódol Úrral, ötödik dimenzióban kilépve testedből, belépsz a másik személy testébe. Így, ha gyógyítasz, akkor a beteg diagnosztizálásakor, ami neki fáj, azt te érzékeled, s saját szellemtestedben jelenik meg a gyógyítandó baj. Míg az atlantiszi fejpánt a fejeden van, addig érzed a szike által való gyógyítás hatását. A harmadik szemed fölött elhelyezkedő hegykristály Úr szeme. Őáltala látod az emberi test legmélyebb zugait, s immaginálva kicserélheted a beteg szerveket.
Ha nem gyógyítása használod, hanem a távoli gondolatokat történéseket, akarod tudni, akkor Úrral összekapcsolva magadat, a fejpánt segítségével kilépsz testedből és az AKASÁBÓL (közös tudat) lehíva, bármire választ kapsz. Az AKASÁBA csak szellemtested tud bejutni. Éppen ezért őrizd a szellemkoronát, melyet most jelképesen átnyújtok neked. — mondta, s ezzel homlokomat érintette az aranykoronával. A szertartás végeztével csettintett, majd a segítők leoldották övemet, s elvitték a rekvizitumokat, melyekkel felövezett. Ugyanígy vitték vissza az aranykoronát is.
— De uram, visszaveszed tőlem kincseimet, mit Úrtól kaptam?
— láttad-e őket? — kérdezte Tau.
— Láttam.
— Elégedj meg ennyivel. Úr beavatott. Beégette agyadba ezeket a rekvizitumokat. Ugyanúgy veled lesznek, mint segítő szellemeid. Azonban annyi könnyebbséget tesz neked Úr, hogy megengedi a lézerkard, szike és homlokpánt másolatainak elkészítését. Készíttesd el őket Vulcanus mesternél. Úr megáldja majd a másolatokat, s a földön használhatod őket. A kóddal, melyet Úr saját belső akasádba elhelyez, bármikor lehívhatod az égi segítséget. Eszközeid kezeidben működni fognak. Most pedig ürítsük poharunkat felavatásodra. Igyunk a kelyhekből, melyek Úr vérét tartalmazzák! — szólított fel Tau, s az aranytálcán behozott rubinszínű folyadékot ajkunkhoz emelve, ittunk Úr véréből. Testemet forróság öntötte el, s úgy éreztem, örök életet nyertem általa. A szertartás befejeztével cellámba vezettek. A cella ugyanolyan kopár, fehér, sivár volt, mint első nap, amikor megérkeztünk. Ott állt a sarokban a korsó víz és a kerevet. Ledőlve, mély meditációba merültem.
Miután lementem Tétába, kilépve anyagi testemből fényes kék levegőégben lebegve kerubjaimtól, szellemi segítőimtől és Mayatól meg Tillától kísérve, az élet tavának partjára kerültem. Ott csatlakoztak hozzám a Mayával és Tillával együtt nemzett nemzedékem tagjai, a csodálatos ifjak serege. Így haladtunk a piros bársony lépcsőkön egyre feljebb, míg elértünk a központi piramis tetejére. A szentélyhez már csak én lépdeltem fel egyedül. Mikor felértem, fél térdre ereszkedtem Úr tónusa előtt, s vártam Úr szavát. Úr bölcs tekintetét rám vetette s megszólalt:
— Íme, itt vagy hát, Bogumil. Kiképzésed megtörtént, katedrálisod megépült. A katedrális zárókövét, az AKASA mindentudó, ragyogó rubin csillagát én, Úr helyezem fel homlokodra. Jer közelebb — mondta, s kinyújtott tenyerét fejtetőmre helyezte. Ekkor aranyszínű fény öntötte el agyamat.
— Elnyerted hát az örök tudás: az AKASA áldását. Minden tudást megkaptál, ami az egyetemes világban a jót, az érdemest, a hasznosat jelenti. Agyad 80%-a az AKASA tudásanyagát tartalmazza ezután. 20%- ában meghagyjuk a földi létben szerzett gyatra tapasztalatokat: az irigységet, a gyűlöletet, a hazugságot és az összes káros tudásanyagot, hogy felismerhessed és a kezedbe adott lézerkarddal megsemmisíthessed őket. — mondta és tapsolt. A tapsra megnyílt az égbolt, s millió fehér galamb röpült fölénk. Pillanatokon belül mi is galambokká váltunk, s lelkeink egyesültek az égi galambokkal. Szívdobogtató lebegés után kiléptünk Atlantisz birodalmából, és kísérő galambjaink visszafordultak. Én pedig választott népemmel, szellemi segítőimmel együtt átlépve a tér és idő határait, visszaérkeztem a földre.


5.

EPILÓGUS

A negyedik ébredés, ha lehet, még fáradságosabb volt az első háromnál. Az állandó éjszakai kiképzés és a nappali túrázás alaposan próbára tett bennünket. Így aztán nem csoda, ha halk motozással pakolásztunk csuromvíz bőröndünkbe. Nedves ruháink megdagadtak, s alig akartak elférni benne.
A reptérig vivő lélekrázó út már meg sem kottyant. Boldogan tekintettünk vissza Galapagosra, a múlt egy darabjára.
Ósdi gépünk lassan felemelkedett, és egy órai repüléssel visszatértünk Quitóba, a civilizációba.
Nem maradt más, mint utazásunk végén megköszönjem Úrnak, hogy számomra lehetővé tette megélni ezt a csodát.
Köszönöm neked, Uram!