1.

GALAPAGOSI KÖZJÁTÉK

Amikor 1992 őszén nagy délamerikai kalandozásra indultam társaimmal, még nem gondoltam, hogy minek leszek kitéve az egyhónapos kéjutazásnak egyáltalán nem nevezhető társasút-expedición. Célunk: Columbia, Peru és Bolívia ősi kultúrájának megismerése, a Matu Pictu, Cuzco, Tiahunacu, Titicaca, San Augustinó ősi világörökségének megismerésén túl egyhetes ecuadori tartózkodásunk alatt beiktattunk egy négynapos galapagosi túrát is. Erről, a számomra sorsfordító galapagosi közjátékról, szeretnék írni.
Az utazás úgy kezdődött, mint mindig. Este transzfer a Quitoi repülőtérre, majd beszállás a kényelmesnek egyáltalán nem mondható 32 személyes, heti egyszeri járatként közlekedő Fokkerbe. A gép dugig volt tömve csomaggal, postaküldeménnyel, és egyéb, a sziget pár száz lakóját ellátó használati cikkel. Még a lábunk alatt is csomagok hevertek. Nem beszélve saját csomagjainkról. Az utazás rövid volt, és a szorongást feledtette velünk a ránk váró kaland nagyszerű ígérete.
Amikor gépünk lehuppant a lávakövektől éppen hogy letisztított hepehupás reptérre, iszonyú hőség fogadott bennünket. Pihegve kászálódtunk ki, majd csomagjainkat magunkhoz véve, a mólóhoz vonszoltuk magunkat. A sziget lehangoló látványt nyújtott. Amerre a szem ellátott, fekete lávakövek, kiégett fűcsomók, apróbozótosok és vibráló 45 C fokos levegő. Körülöttünk a tenger. Visszaút nem volt, mert a gép csak 4 nap múlva megy vissza, mégpedig velünk. Az iszonyú hőségben ájuldozva vártuk a megmentő ütött-kopott Landrower- szerű autóbusznak kiképzett szállítóeszközt. Bekászálódtunk a bizalomgerjesztőnek egyáltalán nem nevezhető járműbe, s csomagokkal körbebástyázva nekivágtunk a háromnegyed órás lélekölő, testet gyötrő, rázós útnak.
Mindent feledtetett az az érzés, hogy az annyiszor vágyott csoda földjén járunk: a Darwin által emlegetett és az evoluciós fejlődés elmélet alapjául szolgáló őslények társaságát fogjuk élvezni négy napig. Mohó szemmel firtattuk a kietlen tájat. Aztán egyszerre csak, egy gyér erdőben álltunk meg pihenni. Vezetőnk elvezetett a hatalmas kalderához. Elmagyarázta, hogy valaha a sziget egy vulkánkitöréssel keletkezett. Itt volt a vulkán központja. A kaldera csupasz volt, s jelentéktelen. Sehol egy ősgyík, sehol egy teknőc. A fák lombjai között viszont apró színes madárkák röpködtek. Ez némi felüdülést hozott az egyhangúságba. Továbbindulás után hamarosan elértük a sziget központját: a kutatóállomást. Ez az egyetlen lakott település. Saját áramfejlesztővel, boltokkal, turistaszállókkal, a kutatók házaival, laboratóriumokkal és múzeummal.
A központ az óceánparton helyezkedett el, s az öböl homokfövenye csábítóan hívogatott bennünket. Lepakolva málháinkat, a légkondi nélküli, párától csöpögő szobáinkban maradni nem tudtunk. Pihegve tódultunk a vízpartra. A hűs, sós habokban némi felüdülésre tettünk szert. Sajnos, percek alatt leszáradt rólunk a víz, s a párás meleg kioldotta a bőrünkbe ívódott tengeri sót, mely kellemetlen, csípős, viszkető érzést keltett bennünk. Ennél már csak a legyek, szúnyogok okoztak nagyobb bosszúságot.
Ebéd után azonnal a Természetrajzi Múzeum megtekintéséhez kezdtünk. Térképszerűen áttekintettük az egész galapagosi szigetvilágot, annak állatvilágát, majd előadást hallgattunk meg Darwinról és követőiről. Végül megtekintettük a kísérletezésre fogott több tonnás és többszáz éves óriásteknőcöket. Nem volt valami szívderítő látvány, az biztos. A teknőcök lusták voltak, s igen flegmán viselkedve, ügyet sem vetettek ránk.
A múzeum és a teknőcök megtekintésével lényegében véget is ért a mai napra kiírt program. Kellett is a pihenés, mert elsősorban meg kellett szoknunk (némikép meg kellett próbálnunk akklimatizálódni) a 92 %-os páratartalmat, az iszonyatos hőséget és a perzselő napot. Az volt a helyzet ezen a vulkáni szigeten, hogy a lávatufa talaj átizzott,mint az aszfalt, s alulról, a nap pedig felülről ontotta ránk a pokoli hőséget. Nem segített ezen az állandó zuhanyozás sem, csak még jobban elbágyadtunk.
Délután öt óra felé szobáinkba tértünk. Pihegve leheveredtünk tüllhálóval felszerelt tábori ágyainkon. Az ablakok kinyitása nem volt ajánlatos, mert legyek és szúnyogok hada zúdult volna azonnal ránk, nem beszélve a kinti forró, párás levegőről. A falak izzadtak a párától. Szóval – szégyen ide, szégyen oda – meztelenül pihegtünk matracainkon.
Ebben a bágyasztó melegben hirtelen, mintha fejbe vágtak volna, ájulásszerű álomba zuhantam. Semmit sem éreztem. Amolyan félálom-szerűségbe, mintegy kómában hevertem, s lehunyt szemeimen át zöldes fény szűrődött tudatomba, majd villózni kezdett, s bíborba ment át. Aztán hirtelen éteri testem elszakadni látszott anyagi testemtől, felemelkedtem ágyam fölé, s tisztán láttam magamat, amint az ágyon heverek, tátott szájjal horkolva, mint egy partra vetett hal, s egy ezüst fonál köti össze anyagi és éteri testemet. Igazán lehangoló látványt nyújtottam. Hirtelen két gyönyörűséges, teljesen meztelen szellem alak, egy fiatal lányka és egy ifjú lebegett mellém, s bájos mosollyal próbáltak terelgetni.
— Ne félj tőlünk, mi vagyunk a te segítőid! Azért jöttünk, hogy Úrhoz vigyünk!
— Szűzanyám, már megint ti vagytok azok? — kérdeztem gondolatban, merthogy a beszéd gondolatban folyt, hang nélkül. Nem lehet ezt így elmagyarázni, amolyan tudatalatti csevegés volt.
A két lény, mert mondanom sem kell, hogy Maya és Tilla, örök segítőim és égi összekötőim voltak, csábítóan hívtak egy égi repülésre. Nem volt mit tennem. Mivel testemből kiléptem, s az égi összekötőfonal ezüstszála már tekeredett lefelé, így el kellett indulnom velük. Pillanatok alatt kívül voltunk a házon, s alattunk mákszemre zsugorodott a sziget. Hatalmas sebességre kapcsolva, rakétaként száguldva, pillanatok alatt hatodik dimenzióba kerülve, Úr birodalmában voltunk.
— Hol járunk, barátaim? — kérdeztem tündérkéimet, mire ők sejtelmesen válaszoltak.
— Tudod, most átléptük a földi tartományt. A sztratoszférán is túl, ahol elgörbül a tér, de még a föld fölött a Bermuda háromszög körzetében vagyunk. Ez itt már Úr birodalma. Olyan különleges légkörrel telített a levegő, melyben a repülő idegen tárgyak elvesztik tájékozódási képességüket, s a bázis közelébe érve atomjaikra hullanak szét. Elhárító rendszerünk rezgései szétzúzzák őket.
— És engem most nem ráznak szét, hiszen én is idegen repülő tárgy vagyok? — kérdeztem döbbenten.
— Ezért vagyunk mi itt veled. Azonosító jelünket kiterjesztettük rád is. Így akadálytalanul jutunk át a védelmi zónán. Na, már meg is érkeztünk — mondta Maya, és körbemutatott az alattunk elterülő tájra. Én csak annyit láttam, hogy a tenger zöldeskék hullámai szétnyílnak alattunk, mint egy hangártető, majd égboltszerűen összezáródnak fölöttünk, és máris egy másik világban találtuk magunkat. Lehuppanva a zöld fűre, ámulva tekintgettem körbe. Az ég ugyanolyan kék volt itt is, mint a földön. A nap ugyanúgy ragyogott fenn az égen. Csodálatos trópusi növények, színes lepkék, tarka madarak röpködtek. Virágok illatoztak, s mindenféle szelíd állatok lépkedtek a zöld gyepen. Mintha egy svájci hegyi rétre ereszkedtem volna le.
Ámulásomból két kis társam zökkentett ki. Kézen fogtak, s sétálva ballagtunk egy piramis alakú épületcsoport felé. A piramisok emlékeztettek a Tikalban (Guatemala) látott romváros piramisainak alakzatára. Csakhogy itt, a hatalmas területet elfoglaló piramisvárosban, élet volt. Az utcákon emberek siettek dolgaik után. Mindenütt csodálatos égi zene szólt (szférák zenéje), s az emberek lenge, selyemszerű átalvetőben, amolyan tógaszerű öltözékben voltak felöltözve. Megfigyeltem, hogy az egészen kicsi gyermekek fehérben, a nagyobbacskák kékben, majd az ifjak pirosban, a középkorúak zöldben, narancssárgában és az idősebbek barnában és feketében voltak öltözve. Így rögtön meg lehetett különböztetni őket egymástól. Az emberek vidámak, mosolygósak és felszabadultak voltak. Alakjuk pompás. A férfiak két méter körüli magasak, míg a nők olyan százhetven körüliek. Arányos termetűek és szép arcúak. Mondhatnám úgy is, hogy egyformák voltak, mint két tojás.
Végigsétálva a virágszőnyeggel szegett főútvonalon, a piros bársonyszerű lépcsősorban kezdődő hatalmas piramis aljára érkeztünk. Ott várt már egy fekete tógás idősebb férfi, aki zöld tógát borított meztelenségemre, majd átvett kísérőimtől.
— Mi mostan kis időre elbúcsúzunk — mondta Tilla és Maya —, de örökké veled maradunk. Bármikor hívsz bennünket, rendelkezésedre állunk. Ó mester megadja a kulcsot (szimbólumot), mellyel hívni tudsz bennünket. Itt pedig Úr városában elég, ha csak ránk gondolsz, s mi megjelenünk. Természetesen csak a szabadidőddel rendelkezel szabadon. Időd legnagyobb része a tanulásé, s felette Ó mester rendelkezik — mondták, s eltávoztak. Ó mester vállamra téve kezét, bekormányzott a piramis aljába, s elindultunk lefelé a lépcsőn.
— Ahhoz, hogy Úr elé állhassunk, el kell végeznem a beavatásodat. Úr megadta a földön további feladatodat. Közeledik a Vízöntő kor, s fel kell készíteni a túlélésre kiválasztott népet a változásra. Hét nap tart a kiképzésed. Ez a hét nap földi mértékkel mérve egy múló pillanat. De itt most elgörbül a tér, belépünk a hiper időbe, és a hiper térbe. Ezt azért mondom most el neked, hogy semmin se lepődj meg. Jöjj utánam, megmutatom a celládat! — mondta, s előre sietett a sötét lépcsőkön. Leérve, egy vasajtó előtt találtuk magunkat. Ó mester bal tenyerét felemelve, szimbólumot rajzolt a levegőbe, s az ajtó feltárult. Egy fehér teremben találtuk magunkat. Mire hátra fordultam volna, a vasajtó már be is zárult mögöttünk. Fogoly voltam. A teremben sehol egy ablaknyílás. Bútor sem volt, csak egy fekpad, egy vizes korsó és egy ülőzsámoly.
Ó mester az ülőzsámolyon foglalt helyet, míg nekem a fekpadon kellett elhelyezkednem.
— Feküdj hanyatt, lazítsd el magadat, s figyelj a zenére. Első feladatunk az agyadat teljesen kiüresíteni. A zene Alfa hullámai által kiüresedik az eddig tanult és berögződött hamis és fölösleges szemét, amit földi életedben összeszedtél. Miután ezt a sok moslékot kifolyattuk a tudatodból, készen fogsz állni az új, minőségi energia és tudás befogadására, tárolására.
— Te jó ég, meddig tart ez? — kérdeztem nyöszörögve.
— Attól függ, mennyi benned a kifolyatni való, felgyülemlett lelki szemét. Ne félj, én itt ülök melletted türelmesen, s várok. Ha végeztünk, felébresztelek, s folytatjuk a kiképzésedet. — mondta Ó mester, s elkezdődött az égi zene. Hamarosan delejes álomba merültem, s úgy éreztem, lebegek. Agyam kezdett kiüresedni. Nem tudom, meddig tarthatott, egy csettintésre ébredtem. Ó mester hívott vissza a földre.
— Igyál az élet vizéből — nyújtotta felém a korsót. Én meghúztam, s nyelvemmel jóízűt csettintettem a finom víz ízlelése után.
— Mi ez a finom nedű? — kérdeztem felajzva.
— Ez az életvíz. Különleges eljárással készíthető lesz a földön is. Nálunk egyszerű: itt olyan a föld mágnesessége, hogy a víz Pi vízzé alakulva, csak egy hidrogén atomot tartalmaz. Így szilárd halmazállapotú, nem bontható tovább, s aki ebből iszik, annak a teste preparálódva, örökké fiatal marad.
— Lehetséges ez, mester? Örökké fiatalnak maradni? Ez álom... szép álom!
— Nem, ez itt nálunk a tiszta szín valóság. Úrnak semmi sem lehetetlen. Mi itt mind öröktől fogva élünk, s élni fogunk. Úr a maga gyönyörűségére teremtette az embert. Mindenben a tökéletességre törekedett. Tehát a víz, amit megiszunk Pi víz. Az Úr által a génjeinkbe kódolt DNS, genetikai kód kopírozó képességét csak úgy tudjátok megőrizni, ha ilyen vizet fogyasztotok.
— De hát, hogyan?
— Elmondom neked. Azért, hogy a szervezet sejtjei mindig azonosan képezzék le utódaikat (reprodukció), egy Polytosin nevű enzim felel. Ő az, aki a DNS molekulát, a helyes genetikai kódot karbantartja. Ha a genetikai kód rendben van, akkor minden oké - ahogy ti mondjátok.
— Értem. Tehát az Úr ezt is megoldotta. Akkor itt nincsenek betegségek?
— De. Sajnos előfordulnak a belterjesség miatt korcsosulások. Éppen ezért döntött úgy az Úr, hogy genetikailag felfrissíti a fajt. Bennünket, akik már időtlen idők óta élünk itt a bázison, kiküldetésbe küld a földre, hogy begyűjtsük, s megpróbáljuk átkódolni a még menthető egyedeket. Miután felkutattuk, s begyűjtöttük őket, párosítani kell a mi ifjainkkal vérfrissítés céljából.
— Igen, igen... azóta felnőtt a te általad elvetett mag új nemzedéke. Majd találkozni fogol a törzseddel, melynek Tilla, Maya és te vagy az alapítója.
— A génbankja — helyesbítettem rezignáltan, s a három év előtti pompás szeretkezésekre gondoltam, miközben bíborfurulyám ágaskodni kezdett.
— Így igaz, Bogumil. A feladatunk az, hogy szellemileg tovább képezzünk egy lépcsővel. Megkezdjük a katedrálisod építését. Mire végzünk, akkorra eljő az idő, feladatod végrehajtására.
— És addig?
— Addig fejlődnöd kell. Sokat fejlődnöd — mondta, s széles mozdulattal a falra mutatott. A falak mentén sorban könyvtári polcok, s rajtuk hatalmas sorokban könyvek jelentek meg előbújva a semmiből.
— Ezeket a könyveket kell áttanulmányoznod, megalapozandó tudásodat.
— Szűzanyám! Hová fér belém ennyi tudás? — hebegtem kétségbeesve. Ő bölcs mosollyal kuncogva válaszolta:
— Oda bele, a kis buksidba, a kiüresedés helyére. Annyi szemetet öntöttünk ki, hogy a világ összes tudása elfér a helyében. Na, kezdjél hozzá, s két tenyered az ég felé tartva jelezzed, ha végeztél. Én azonnal megjelenek, s kikérdezlek.
— Szűzanyám, és addig? Mi lesz velem? — kérdeztem, s arra gondoltam, hogy ott fogok éhen dögleni. Eleven elrohadni. Ő kitalálta gondolataimat.
— Ami földi mércével egy perc, az itt nálunk években mérendő. És ne törődjél az evéssel: szükséges rossz. Az Úr energiával lát el bennünket. Az anyagcserére ne gondolj! Fölösleges dolog. Égi üzemanyaggal megyünk. Génjeinkben örök energia van akkumulálva. Nem kívánunk enni.
— De mester, ha a legfőbb örömöt, az evés örömét is megvonjuk magunktól, akkor minek élünk! — törtem ki kétségbeesve, s földi társaimra gondoltam, akiknek mindene a kiadós zabálás. Ő lelkembe látott.
— Majd rájössz arra, hogy van annál nagyobb élvezet is: a tudás, alkotás, megismerés öröme.
— Csak ennyi? — kérdeztem ajkbiggyesztve.
— Hát kell ennél több! — tárta szét karjait megadóan, s látszólag bosszúsan.
— De még mennyire, hogy kell! — méltatlankodtam, s mindjárt hozzá is tettem — És a legfőbb élvezet, a szerelem, az ölelés mámora, azt is el akarja az Úr venni tőlünk? Mert ha igen, akkor mi célra vagyunk a világon?... Ha még a nemzés örömét is megtagadják tőlünk?
— Ej, látom, mégsem sikerült teljesen kiüresíteni agyadat. Még maradt benne egy kis maradi gondolkodás — dorgált meg Ó mester, majd fejcsóválva folytatta.
— Tudod az úgy volt a kezdetekkor, hogy a szaporodást, a föld benépesítése érdekében Úr adta nekünk élőknek: embereknek és állatoknak a kéjt! Ez először csak szigorúan a szaporodás élvezetessé, és kívánttá tétele érdekében történt. Nézd az állatokat: egy évben csak egyszer pár napra, a megtermékenyítés idejére, lobban fel bennük az üzekedés vágya. Miután beteljesedett a mag elvetése, már ki is hunyt a vágy belőlük. Így van ez rendjén.
— De az ember nem állat! Magasabbrendű lény, gondolkodik — méltatlankodtam. A mester mosolyogva folytatta kezével hessegető mozdulatot téve, mintha csak egy legyet hajtana el. Itt a légy valószínűleg az én szennyes, kisstílű földhözragadt gondolatzuhatagom volt.
— Tudod, éppen ez a baj a földön: az ember teljesen elkorcsosodott. Már nem az utódnemzés a cél. Üzekedne éjjel-nappal. Kuplerájokat nyitnak, sőt lassan egy nagy kuplerájjá válik az egész világ. Üzekedik öreg és fiatal, apa és leány, fiú és anya, testvér a testvérrel, és mohó kéjvágya kielégítésére férfi a férfival, nő a nővel... Ez... eeeez egy kollektív fertő, egy AIDS-es, szifiliszes kupleráj. Nem jó ez így!
— Dehát, akkor, ha szerinted csak utódnemzésre kellene tartogatnunk magunkat, és takarékra kapcsolni fel-fel lobbanó kéjvágyunkat, akkor mi ebben a jó nekünk, embereknek?
— Nézd, Bogumil: annyi nemes cél van, amiért élni, fáradozni érdemes! Lehet örülni a családnak, a gyerekek értelmének kibomlásában, a kölcsönös szeretetnek. Lehet örülni a napnak, égnek, virágoknak, lepkéknek, kiscicáknak, hernyóknak és még egy szartúró bogárnak is, amint serénykedve gyúrja egyre nagyobbra a gölöcsint...
— De mester! Egy fiatal, libidótól lobogó, szexualitástól fűtött teremtménynek nem lehet ezt bemagyarázni! Nem lehet elfojtani a nemi vágyat, mert megbetegedést okoz az elfojtás. Megmondta ezt a jó öreg Freud papa is!
— Ki az? Nem ismerem!
— Kár! Ő a világ legnagyobb pszichológusa. Ő találta ki, hogy a fiatalkori szexuális elfojtás minden későbbi energiablokk okozója.
— Ez így igaz. Ha belegondolunk, igazat kell adnom ennek a Freud papának, de Úr mindent megold, ne félj!
— Kíváncsi lennék, mivel pótolja a szexuális éhséget? — vágtam közbe izgatottan.
— Mint látni fogod, tudósaink kidolgozták a nemzés nélküli szaporítást. Ez az úgynevezett klónozás. Úr úgy alakította át az embert, hogy minden sejtjébe beültette az isteni gondolatot, a teremtő elme kódját. Ez olyan, mint nálatok a chip. Most az a célja, hogy miután feljavította általatok az emberi fajt, s a legjobb génekből már a legtökéletesebb emberpéldányok állnak rendelkezésére, a szaporításhoz nem szükséges férfi és nő többé.
— Hanem?
— Hát még most sem érted?
— Nem.
— na, ide figyelj! Úr laboratóriumaiban létrehoztuk a 24 alapfajt. Ez a legtökéletesebb embertípusokból lett összeállítva. Ők 24-en örökéletűek és az etalont jelentő génbankot adják. Amennyiben a földön kihalás vagy nagyméretű korcsosodás jön létre, akkor csak elkezdjük klóónozni őket, és máris kész a pótlás...
— De ahhoz meg kell halniuk, hogy sejtjeiket felhasználhassátok.
— Igen. Ilyen esetekben egy férfi és egy női istent feláldozunk, s klóónozással több millió azonos istenembert (félistent) hozunk belőle létre.
— És ha lassanként elfogy a 24 etalon istenember?
— Sose fogy ki.
— Miért?
— Úr erről is gondoskodik.
— Mielőtt megölné a klóónozásra kijelölt istenpárt, jutalomként nemzhetnek egy-egy utódot, egy fiú és egy lány istengyereket, aki tovább viszi génjeiket. 10 percet kapnak, hogy kéjben egyesüljenek!
— hm... nem semmi! Igencsak fukarul bánik Úr a gyönyörrel...
— na, érted most már a teremtés új rendjét?
— Értem, értem, de fel nem foghatom. Ha jól kapizsgálom, akkor a klóónozott nemzedék nemzőképtelen.
— Hát persze, nemtelenek. Emberformájú éteri testek. Csak lelkük van és éteri testük. Anyagcserével nem rendelkeznek.
— Boldog lelkek— nyögtem elhalva, s fáradtan hanyatlottam hátra kerevetemen. Mély kómába zuhantam. A következő pillanatban beindult az agyamat megtöltő gépezet, s Téta állapotban agyamba töltötte a körülvevő könyvek tudományát. Miután az agyam megtelt, egy titokzatos erő áttett harmadik dimenzióba, majd csurom vizesre izzadtan felébredtem, tábori ágyamon. Az óra reggeli 6 órát mutatott.
2

AZ IGUÁNÁK FÖLDJÉN

Mint előzőekben mondottam, teljesen leizzadva ébredtem. Annyira belegabalyodtam a tüllhálóba, hogy nem győztem kihámozni magamat belőle. Szobatársam, Lacika (régiségkereskedő barátom) már fenn, volt és a zuhanyozóból kilépve nevetve kívánt jó reggelt.
— Ideje felkelned, Bogi, mert hétkor indulunk! — mondta, s fogmosáshoz készülődött.
— Jól aludtál? — kérdeztem kikászálódva tüllfüggönyömből.
— Jól. Hanem hogy te hogy húztad a lóbőrt! — mondta kuncogva.
— Én nem emlékszem semmire, csak arra, hogy úgy elvágódtam, mint egy hasábfa! — tódítottam, s zuhanyozni indultam. Az az érdekes az egészből, hogy anyagi testem mit sem érzett az éjszakai kalandból. Éteri testemből s tudatomból pedig valamilyen kóddal vagy kitörölték, vagy blokkolták a későbbi előhívásig a történteket, de akkor nem tudtam semmiről. Így hát reggeli után rövid fehér vászonnadrágban, pólóban és strandpapucsokban elindultunk az iguanák földjére. Ott várt bennünket egy kiszolgált sétahajó. A kis harmincszemélyes katamarán alsó részében csupa ablak volt mindkét oldalt a kiláthatóság végett, míg fenn a fedélzeten egy csupasz plató. A katamarán két törzse között vashálóval védve egy, az óceánba merülő természetes, fürdőmedence volt kialakítva.
Csodálatos utazásnak néztünk elébe. Az ég derűs, sehol egy felhő. Mohón ittuk a nyílt víz megnyugtató látványát, s vadul videóztuk a fel-felbukkanó repülőhalak, delfinrajok bohóckodásait. Megjelentek körülöttünk a hatalmas vitorlára emlékeztető kiterjesztett szárnyú albatroszok, sirályok és busafejű gödények. Aztán elunva a viháncolást, leheveredtünk a deszkapallóra, és napozni kezdtünk.
Mire 11 órakor megérkeztünk az iguanák földjére, egy csupa láva szigetre, úgy leégtünk, mint a pecsenye. Tikkadtan kászálódtunk ki a partra szállító csónakból, s azonnal a hűs habokban játszadozó teljesen szelíd, – ember nem háborgatta – fókák közé vegyültünk. A bájos kis fókák nedves kis orrocskájukkal bökdöstek bennünket, s próbáltak játékba elegyedni velünk. Be nem teltünk az ős természet e kedves ajándékával. Felüdülve egy hatalmas kaktuszfa árnyékában piknikeztünk, s elindultunk iguána nézőbe.
Az iguána nem más, mint ősgyík. Itt Galapagoszon két fajta van. A szárazföldi, ami kb. egy méter hosszú vöröses tarka, míg a tengeri valamivel nagyobb és fekete. Mi most a földi iguánákat tekintettük meg. Elindulva felfelé a kaktuszfákkal borított lávadombokon, felégett bőrünkbe beleszáradt a tengervíz sója, s izzadságunk marni kezdte bőrünket. De ezzel nem törődve nyomultunk előre. Utunkba minduntalan galapagosi galambok, rigók, majd bíbicek, tyúkok és sirályok fészkelő telepei kerültek. A madarak nem zavartatva magukat hagyták, hogy megbámuljuk, simogassuk őket. Csak a kicsinyeket nem engedték nyaggatni. Azok tabuk voltak.
Aztán az egyik kaktuszfa oldalán felfedeztem az első iguanát. Hatalmas volt. Szó nélkül csendben elkezdtem filmezni. Az iguána hirtelen megriadva az engemet beért társaimtól, irányt változtatott, és belebotlott egy másik iguanába. Ebből vérre menő párviadal keletkezett. Pompás felvételeket készítettünk. Mindkettő védte a területét. Így haladtunk a vulkáni kalderáig. A kaldera szélén megpihenve, a pompásabbnál pompásabb hatalmas virágokat hajtó kaktuszfák tövében meredten, s lenyűgözve bámultuk a vulkáni kráter mélyén megbúvó zöldeskék kénes tavat és élővilágát. A meglepő az volt, hogy a szigeten az iguanákon kívül más négylábút nem láttunk.
Később aztán idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy éppen ez a természet csodája, hogy itt elszigetelten fennmaradtak ezek az őslények. A madarak úgy települtek be ide, s állandó bevándorlásukat nem lehetett megállítani.
Mondanom se kell, hogy rengeteg kis és nagy iguanát, sőt iguána családokat fényképeztünk, filmeztünk a szigeten tartózkodásunk alatt. Aztán átmentünk a sziget másik oldalára az óriás teknőcök birodalmába. Itt az üvegfehér homokos parton volt a teknőcök tojó- és költőhelye. Háborítatlanul napoztak, vagy hűsöltek több méter átmérőjű páncéljuk védelmében a homokon, hogy aztán felhevülve lustán huppanjanak bele az óceán vizébe.
Miután kigyönyörködtük magunkat a teknőcökben s a hátukra telepedő madárseregben, még egyszer megmártóztunk az óceán hűs vizében, s bájos fókabarátainknak búcsút intve, élményekkel megrakodva felszálltunk hű katamaránunkra.
A hazafelé tartó út kibírhatatlanul hosszúnak tűnt. Összeégett bőrünk árnyékot s hűset kívánt. Mivel fedélzeti árnyék nem volt, lenn pedig meg lehetett főni, s oldalt tűzött be a nap a függöny nélküli ablakon, úgy szenvedtünk, mint a kutya.
Dehát Istenem, ez egy expedíció volt, nem sétahajókázás.
Hazatérve aztán első dolgunk volt édesvízzel lemosni s kiáztatni bőrünkből a sót. Utána pedig mindenféle gyógyírral bekenni magunkat. Vacsora után hullaként dőltünk el anyaszült meztelen, rákvörös testtel a párás, fullasztó szobában. Alighogy elhelyezkedtem, máris mély kómába estem, mintha letaglózott volna valami. Még távolról hallottam, hogy Lacika beszél hozzám, aztán kikapcsoltam. Hirtelen lila fény kezdett vibrálni lehunyt szemhéjam mögött, majd éteri testem elvált sajgó földi testemtől, s lebegve szemléltem vörös rákhoz hasonló, tábori ágyon heverő enmagamat. Hirtelen surrogást hallottam, s megjelentek kisérőim: Maya és Tilla. Látva testem nyomorúságát, Maya két tenyerét végigsimítva piros bőrömön, enyhíteni próbálta a fájdalmas felégést. A fájdalom és pirosság percek alatt eltűnt.
— Köszönöm, tündérkém — nyögtem, s hálásan néztem rá.
— Semmiség az egész. Az ember úgy segít, ahogy tud. Főleg ha barát, aki segítségre szorul — mondta, s intett, hogy ideje indulnunk.
Aztán már csak arra emlékeztem, hogy iszonyú sebességgel száguldunk át a föld légkörén, ki a sztratoszférába, át a troposzférán, máris Úr városában, Atlantiszban vagyunk. Lehuppanva a zöld selyemrétre, iszonyú kívánság jött rám meghágni kedves kis barátaimat. Hiszen már három hete hogy úton voltunk, s bűnös vágyaim kielégítésére szobatársam, Lacika nem volt alkalmas, mivel ízlésem a női nem felé vonzott, így maradt az önmegtartóztatás. Bíborlándzsám azonban hajthatatlanul követelte jussát. És én egy óvatlan pillanatban földreteperve Mayát, máris puha, vérpiros vulvájába merítettem bíborlándzsámat. Na, több sem kellett Tillának, tüstént testvérkéje segítségére sietett, és most már kettő volt egy ellen. Én aztán nem tudtam betelni ennyi bőséggel: hol egyikbe, hol másikba mártogattam magokat bőséggel lövellő bíborlándzsámat... aztán jóllakva lefordultam róluk. De most már aztán ők is vérszemet kaptak, s bíborlándzsámat furulyaként használva, igyekeztek azt kígyóbűvölőként újból életre kelteni. És így folyt volna a vad hancúrozás, mikor is elsötétült a világ.
— hohó, gyermekeim! Ne olyan hevesen! A jutalomjátékot a végére tartogatjuk! Előbb a tanulás, a munka, majd aztán a szórakozás! De hiszen Bogumil tudja ezt, így van ez a földön is. Szerelemből nem lehet megélni. Ki is mondta ezt?
— Hát a Békesi.
— Békesi, hmmm, ki is ez a figura? Nem hallottam róla.
— Majd fog, Ó mester. Ő a magyarok csoda pénzügyminisztere. Ő aztán csak ért a facsaráshoz. Úgy meghúzza az adóprést, hogy még a sziklából is forintokat fakaszt!
— Aha: varázsló! Na, mégiscsak vannak nektek varázslóitok, nyomorult földi halandók. Aki ilyen ügyes, mint ez a Békesi — álmélkodott Ó és intett kísérő tündéreimnek, hogy terítsék magukra kék tógáikat, eltakarandó szemérmüket s kívánatos testüket. Ők bánatosan vették tudomásul a parancsot, de vonakodás nélkül teljesítették.
— Akkor mehetnénk is — mondta Ó, s rámterítette a semmiből elővarázsolt ezüstszürke köpenyt. A köpeny hűs volt és kellemes tapintású. Lassan és elgondolkodva lépegettünk a nagy piramis felé. A főtér közepére érve, újra csak lefelé indultunk a piramis mélyébe. Amint beléptünk a falbavájt kapun, egy liftszerű páternoszteren őrült sebességgel zuhantunk lefelé.
— Mi ez? — sikoltottam elhűlve.
— Ne ijedj meg, csak kifele haladunk az időből és a térből. A centripetális erő forgat bennünket, s lehúz a föld középpontjába.
— S minek megyünk oda, netán a pokolba visz kegyelmed az előbbi szerelmeskedésért? Ez igazán kemény büntetés lenne!
— Nem, nem. Félreérted a helyzetet. A föld középpontjában van a magnetikus erők centruma. Itt kapod meg azt a töltést, amitől egy fokozattal magasabb lesz az anyagi tested rezgésszáma. A múltkor a tudatod rezgésszámát növeltük meg, most a test rezgésszáma következik. A rád kiterített ezüst köpeny OD-köpennyé válik. Aurádban olyan védelmet építünk be, ami megvéd minden külső behatástól. Finom ezüst rácsszerkezet vesz majd körül buraként.
— És mit kapok még ebben a földi pokolműhelyben?
— Megkapod Vulcanus istentől a mágikus erőt. Ez a mágikus erő a megfelelő szimbólum lehívásával immaginálódik, s hatására puhává, alakíthatóvá válik az acél, áthatolhatóvá, gyúrhatóvá a kőszikla... Na, de megérkeztünk. A többiről majd később — suttogta, s kezének jelére megnyílt a föld belseje, és egy fényes izzó teremben találtuk magunkat.
Középen izzó vastrónon pirosrasült Dózsa Györgyként ült Vulcanus isten, fején izzó vaskorona.
— Ne lepődj meg, Bogumil, hogy hazád fia, Dózsa alakjában immagináltam magamat. Így egyszerűbb volt nekem is, neked is. Légy üdvözölve nálam. Megkapod tőlem az első beavatást: az erőt — mondta, s intésére sietős léptekkel apró ördögszerű fekete bőrű lények felkaptak, s a trón előtti izzó áldozati oltárra fektettek. Mivel OD-köpenyem lekapták rólam, így semmiféle védelemben nem részesültem. Visítva rúgkapáltam.
Vulcanus valami hűs balzsammal megkente homlokom, varázsigéket mormogott, s beégette harmadik szemembe a szimbólumot. Eközben két izmos szolga szétfeszítette combjaimat. Na most jön a kiherélés - gondoltam, s elájultam. Szerencsére ez nem következett be, hanem gyökércsakrámat delejezték meg. Így azonos rezgésszámra kerültem az őserővel, a földet tápláló energiával. Most már bármekkora energia felvételére is képes leszek, csak a szimbólumot kell felidéznem, ami a harmadik szemembe bele lett égetve. A procedúra után felsegítettek. Valami pezsgőszerű, hűs folyadékba dobtak, edződni, majd kihalászva rám adták az OD-köpenyt.
— Használd egészséggel az erőt, amit az Úrtól kaptál — ölelt magához Vulcanus. Kellemes érzés töltött el, s mint várható volt, hogy a pirosra sült tüzes trónon ülőtől megpörkölődöm, ez nem következett be. Ehelyett isteni érzés és heves ejakuláció öntött el...
A bódulatból felébredve, Ó mester vállon fogott, s kikormányozott Vulcanus birodalmából. Fölérve, újra a múltkori fehér teremben találtuk magunkat.
— Pihenj le! Most miután a második beavatáson is átestél, immár beégettük elmédbe az újabb szimbólumot.
— S mikor tudom majd használni őket?
— Eljön majd annak is az ideje. Amikor szükséged lesz rá, belső látásoddal érzékeled a megfelelő szimbólumot, s kimondva nevét, hatni fog. Mit gondolsz, hogy választotta ketté Mózes a Vörös tengert, vagy a ti Szent László királyotok hogyan fakasztott vizet a sziklából?
— Istenem, csak nem félistenek voltak?
— De igen: istenkirályok voltak mindketten.
— Mester: most kezdek hinni igazán! — rebegtem, és mélyálomba zuhantam.