A huszonöt-wattos villanykörte gyér világánál üldögélünk a kétszobás panellakás hodályszerű nagyobbik szobájának vedlett, gödrös díványán. Az éveken át betűző napfény által kiszít függönyök, magfakult bútorok és kikopott, feslett kárpitú fotelek uralta lakás siralmas képet nyújt. A libafos színű házgyári padlószőnyeg ételmaradékok, kiömlött bilik tartalmának foltjaival tarkítva tartja hátán ezt a kaffkai világot. A megkopott vitrinben MHSZ-es emlékérmek, két-három Szocialista Brigád emléklap társaságában néhány kopott könyv árválkodik.
A mennyezetről lelógó villanykörte fakó fénye rávilágít Saci gyérülő, pókhálószerű hajára. A hajdani délceg, sudár, szőke sellő arca megnyúlt, beesett szemeit szarkalábak keretezik. Ráncok barázdálta, késpenge vékony ajkai közül magszólaláskor előugrik gereblyeszerűen ritka, még megmaradt fogsorának két alsó tépő és három felső metszőfoga: ennyi...
– Pótolni kellene a fogaimat! – szólalt meg zavartan, észrevéve foghíjas ajkaira tévedt tekintetem. – Nincs rá pénzem! Egyáltalán semmire sincs pénzem, ha így megy tovább lassan éhen halunk, mint a Toldi lova – motyogta tenyerével igyekezvén eltakarni fogatlan száját.
– Tudod, négy éve munkanélküli vagyok, és egyedül nevelem 12 éves kislányomat. A gyár új tulajdonosában volt annyi becsület, hogy helyzetemre való tekintettel felajánlott egy betanított munkás státuszt, de nem fogadhattam el...
– Miért?
– Mert megalázó volt számomra, az én technikusi végzettségem és 20 éves MEO csoportvezetői státuszomhoz képest. Csak nem ugrok bele a semmibe! Az én tudásommal, gyakorlatommal segédmunkát végezzek, ott ahol büszke középvezető voltam húsz éven át? Inkább tengődök és eszem a munkanélküliek keserű kenyerét, minthogy erőszakot tegyek az önérzetemen!
– Arra nem gondoltál, hogy mi lesz a gyerekkel, hiszen elszálltak az árak, az isten pénze is kevés a megélhetésre, Saci?
– Gondoltam én mindenre, csak arra nem, hogy négy év alatt se tudok kimászni a gödörből, arra nem! Amíg tartott a segélyből, tartalék pénzből, addig elvoltunk valahogy. Igaz, évek óta a lengyelpiacon meg bálás-butikban vásárolunk. A legolcsóbb tejet, kenyeret, csirkefejet, farhátat, zúzát, kutyaeledelt, nyesedéket eszem. Ezen élünk...
– Tedd félre a büszkeségedet, menj el takarítani újgazdagokhoz, házakhoz!
– Nem tehetem, mert akkor szembeköpném magamat! Elveszteném az erkölcsi tartásomat. Ha beledöglünk, akkor sem adom alább! Vagy elmehetnék esetleg kurvának? Fontolgattam már ezt is, de hát ezzel a lepusztult külsővel nem lehet. Elijeszteném a kuncsaftokat! A testemért fabatkát sem kapnék a szexpiacon. A lelkem meg? Eh, ugyan kinek kell ma egy nyomorult emberi lélek, kinek?
– Nincs ebből kiút Saci?
– De van! Anyám halálát várom...
– Nem értettem jól, mire vársz?
– De, nagyon is jól értetted: én az anyám halálára várok! Tudod, az anyám már évek óta fekvőbeteg, parkinzonkóros. Én ápolom. Az ápolási segélyen és az egyik konyhán beváltható egy darab ebédjegyen kívül nincs jövedelmünk. Anyunak az öregségije elmegy a lakás rezsijére. Ebből tengődünk hárman.
– Hogy lehet ebből megélni?
– Délben elhozom az ebédet. Megvárjuk, míg Emese hazajön az iskolából, akkor ő megeszi az ebéd felét, a maradékból én is eszem és pár kanállal jut az anyámnak is. Nézd, a feje úgy jár, mint a vibrátor, még azt a pár kanál levest is kilögyböli a párnára, amit beletukmálok. Úgy etetem, mint egy madárfiókát..., nem sokáig húzza már.
– Pláne, ha halálra éhezteted!
– Hidd el nekem, elég az neki! Látom a szemén, hogy nem kívánja az ételt. Az a tervem, ha anyu meghal, akkor eladom a lakásomat és beköltözünk az anyu egyszobásába. Úgy sem tudom már a rezsit évek óta fizetni a sajátomban. Amit kapok érte, abból elvegetálunk még pár évig. Csak addig tartsunk ki, míg Emese befejezi az általános iskolát. Aztán, majd keres ő is...
– Saci, rázd meg magadat, vegyél erőszakot az önérzeteden, vállalj egy betanított állást valahol!
Saci rám nézett, arca kigyúlt, púpos háta kiegyenesedett és büszkén dobta felém a szavakat.
– Másokat szolgálni: soha!
– Mi lesz a lányoddal? Arra nem gondolsz?
– Elég csinos ahhoz, hogy ha padlóra kerülök, kimenjen az éjszakába. Inkább legyen kurva, s éljen emberhez méltóan a testéből, minthogy diplomával a zsebében kukázzon!
– Szörnyű! – suttogtam rezignáltan, és a tompa, fénytelen szemeket kutattam.
– Mi a szörnyű ebben Bogi? Hidd el, ha végképp lepusztulok, elemésztem magam, s ráhagyom a lakást, hadd boldoguljon egyedül a maga kenyerén!
– Ez rémálom, egy őrület Saci! – hebegtem.
– Nincs ebben semmi rettenetes – mosolyodott el révetegen, s szemei befelhősödtek
– Ez a világ rendje Bogikám! Én most az anyám halálára várok, és pár év múlva majd a lányom az én halálomat fogja várni. Így kerek a világ!