Lépted a puha fűben könnyű, légies.
A fák, a bokrok mind súgják: "Ne siess!"
Szíved sasként szárnyal a magasban,
Lelked most érzi igazán: halhatatlan.

A levelek dalai álomba ringatnak,
Minden elszáll; a gondok most várhatnak.
A szél lágyan simogatja arcod,
Mindent, mit fogott, elengedi markod.

Minden, mi valaha voltál, lehull,
A földre esik, s lelked elnémul.
Végtelen csend ölel át édesen...

Semmi lettél...