Élt közöttünk egy valahai szép napokat látott öregasszony. Lakása régi, antik bútorokkal, festményekkel, porcelánokkal, nippekkel berendezve, egy régiségboltra emlékeztette az embert.
Szép nyugdíjat kapott és bőven tellett neki mindenre. Könnyedén ellátta papagályait, és macskáit, hű társait, beszélgetőpartnereit, szeretteit. Csendesen, szerényen éldegélt az utcáról felszedett, magaköré gyűjtött állataival, a szomszédok által reá sózott megunt kedvencekkel az általa teremtett mini édenkertben. Élete utolsó hónapjaiban a magánytól elméje egyre jobban megbomlott, kényszerképzetei támadtak. Egyik napról a másikra, hirtelen magához szólította az úr. Észre sem vettük, hogy meghalt.
Halála éppoly szürke és semmitmondó volt, mint egész élete. Úgy ment el, olyan csendben, hogy senkit nem zavart vele. Megölte a magánytól való félelem. Lehet, hogy többet ivott a pálinkából a kelleténél, talán megitta az általa mérgezettnek gondolt macskatejet? Vagy a jó öreg szíve mondta fel a szolgálatot? Örök rejtély marad számunkra.
Irma a fotelban ülve halt meg. Lehet, hogy készült a nagy utazásra, mert arcát pirosítóval szépen kifestette, szemöldökeit szemceruzával kihúzta. Felöltözött a szekrény mélyén tárolt dobozból elővett menyasszonyi ruhájába. Felékszerezte magát, ujjára jegyürüket húzott. Aztán beült a fotelba és várta a vőlegényét, a hajszálpontosan érkező halált. Talán így történt, talán nem. Ki tudja azt, már kibogozni?
Az állatok felzabálták a maradék nyershúst A papagájok az összes fellelhető tyúkhúrt és kendermagot. De, mivel a gyomor nagyúr, az éhező papagájok Irma vállaira telepedve elkezdték annak hatalmas lószemeit kivájni. A macskák elborzadva nézték a tevékenységüket.
– Nézd őket Tigúr!– szólalt meg Mici, a postás macska.
– Ne hagyjuk, hogy bántsák az Irmát, kergessük el őket!– javasolta Bella. Tigúr felugrott Irma vállára és lepofozta onnan a szemvájó papagájokat. Aztán gondolt egyet és hersegve kiharapott egy darab húst Irma lóarcából. Leugorva Irma vállairól a papagájok újra ráröppentek, hogy befejezzék a félbehagyott munkát. Ettől a macskák végképp begerjedtek. Arra a döntésre jutottak, hogy büntetésből falfalják a szemtelen szárnyasokat. Miután éhüket imigyen elverték, körbeülték Irmát, és keserves sírásba kezdtek .A gyomruk azonban egyre jobban korgott. Panaszos siratóénekük az egekig hatolt. Tekintetük vádlón szegeződött Irmára.
–Irma te csúnya, mi van veled, mért nem foglalkozol velünk? Arra nem gondoltál, hogy velünk mi lesz? Nem vittél magaddal bennünket az örök vadászmezőkre, cserbenhagytál minket! Mondd meg, most mit tegyünk?
Irma jóságos lóarca biztatóan nézett rájuk. Kitátott, leesett állú szája torz vigyorrá merevedett. A macskák még egyszer megkérdezték tőle.
– miau, most mit együnk Irma?– de Irma csak hangtalanul , némán, nevetett rájuk félrecsúszott protézisű odvas szájával. Begörbített gacsos ujjaival hívogatón integetett feléjük. Mintegy azt sugallta: gyertek utánam!
– Nem mond, semmit az Irma! Kivenet bennünket Tigúr!– panaszkodott Bella
– Valamit hallok– szólalt meg Tigúr.
– Mit hallasz Tigúr?
– Hangokat, suttog az Irma.
– Mit mond?
– Azt mondja egyetek belőlem!
– Halljuk, mi is halljuk!– zúgott a pincemacskák kórusa.
– Kezdje, akit a legjobban szeretett, annak biztosan megbocsát! – Adták a tippet a pincemacskák, nem akarták a túlvilágon Irma haragját magukra vonni.
– Kezdjed te, Tigúr! Téged szeretett a legjobban, kimentett a gyerekek karmai közül! Tigúr elhárította az elsőbbséget és Bellára tolta azt.–téged jobban szeretett Bella, hiszen kikupált, orvoshoz is elvitt! Miaú, velem tette a legjobbat, egy idegennel!– vágott közbe a postásmacska, Mici.–megmentette az életemet.
– miau, mindenkit egyformán szeretett! – Zúgott a macskakórus.
– Faljunk belőle egyszerre, mind! Igazatok van, faljunk belőle egyszerre mind! Adta áldását Tigúr és mintegy vezényszóra megrohanták Irmát és felugrálva rá munkához, kezdtek. Bella és Tigúr ugrott fel először a két vállára. Éppen mintha meg akarnák puszilni arcához hajoltak, és mohón vájták éles fogaikat Irma lóarcába. A pergamenszerű bőr, hersenve engedett a harapásoknak.
Irma jóságosan, hangtalanul nevetett