1. Jajapurai közjáték
Tizenkét tagú expedíciónk élményekre kiéhezve verődött össze Ferihegyen. Bár majd mindannyiunk hozta hűséges videóját, a csoport váratlanul két barlangásszal és – a MTV által kiküldött, a barlangászokat filmező – kameramannal bővült. Így lett az eredeti nyolc tagú csoportból a vezetővel együtt tizenkettő.
Sikerült végre a Nomád Safaritól – expedíció-szervező utazási irodánk – kikunyerálni a számomra járó pompás és praktikus hátizsák-készletet. Ugyanis minden első utazásnál ez jár. Én már csak negyedszerre kaptam észbe, hogy követeljem jogos járandóságomat. Meg is kaptam, s igen megszerettem a praktikus jószágot.
Odautazásunk szokás szerint unalmas és hosszú volt. Most a változatosság kedvéért Párizsból indultunk Djakartába, ami cirka egy napot vett igénybe. Már ismerősként köszöntöttük szeretett Szingapúrunkat, ahol két órát tranzitoltunk, mielőtt kikötöttünk volna Djakartában. Djakarta álmosan fogadott bennünket. Nem is mentünk sehova: vacsoráztunk, és nyugovóra tértünk szállodai szobáinkban. Nem kellett elringatni bennünket.
Másnap kora hajnalban repültünk Jogyakartába, hogy innen egy rövid látogatást tegyünk Borobodurban.
Bár én már tíz éve jártam ott, mégis izgalommal indultam el, vajon mennyit szépült azóta. Az idő kellemes volt. Érdekes, hogy tíz éve is ugyanebben az időszakban voltunk itt, de akkor halálra fáradva, izzadtan vonszoltuk magunkat, most meg szinte repültem fel az égbenyúló lépcsősorokon. Pompás látványban volt részünk, s gyönyörűséges felvételeket készítettem. Meg sem kottyant a 42 fokos hőség, s a 93,5%-os páratartalom. Társaim, akik nagy része már szintén megjárta Borobodurt, könnyedén vették az akadályokat. Nem úgy az újak. Többen gyengélkedtek estére. Mikor két nap múlva útra keltünk Iriánjajába, operatőr barátunk belázasodva, remegve, sápadtan került elő szobájából. Szobatársa (háziorvos) karjait széttárva motyogta:
– Halálfélelmei vannak, szívritmus-zavarokkal küszködik ... általános kimerültség...
A csoportban lévő másik háziorvos és egy nyugdíjas gyermekgyógyász Kakukk Mari is megvizsgálta Simi barátunkat, s a konzílium megállapította, hogy enyhe napszúrás, kimerültség a diagnózis. Nyugtatókat adtak neki, s így feltunkolva elindultunk Djakartába, a reptérre. Djakartában a négy órás éjszakai tranzit alatt aztán Simi állapota egyre romlott. A tranzitban mindenkitől elhúzódva gubbasztott, s nem tudta feldobni semmi sem. Hidegrázósan reszketve, magába roskadtan motyogta: „haza akarok menni, nem bírom tovább!”
Újra összedugták fejüket az orvosok, s egyik sem vállalva az őserdei megpróbáltatásokkal járó felelősséget, arra jutottak, hogy vizsgálja meg a reptéri orvos. Ha az megengedi a továbbutazást, akkor jön velünk, ha nem, akkor kísérővel visszaküldjük...
A reptéri orvos megnézte, hümmögött, majd egy adag serkentő injekciót beledöfve engedélyezte a továbbutazást. „Őszintén megmondom, nem tudom mi lelte; semmi baja, és mégis lázas... azt hiszem, útiláza van!”
Természetesen több mázsa kazettáját, kameráját, a stativot, akkukat átvállaltuk, s neki csak magát kellett hoznia. A gépen egy külön helyet kapott, ahol lefekhetett. Igen úri módon utazott Simi, de ennek ellenére állapota egyre romlott. Jajapurában, végcélunk előtti utolsó civilizált állomásunkon este már nem bírta tovább. Bejött a szobánkba, amit expedíció-vezetőnkkel J. Árpival osztottam meg, s halálraválva könyörgött, hogy hagyjuk itt, majd ha jobban lesz, hazajön Magyarországra. Sajnálja a barlangászokat, a MTV-t, de ő úgy érzi, az emberevők között nem éli túl a megpróbáltatásokat...
Árpi kétségbeesve rágta szakállát, s segélykérően tekintett rám.
– Bogikám, csinálj valamit! – suttogta csüggedten, s az ágy szélére rogyott. Én higgadtan felszólítottam Simit.
– Simikém, egy órát kérek, s új embert csinálok belőled. Kicserélem a tudatodat. Teljes tudattisztítást végzek nálad. Azt is elfelejted, hogy ki vagy.
– Na, de nem lesz ebből baj, Bogumil? És ha mindent kitörölsz belőlem?
– Ne félj, csak a hülyeségeket, a kényszerképzetet ütöm ki belőled... – bíztattam, de ő tovább okvetetlenkedve ragaszkodott betegségtudatához. De én imigyen bíztattam.
– Nézd Simikém, te nem beteg, hanem hülye vagy! Nálad hülyébbek tucatjait kezelem naponta. Hidd el, hogy semmi szervi bajod, én meggyógyítalak, azaz kigyógyítalak a téveszmédből... te pánikbeteg vagy! Na, feküdj le az ágyra, szembe az Árpival. Ő fogja ellenőrizni, hogy minden rendben menjen. Na, megegyeztünk: egy óra csak.
– Jól van, nem bánom, de ha nem élem túl Bogikám, akkor neked kell gondoskodnod a családomról!
– Jól van, te, pupák. Vállalom, csak ereszd el magad, lazíts! Úgy, hunyd be a szemed,... rendben. Na, most kezdjél el száztól visszafelé számolni! – adtam ki az utasítást, s minden segédeszköz, szofronizációs zene és egyéb kellékek nélkül elkezdtem a szofronizációs oldást és tudattisztítást. Simi úgy hatvankettőnél járhatott, amikor bejött az első lelki trauma, kigyomlálandó engram. Lassú, mély, szuggesztív, dörmögő hangon elkezdtem a kifolyatást, ennek meg is jött az eredménye: J. Árpi mély kómába esve belealudt, – és hipnózisba kerülve – csak reggel ébredt fel... Simi azonban megnyílt, és kontrolálatlanul törtek elő élete traumái, pánikbetegségét okozó halálfélelmeinek okozói... Aztán elérkeztünk a síráshatárig. Először csak a könnyei folytak, majd hangos zokogásba tört ki, miközben, még pislákoló maradék éntudatával motyogva ismételgette: „Nem, nem akarok sírni!” De én szuggesztióval elnyomtam ezt, s könyörtelenül tisztogattam mélytudatát. A sepregetéssel éjfél felé végeztem. Simi új emberként kelt fel a kezelés után, s kissé kótyagosan, de feldobva tért nyugovóra.
Reggelre kelve a három orvos kétkedve figyelte Simi minden mozdulatát, s fejcsóválva adták meg magukat tudományom előtt.
– Bogi, te tényleg varázsló vagy! – mondta Dosa barátom, s ezzel napirendre tértünk Simi felett. Itt jegyzem meg, hogy annyira megerősítettem lelki világát, hogy kétszeres munkabírással vetette bele magát a munkába, csodálatos riportokban örökítette meg az expedíció munkáját.
Miután így megmentettem az expedíció egységét, most már nagy izgalommal indultunk 27 felszállásunk egyikére. Rövid, két órai a kifolyatást. Ennek meg is jött az első eredménye: Wame-nában landoltunk.

2. Az Aszmat-amik földjén
Wamenában, amint kiszálltunk a repülőgépből, hatalmas transzparens köszöntött bennünket: üdvözöljük Wamenában a Nomád Safari expedíció tagjait: magyar barátainkat. Valahogy így hangzott az angol nyelvű üdvözlet magyar fordítása. Ez igen meghatott bennünket, s meghatottságunkat még tovább fokozta, hogy mindenki kapott egy nagyon szép pólót "Expedicion Dani Sangrila" felirattal és szép emblémával ellátva.
A napot szobáink elfoglalásával, tusolással és egy piaci körsétával kezdtük. A pár ezer lakosú kisváros egyetlen főutcából és a piacból állt. A piac felé haladva vadul kattogtattuk fényképezőgépeinket és kameráinkat. Kikerekedett szemekkel bámultuk a teljesen ruhátlan pápuákat. Meztelenül, csak egy falloszvédővel felövezve a férfiak, párszál rafiaszoknyában az asszonyok és teljesen meztelenül a purdék. Meglátva érkezésünket észtveszejtően rohamoztak meg, s árasztottak el bennünket csereáruikkal...
Érthető is volt megjelenésünk feletti örömük, hiszen régóta nem láttak errefelé turistákat, mivel akkor, – tíz éve ennek – egy tizenegy fős turista-csoportot elfogtak a vad danakilek, s elhurcolva őket, most pár hete adták vissza a megmaradt ötöt... a többivel nem tudtak elszámolni. Valószínűleg a fazékba kerültek.
Na, ilyen fogadtatás után, kissé óvatosabban szemléltük őket, hiszen bennünk is potenciális fazékbavalót láthattak.
Még egy ellentét, amire felfigyeltem, s nyomban kamerára is vettem: egy teljesen meztelen pápua férfi besétált a márvány-előcsarnokú bankba, s a nyakkendős, zsakettes tisztviselők és ügyfelek között bankkártyájával az ablakhoz lépett ... Kiguvadt szemekkel lestük a jelenetet.
Lassan a piacra értünk. A piacon hatalmas kavalkád fogadott bennünket. A zaj, a bűz, a szemét és a három környező falu árusainak forgataga valami farsangi jelenetre hasonlított. Szédelegve kameráztam, s felajzva osztogattam az ezer rúpiásokat borravalóként a fényképezési-jogot megváltandó. Ezer rúpia fél dollárnak megfelelő összeg.
A piaci körséta után a légkondicionált étteremben csodálatos ebédet tálaltak fel.
A menü valami fenséges levesből állt, amit mindenhol csorgó nyállal kanalaztunk. Állítom, hogy a pápua levesnél nincs jobb. Nem tudni, mi az összetétele. Van benne mindenféle gerze-mörze, húscafatok, cupákák, de az íze fenséges! Egyszerűen csak így hívtuk: leves...
Utána saláták, valamint finompanírban sütött halak, szósszal leöntött rákok, karamellás kazuár-pecsenye és beduin majom-sült... Végén gyümölcskoktél. A sört saját számlánkra szolgálták fel. Ez volt az egyetlen olyan kiadás étkezéskor, amit nekünk kellett állni. Kb. 4 dollár volt egy üveggel. Az ellátás végig királyi volt.
Úgy szerveztük az expedíciót, hogy két napig akklimatizálódunk, és innen teszünk kisebb túrákat a környező falvakba, majd aztán megyünk őserdei szállásunkra a vad mulu törzsek közé, hogy barlangászaink is kiélhessék vágyaikat.
Ebéd után kisbuszainkba szállva ellátogattunk egy közeli dani faluba. A falu 24 kilométerre esett Wamenától, és vadregényes tájakon haladtunk át a falu felé. Aztán az országút véget ért, s mi gyalog vágtunk neki az ingoványos talajon a még hátralévő pár kilométeres útnak. Mondani sem kell, hogy vászon túracipőm teljesen átázott, és piszkosszürkére színeződött. De ki törődött ezzel, amikor hajtott bennünket az élmény utáni vágy.
A Nap kegyetlenül tűzött és az elénk jövő esernyő alatt közlekedő bennszülöttek somolyogva lesték, mint folyik rajtunk a tajték. De mi nem törődtünk senkivel. Aztán a falu határába érve elhűlve konstatáltuk, hogy a függőhíd szomorúan lóg bele a vízbe. Átkelés csak baksisért, a serpaként ajánlkozó bennszülöttek hátán lehetséges. Átkeltünk: fizettünk. Aztán fizettünk a fölénk tartott napernyő-esernyő szolgáltatásért, s végre ott álltunk a falu bejáratánál.
A falu szizálkenderrel és elefántfűvel rakott tetejű kerek kunyhókból állt, amelyek körkörösen helyezkedtek el a főtér körül. A falu gyerekei kiözönölve futottak elénk, s kézenfogva bennünket bevezettek a faluba. A felnőttek ügyet sem vetve ránk a középen boksaként izzított köveket rakták, hordták hatalmas végén ketté hasított farudakkal felcsippentve egy meghatározott helyre.
Az asszonyok az árnyékban zöld indás növényeket, krumpli és batáta szerű gumókat pucoltak, kazuárokat és büdösbankákat kopasztottak, míg a férfiak két hatalmas csüngőhasú sertést boncoltak. Kissé távolabb sárkánygyíkot és két baduen majmot nyúztak.
Mondom, ügyet sem vetettek ránk, s mi kéjesen fényképeztünk, filmeztünk. Simi is leállította a statívot, s komótosan készítette a riportfilmet.
A falu vezetője elmondta, hogy halotti tort ülnek, s a halott a falu egyik leggazdagabb férfija volt. Negyvenöt évesen halt meg, ami itt tisztes öregkornak számít. A rituálé a következő:
A rítusgödröt kibélelik forró, izzó kövekkel, majd körberakják gyantás növényekkel. Ebbe rakják bele a halottat ülő helyzetben a térdei alá kötve kezeit. Így ülő tartásba merevedik. Három napig füstölik fel, s teljesen megaszalva konzerválják.
Nagy örömünkre, s 100 dollárért kihoztak a szellemházból egy karosszékbe ültetett múmiát, amit szintén valamikor így konzerváltak. Hagyták, hogy lefilmezzük.
Aztán filmre vettük, amint behelyezik a halottat a füstölőbe, majd pedig körberakják gyantás ágakkal, a tetejébe forró köveket raknak, az egészet zöld indákkal körbefogva háncskötegekkel légmentesen körbetekerik, s lezárják. Itt füstölődik a halott.
Ebből a rituáléból fejlődött ki régen a halott-emberevés szokása. Ugyanis a megölt ellenséget is megsütötték, de mivel nem voltak érdemei, így hát megették a húsát, s csontjait a kutyáknak vetették. Most úgy szelídült meg ez a szokás, hogy a daniknál a fehér telepesek meghonosították a csüngőhasú fekete kínai sertéseket, melyek vadon tenyésznek, és a pápuák annyit lőnek ki belőle, amennyi a húsigényüket kielégíti. Ezenkívül betelepítették a hatalmas testű kopaszseggű kazuárokat, s ezeket is vadásszák.
A falu körül csirkéket, süketfajdokat és pekingi kacsákat tenyésztenek tojásukért és húsukért.
Filmezés közben megfigyeltem az arcukat: az idősebbeknek még elég durva vonásaik voltak, de a gyerekek és a serdülők már finomabb vonásokkal rendelkeztek. Sőt, barna, szőke és vörös hajú gyermekeket és ifjakat is felfedeztem köztük ... ez nyilvánvaló, valamilyen génkeveredés eredménye lehet, de nem feszegettem a dolgot. Az asszonyoknak elég lapos a mellük, s alacsonyak. Általában a férfiak-nők 150-160 cm között mozognak. Az asszonyok egy erős kenderfonalból hurkolt hálófélét viselnek a homlokukhoz és a derekukhoz erősítve. Ebbe hurcolják magukkal a napi gyűjtögetés eredményét: táró-, babáta-gyökereket, hernyókat, békákat, apró férgeket, s a kisebb csecsemőket is. Van aki kettőt is. Úgy néznek ki, mint a málhás serpák.
A házakba nem mehettünk be, csak betekinthettünk. A szellős építmények falai vesszővázra tapasztott sárból készültek, s a földön illatos szalma volt leterítve. Mivel a hőmérséklet állandóan 30 fok felett van, így teljesen meztelenül vannak. A ruhát nem ismerik, s nem is igénylik.
Szívesen időztünk volna, de mennünk kellett, mert új élmények vártak ránk. Még világosan át kellett haladnunk a vad danakílek földjén, hogy elérjük a gejzíreket. Így hát érzékeny búcsút vettünk dani barátainktól, s élményekkel megrakodva indultunk útnak új kalandok felé.

3. A danakílek fogságában
Elhagyva daniföldet, a danakílek földje előtti utolsó őrposzton leadtuk a posztnak útleveleink fényképes másolatait és vízummásolatainkat. Ez a szigorítás azért van, mert tanulva a belgák eltűnéséből, ha 24 órán belül nem jelentkezünk, akkor keresésünkre indulnak. Ez igen megnyugtatott bennünket, de ugyanakkor kissé el is bizonytalanított. Mindenesetre nem árt óvatosnak lenni. Európaiaktól szűzterületre léptünk!
A járatlan hepe-hupás úttalan utakon döcögve egyszercsak nagyot huppanva megállt kisbuszunk: durrdefekt.
Úgy egyeztünk meg, hogy a másik busszal előremennek a filmesek, hogy legalább ők napnyugta előtt fel tudják venni a gejzíreket, mi pedig megvárjuk, amíg megjavítják a kocsit, s megyünk utánuk. Velünk maradt a helyi vezető, aki rádió-telefonon tartotta a kapcsolatot a központtal Wamenában. Teljes biztonságban éreztük magunkat. A kerékcsere negyed óra alatt lezajlott. Utánuk indultunk, csak a sors közbeszólt. Az őserdő szélén megbújó Banyaputri nevű danakíl falu határában tengelytörést szenvedtünk...
Még annyi elem volt a rádióban, hogy Wamenába beszóljon vezetőnk, hogy küldjenek ki értünk másik kocsit Banyaputriba. Igen ám, de szabad kocsi csak két nap múlva volt, s a beszerzett alkatrésszel harmadnapra értek utol bennünket. Három napig éltünk elzárva a külvilágtól, a danakílek vendégszerető fogságát élvezve.
Rohamosan szállt le az este, s a szúnyogok megjelenése figyelmeztetett bennünket, hogy ideje lesz fedél alá jutni. Nem sokat kellett gondolkodnunk, mérgezett fúvócsövekkel felfegyverkezve, hadonászva megjelentek a danakílek őrszemei. Kísérőnk elmagyarázta nekik szorult helyzetünket, s némi váltságdíj ellenében a faluba kísértek bennünket. Jöttünkre összesereglett a falu apraja-nagyja. Tapogattak, mustrálgattak bennünket. Életükben nem láttak fehér embert. Hát még asszonyt! Kéjesen mustrálgatták Kakukk Marit, hatvankét évesen is izmos, szikár útitársunkat, az egyetlen nőt hatunk közül. Nem tudtak betelni szikárságával...
A falu két hosszú, földbe vájt házból és rájuk merőlegesen, a dombon álló szellemházból állt. A két szemben álló ház között hatalmas tér helyezkedett el, és középen izzó kövek világítottak kísértetiesen. Az esti sütéshez készülődtek. Érthető tehát izgalmuk, mikor eleven pecsenyére valók sétáltak be saját lábukon közéjük.
A helyzet nem volt túl rózsás, de hála idegenvezetőnk leleményességének és a nálam levő bizsu nyakláncoknak, karkötőknek, bicskáknak, párszáz dollárért megnyertük kegyeiket, s befogadtak pár napra bennünket. Vállalták az ellátásunkat.
Természetesen összkomfortról szó sem esett. A vizet nem ismerik, csak a harmatot, s az esővizet fogják fel ivóvízként. Mivel teljesen meztelenek, mosdásra nincs szükség. Nem izzadnak, leszárítja őket az állandóan fújdogáló szellő.
Edényeik nincsenek, a sült húst kézzel, hatalmas banánlevelekről fogyasztják el. Mindent kézzel esznek, s a kutyák szőrébe törölik zsírtól maszatos kezüket, vagy lenyalják azt.
Mivel semmi étel nem volt nálunk, így kénytelenek voltunk elfogadni vacsorameghívásukat. A forró kövekkel bélelt katlanba felpucolt malacot, és kazuárt raktak, közéjük batátát, tárót és kusz-kuszt. Az egészet zöld levelekkel befedték, és míg sült a vacsora körbetáncolva gajdoltak, s velünk ismerkedtek. A kicsik ölünkbe kéredzkedve simogattak bennünket, sőt az egyik poronty Kakukk Mari aszott melléből próbált tejet facsarni... Na, így múlattuk az időt, amikor felfedeztük a szálfatermetű, botra támaszkodó, méltóságteljes ősz, öregembert.
– Ő volt a törzsfőnök, de mióta megvakult, a fia van helyette – mondta kísérőnk a bennszülöttekkel konzultálva.
– Ennek szürke hályogja van, valószínűleg trahomás az öreg...– fedezte fel Dosa háziorvos barátom – nálunk ezt rutinműtéttel tudják gyógyítani.
– Egyszerű módszer: mínusz 10 fokra lehűtött fémkanállal egyszerűen megérintik, és leválasztják a hirtelen rátapadó szürke hályogot a szaruhártyáról... – mondta Péter sebész barátunk...
– Látjátok egy ilyen kis semmi műtéttel látóvá lehetne tenni. Ha visszaadnánk neki a látását biztosan nem bántanának bennünket! – morfondírozott Árpi, s mi gyanakodva néztünk rá.
– Az Istenért Árpi, fel ne ajánld nekik! – intette Kakukk Mari nyugdíjas gyermekgyógyász társunk, – még meglincselnek bennünket, ha megnyuvasszuk a szerencsétlent...
– Ej, itt van három orvos, azt egyik sem mer egy ilyen kis semmiséggel szembenézni? – cukkoltam őket, mire nekem jöttek.
– Na, Bogumil nagymester: most mutasd meg, mit tudsz! Ha visszaadod neki a látását, leborulunk előtted! – cukkoltak orvos barátaim, de én sem maradtam adós.
– Ha visszaadom a szemét ennek a kannibálnak, akkor a hátatokon visztek át a gázlón! Na, megegyeztünk?
– Áll az alku! – csaptak a tenyerembe, és a törzsfőnök elé mentem. Megálltam előtte, s megnéztem vastag hártyával bevont szemét.
– Van-e itt varázsló? – kérdeztem vezetőnket.
– Igen, a varázsló benn van a szellemházban, s csak a vacsorára jön le.
– Hívják ide, lássa, miként kell a vakot látóvá tenni! – adtam ki a parancsot. A varázsló teljes harci díszben percek alatt a helyszínen termett: "Vak. Vak... vaaak...vuk-mukk!" üvöltéssel, és dobbantásokkal körültáncolta az öreget, transzba esve lekuporodott elém, és szemeit az égre emelve megadta az engedélyt, hogy megkezeljem az öreget.
Én pedig Úrhoz fordulva segítségét kértem gyógyító szellemimnek, s amikor megérkeztek, a következőt cselekedtem. Elővettem turista poharamat, megkértem a falu varázslóját, hogy egy szűz lány pisiljen bele, mert a vizeletre szükségem van. A legszebbiket kiválasztva azonnal megpisiltettem, s a gyógyvizelettel megkentem az öreg szemeit (ezzel fertőtlenítettem), majd elővéve svájci bicskámat és a videótáskában állandóan magammal hordott pillanatragasztó-tubust, egy csöppet nyomtam a bicska hegyére. A pillanatragasztót elfolyattam a bicska lapján, és a hályoghoz érintve, azonnal rátapasztva hirtelen letéptem a szaruhártyáról. Az öreg rezzenéstelen arccal tűrte a tortúrát. A bicska élén ott lefegett a hatalmas szürke hályog. Ekkor a pohárban lévő vizeletet szemében loccsantva lefertőtlenítettem, s tenyeremet szemére borítva, másik tenyeremet koronacsakrájára helyezve hatalmas energia-zuhanyt adtam neki. Az öreg felüvöltött a szemét átjáró energiavillámtól. Hirtelen levettem róla tenyeremet, és ráparancsoltam, hogy nyissa ki a szemét.
Megdöbbentő jelenetnek lehettünk tanúi: az öreg hadarva, sipítva, fetrengve, letérdelve óbégatott: látok, látok... gajdolta pápuául, s megnevezte a körülötte állókat.
A jelenet döbbenetes volt. Mindenki el volt kábulva a hatástól. A törzsfőnök követelte, hogy műtsem meg az öreg másik szemét is. Én viszont cselhez folyamodtam.
– Ó, nem vagyok méltó arra, hogy a nagy Burung-Buru törzsfőnök szemeit érintsem tisztátalan kezeimmel. Meghagyom ezt a falu varázslójának. Adja vissza ő a másik szemének látását! – A varázsló szűkölve kérlelt, hogy ne tegyem őt ki világ csúfjának, hiszen az állásába kerülhet, ha kudarcot vall...
– Nagy és hatalmas Burung-Buru, megtanítom a ti varázslótokat a szemek gyógyítására, ha a szellemek házában lakhatok és ő meg megtanít engemet az ő tudományára.
– Beleegyezem, – adta meg az engedélyt az öreg törzsfőnök, és látóvá varázsolt szemével rám kacsintott.
Így kerültem be a szellemházba, s megtanítván Csilicsalát a hályogkovácsolásra, neki adtam csodaragasztómat és svájcibicskámat, meg is műtötte az öreg másik szemét. Becsületem az égig ért, mely kisugárzott a társaimra is, megmenekültünk a fazékba ültetéstől.

4. Élet a Burung–Buruk között
A falu megbolydult az esemény láttára, és istenként tisztelve borultak le előttem. Burung-Buru tüstént felajánlotta a falu legszebb, fiatal lányait feleségnek. Ugyanis náluk az a szokás, hogy minden közös. Közösen szerzik és fogyasztják el az élelmet (megölt ellenséget), és az arra érdemeseké az összes szűzlány. Két ház van mindössze. A házakat földbe vájták, és körülbelül 20-30 méter hosszúak. Az egyik az asszonyok és gyerekek háza, a másik a férfiaké. A törzsfőnök és a varázsló a szellemházban lakik. A szüzek meghágása és teherbe ejtése mindig a törzsfőnök és a varázsló joga. Kitüntetésként az ellenséget megölő is részesülhet ebben a kegyben. De csak a harcban kitűnő, erős, bátor emberek nemzhetnek gyereket. Hogy mi lesz a köznéppel?
A helyzet az, hogy minden férfi köteles egy hosszú lopótökből készült péniszvédőt viselni, ami a derekukhoz és a zacskójukhoz van erősítve. Le nem vehetik, éppen azért, hogy nemi gerjedelmükben nehogy valami jóvátehetetlen bűnt kövessenek el. A férfiak külön alszanak a férfiházban.
– Hogyan élnek nemi életet? – tettem fel a kérdést a varázslónak.
– Nálunk a nemiség ismeretlen fogalom, csak jutalomként érhető el egyszer-kétszer az életben. A nemi gerjedelem kiélése a férfiházban egymással történik ánuson keresztül, vagy pedig jeles ünnepeken a kopaszseggű kazuárok meghágásába torkollik. Egyszer egy hónapban a serdülő fiúkat beengedjük a férfiházba egy éjszakára, és ki-ki elhál valamelyik férfival, hogy bevezessék őket a nemiség gyönyöreibe.
– De, hát ez borzasztó... – fintorogtam.
– Á, megszokható... aki ebben nő fel, annak ez minden – jegyezte meg Csilicsala kérdezősködésemet lezárva.
A finom vacsorát befejezve aztán Kakukk Mari elvackolódott az asszonyok házában, míg a négy férfi a férfiak házában. Hogy részt vettek-e a felajánlott fiatal fiúk meghágásában, nem árulták el. Nekem mindenesetre máskép alakultak az éjszakáim.
A szellemházba tyúklétrán kellett felmászni, amit behúztunk magunk után. Miután Csilicsalával felmásztunk, meghatódva néztem szét. A szellemház csodálatosan kifaragott gerendázata, szellemalakjai barátsággal tekintettek le rám. Csuda finom pozitív rezgések járták át testemet. Csilicsala valami tömjén félét gyújtott meg, s a bódító füst átjárta zsigereimet. Ezt betetőzte a csészében felém nyújtott fanyar ital. Mint később megtudtam: hallucinogén gombatej volt. Miután kihörpintettem, Csilicsala sámándobjával és burungjával kísérteties dallamokat csalt elő, s lelkemet hamarosan az ég kapujáig vitte. Éreztem, hogy testem egyre könnyebbé válik, majd koponyám tetején kinyílik az égi kapu, és én máris a köztes létben találom magamat. Elhagyván testemet, kis aranyfonállal összekötve még látom porhüvelyemet, majd Csilicsalával együtt ellebegve hamarosan Úr előtt találjuk magunkat.
Úr jóságosan ránk mosolyog, kezével megérinti vállamat, s biztatva ennyit mond: "Csak így tovább..." – ezzel elbocsát magától, és visszalebegünk a szellemházba.
A kettős kilépés után fáradtan heveredtem le derékaljamon, amikor finom zörgésre lettem figyelmes. Mellettem rugalmas, meztelen testeket tapintok. Két gyönyörűséges, kemény húsú, kőkemény mellecskéjű szűzikét... a nekem küldött honorárium Burung-Burung visszaadott fél szeméért.
– Na Gyula, élni kell a lehetőséggel! – mondom magamban, és már amúgy is feszülő ágyékomat nekinyomom a hozzám faroló vulvának. Bíborlándzsám harcba indulva hatalmas döfésekkel szakítja át a kemény szűzhártyát. A lányka kéjes sikollyal adja át magát az élvezetnek. Miután megtermékenyítettem méhét, lefordulok róla, és kéjesen hanyatt vetem magamat, de nem sok időm van a regenerálódásra, mert pár perc pihenő után a másik lányka veszi munkába bíborfurulyámat, s próbál életet lehelni beléje. Na, én sem vagyok rest, mert én meg nektártól csöpögő kis pajkos játékszerét veszem ajkaim közé, s bíborajkai ingerlésével csalom elő hímenjét...Na, addig-addig évődünk egymással, míg gerjedelmem fölébe nem keveredik, ágaskodó bíborlándzsámmal harcba indulok hímenjének átlyukasztására... és a defloráció megtörténvén, életet fakasztó magommal bőven öntözöm méhét... Na, miután így eleget tettem utódnemzési kötelezettségemnek, vad horkolásba kezdtem, és csak reggelre ébredtem fel. Természetesen a lánykáknak semmi nyomuk.
Reggelinél aztán megbeszélgettük a dolgokat társaimmal hatalmas kauzáltojás omlettjeinket kanalazva.
– Na, hogy telt az éjszaka Bogikám nélkülem? – kérdezi Árpi együttérzően.
– Köszönöm, tűrhetően! Kissé fáradt vagyok...
– Nocsak, mitől? – szólal meg Dosa, akit szétválasztottak hű nejétől erre az éjszakára.
– Csak nemhogy nő van a dologban Bogi – kérdezi Árpi.
– Eltaláltad! Két gyönyörű szüzet kellett meghágnom, s anyává tennem. Nem mondom, kissé fárasztó volt...
– De irigyellek Bogi! – nyalta szája szélét Péter.
– Ugyan, mit irigyelsz rajta! Kemény munka volt, elhiheted...!
– De mégiscsak nő! – sóhajtotta Péter és Dosa egyszerre...
– Nő, nő... egyik lyuk olyan mint a másik! – adtam alájuk a lovat.
– Persze, ahogy te az gondolod... bezzeg nekünk milyen lyuk is jutott, jaj, jobb erről nem beszélni! – tapasztotta szájára Dosa a tenyerét, de az asszony már felfigyelt, és egy nyaklevessel szólásra kényszerítette.
– Na, halljam csak, mi volt ott a férfiházban?
– Ó, ugyan mi lett volna, hát lefeküdtünk ... azt... aludtunk, na!
– Igen, a Péter elszólta magát, na kivele, miféle lyukról is beszéltetek...?
– Hááát, olyan szűk, forró kis lyukról – dadogta Péter pironkodva.
– Csak nem fiúkkal háltak kendtek? – kérdeztem rá gonoszkodva, mire Árpi vörösödve kibökte: – Kinek a pap, kinek a papné, Bogikám... Ha te megcsalhattál, akkor én miért ne?
– Szóval, ti meg fiúkkal háltatok? – csaptam le rájuk.
– Tudjuk is mi, beittunk na, valami kábító löttyöt ittunk a végén, aztán hogy mi történt tulajdonképpen a szalmán, hát ki tudja abban a nagy keveredésben, ott a sötétben – mondta Péter, s még hozzátette: – Különben is, jól esett, már nagyon feszültek a heréim... Inkább egy jó meleg fenékbe, mint a marok-marcsában süljön el...
Na, ezzel aztán be is fejeztük a témát, és igyekeztünk befolyni a falu életébe. A két asszony kiment az erdőre a falu asszonyaival férgeket és bogyókat gyűjteni. Természetesen fejükre erősítették a háti iszákszerű kenderhálót. Teljesen úgy néztek ki, mint a bennszülöttek. Mi pedig mentünk a férfiakkal fúvócsövekkel felszerelve baduin majmokra és kauzálokra vadászni. Nekem csak egy lomha lajhárt sikerült leterítenem, de Dosa egy kopaszseggű kazuárt ejtett el, míg Péter két baduin majmot zsákmányolt.
Mire estére fáradtan hazaértünk, már az otthon levők izzították a köveket. A vacsora a szokásos módon zajlott. A varázsló a tőlem tanult módszerrel megműtötte a törzsfőnök másik szemét, s a műtét csodák-csodája sikerült. Ezzel még jobban nőtt a tekintélyem, s ennek az lett a következménye, hogy éjszakára egy fél tucat szüzet kaptam meghágásra. Hogy kimerültségem ne következzék be, a varázsló egy csodálatosan hatásos fickósító keverékkel itatott meg. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a szeretkezést. Száz dolláromba került a szer összetételének a titka, de elhoztam a titkos receptet.
A második nap szintén vadászással és gyűjtögetéssel telt el. Amikor estefelé zsákmánnyal megrakodva tartottunk hazafelé, szomorúan konstatáltuk, hogy két terepjáró áll a falu szélén. Úgy látszik, az idillnek vége. Felfedeztek bennünket. Megmenekültünk, bár én még elidőztem volna, hiszen még csak a szüzek kis része került sorra... De vezetőink könyörtelenek voltak: a programot be kell tartani, s nekünk holnap reggel már a vad muluk földjén, a barlangok hazájában kell lennünk. Így hát érzékeny búcsút vettünk a danakílektől, akik nem is voltak olyan vadak, mint a hírük.
5. A muluföldi kaland
Visszatérve Wamenába, lemostuk magunkról a három napi kaland porát, mocskát és fáradalmait. Hajnalban aztán repülőre ültünk, és irány Sandokán. Sandokánban sem időzhettünk túl sokat, mert máris repültünk tovább őserdei rezervátumunkba: Muluba.
A reptér egy őserdei irtáson volt, s idilli környezetben landoltunk. Igaz, hogy kétszer kapta fel a repülőgép orrát mielőtt a földbe csapódtunk volna, ugyanis akkora párás köd fogadott bennünket, hogy nem látta a pilóta a kifutópályát. Meghűlt bennünk a vér. Végre harmadszorra partot értünk.
A repülőtérről terepjáróval mentünk a folyópartra, ott csónakokba ültünk, és tíz perces csónakázás után kikötöttünk őserdei szállásunkon. A szállás állt egy központi barakkból – ez volt a kantin, itt lehetett étkezni, teázni és inni. A kantint 1,5 méter magasban kígyózó pallójárat kötötte össze két másik barakkal, amiben mi laktunk. Erre azért volt szükség, hogy a kígyókkal való kellemetlen találkozást elkerüljük. Hálóházaink is cölöpökön álltak.
A vizet egy szivattyú nyomta fel a hatalmas víztartályba. De amikor porosan, izzadtan tusolni akartunk, akkor csodálkozva hallgattuk a vízcsapok fáradt hörgését. Felháborodva reklamáltunk a séfnél.
– Semmiség – mondta nevetve – szétrothadt a csővezeték, majd kipótoljuk... Moment, moment... – bíztatott bennünket.
Mi elkeseredve ültünk a kantinban és söröztünk, teáztunk, kávéztunk. S lőn csoda, negyed óra múlva megjött a víz! Mi pedig boldogan zuhanyoztunk a langyos folyóvízben.
Az éjszaka csodálatosan telt. Nyitott ajtónál aludtam, és behallatszott a kabócák ciripelése és a békák brekegése. Andalító zenéjüket néha megtörte egy-egy hiéna vagy sakál üvöltése... A Hold csodálatosan tükröződött a lomha folyóban. Nagyon jólesett az alvás az igen finom és kiadós vacsora után. Reggel pedig csónakokra szállva elindultunk a folyón felfelé a barlangokhoz. Na, ez volt a megpróbáltatások netovábbja. A folyó sekély volt és hordalékokkal, fatörzsekkel teli. A csónakmotor minduntalan elakadt, s ilyenkor kiszállva nekünk kellett tolni a csónakot. Nyakig csurom vizesen, holt fáradtan és kimerülten érkeztünk meg az első mulu-barlanghoz. A háromszáz lépcső láttán azon gondolkodtam, hogy nem megyek fel. Aztán mégis nekiindultam, s nem bántam meg. A világ leghatalmasabb cseppkőbarlangjában filmezhettem. Lenyűgöző élményben volt részünk.
A barlangból visszatérve, most már lefelé a folyón könnyebb volt a csónakokat tolni, mert persze megint tolni kellett... ez volt a "nagy kitolás". Akár gyalog is megtehettük volna a 12 kilométeres utat a barlangokhoz, de lehet, hogy ez volt benne a romantika. Félúton meglátogattuk a letelepített, vad, nomád orangamikat. Ezeknek az állam épített cölöpökön álló házakat, és megtanította őket gazdálkodni. Gyümölcsösöket telepített nekik, meg konyhakerteket. Disznókat, tyúkokat meg bezoár kecskéket adott kezdetnek. Ebből aztán az lett, hogy a bennszülötteknek nem volt olyan nagy andugjuk a munkához, a gyümölcsös elvadult édenhez vált hasonlatossá, az állatok szabadon ki-be járkáltak a düledező ólakból, sőt a bezoár kecskék már az egész környéken elszaporodtak. Lerágnak minden faágat, bokrot, ami elérhető. A kazuárok párosodtak a kendermagos tyúkokkal, és egy közepes méretű madár keletkezett, amit kazu-tyúknak neveznek. A bennszülöttek pedig az idegenforgalomból élnek. Belőlünk, balekokból, akik több ezer kilométerről, csónakot tolva, cipelve ide zarándokolunk, hogy lencsevégre kapjuk őket dollárjainkért cserébe, amint meztelenül heverésznek, szeretkeznek, szoptatnak avagy éppen szőnek-fonnak... Én is vettem három csodálatosan szép gyöngynyakláncot tőlük.
Nem bírván elnézni meztelenségüket, szokásomhoz híven, megunt pólóimat mind egy szálig nekik ajándékozván, a nagy ajándékozó jóleső tudatával hagytam el a helyszínt, hogy csónaktologatással üssem agyon a délutánt. Estére aztán farkaséhesen rohantuk meg a kantint, és mindent felfaltunk amit elénk tettek.
Volt ugye a nevesincs leves. Aztán jött a kuszkusszal töltött bezoárkecske tálon, kopaszseggű, kazutyúk-pörkölt, majd a sort a kecsketejjel készült naspolyás pite zárta. Végül ananász karikákat szopogattuk jeges rumba áztatva. Pár üveg sör és whisky mellett még elbeszélgettünk egy ideig, aztán nyugovóra tértünk.
Kellett is a pihenés, mert másnap újabb megpróbáltatások vártak ránk. Egy másik, állítólag még szebb barlangot kellett meglátogatnunk. Szintén folyami úton. Már-már fellázadtunk a csónaktúra tortúra ellen, de azzal kecsegtettek bennünket, hogy ez rövidebb út lesz, és különben is lefelé megyünk, tehát könnyebb lesz tolni.
Bár kevésbé vigasztalt bennünket, azért ráálltunk az útra. És nem bántuk meg! Nagyon szép cseppkőbarlangot láttunk, de a mélyére már nem ereszkedtünk le, azt a barlangászoknak hagytuk. Mi egy páran a csodálatos, krokodilmentes öbölben lubickoltuk át a délután jó részét. Az ebéd az öböl partján volt, s csodálatos rák és halételek sorával kínáltak bennünket. Ebéd után három óráig fürödtünk, aztán visszatértünk a kantinba, öt óra felé – egy kiadós zápor után – elindultunk az állítólag hat kilométerre levő denevérek barlangjába, esti denevérrajzás-lesre. Na! Itt aztán megismerkedtem az őserdő áldásaival. Gondoltam, a szokásos napi menetrendszerű eső már leesett, hátizsákomat, amely esőkabátomat is tartalmazta, a kantinban hagytam, hogy kevesebb terhet cipeljek. Csak videós táskám és videóm volt velem. A táskában útlevelem, irataim, képeslapok, szemüvegem, bicskám és gyógyszereim. Ahogy beljebb értünk az erdei deszkapalló útra, s jó kétszáz méterre haladtunk az őserdőbe, rákezdte az eső. De úgy, mintha dézsából öntenék. Pillanatok alatt cafattá áztunk. A hat kilométeres út pokolbeli tortúrának tűnt, s végtelen ideig tartott. Semmit nem láttam, és az eső csak ömlött, csak ömlött. Azok sem jártak jobban, akiknél esernyő vagy esőkabát volt, mert az esőkabátjuk rájuk tapadt, az esernyőket meg kifordította a szél. Mire a barlang bejáratához értünk, természetesen elállt az eső is.
Beérve első dolgom volt, hogy kivettem a videót a tokjából, és tokot fejre állítva, kiöntöttem belőle a vizet. Sajnos az útlevelem és irataim cafattá áztak. Őket szépen kiteregettem a kövezetre, hadd száradjanak a hirtelen kisütő napon, és bekapcsoltam a videómat. Csodák csodája, működött. Úgy látszik, vízhatlan az istenadta.
Szürkületkor már ott ültünk a barlang bejáratánál, és kiguvadt szemekkel figyeltük és kameráztuk a rajokban kirepülő denevéreket. A látvány lenyűgöző volt. Megérte a tortúrát!
A denevér-les után remegő lábakkal, másfél órát baktattunk a koromsötét őserdei deszkapallókon szállásunkig. Zseblámpám zárlatos lett, úgyhogy csak elől volt egy zseblámpás, aki mutathatta az utat. Mi csak úgy vaktában követtük, mint a kaptás lovak...
Mindegy, túléltük, s élményekkel megrakodva, fáradtan estünk neki szeretett kantinunkban a nevesincs leves kikanalazásának. Igen jó ízű volt a csigapörkölt rizzsel és a bezoárkecske pecsenye. Mivel ez búcsúeste is volt, kaptunk ananászpudingot és krampampulit. Ez egy nagyon finom rumos bólé volt, amit meggyújtottak, és kékes lánggal égett. Nagyon megvoltunk elégedve.
Másnap reggel újra csónakba ültünk, és elvittek bennünket kis repterünkre, hogy felszállva visszarepüljünk Sandokánba. Az út simán ment. Ez volt a huszadik felszállásunk. Már úgy éreztem magam, mintha repülőgépen születtem volna. De még hátra volt hét kemény felszállás.
De most végre Sandokánban voltunk, s készültünk tengeri utunkra. Katamaránon, vízi úton mentünk a hetvenkét kilométerre levő teknőcszigetre. "Add uram, hogy ne kelljen tolni a katamaránt!"– imádkoztam, és Úr meghallgatott. A katamarán hatalmas zajjal, kehelve nagy nehezen be is indult, de fertelmes bűzt okádott végig az úton, ami lerontotta a látvány bukéját. Vagy éppen ez volt a bukéja? Nem is tudom! Kétórás szenvedés után végre megérkeztünk bájos kis teknőcszigetünkre.
6. Teknőcszigeti capriccio
Amint megláttuk a bájos kis sziget hófehér homokpadját, azonnal fürdőnadrágra vetkőztünk, és berohantunk a langyos tengerbe. Isteni volt a fürdés az édenkerthez hasonló szigetecske tengeröblében.
Fürdés után bementünk a vendégházba, egyszerűen csak, a kantinba. Ott légkondicionált terembe vezettek bennünket, s azonnal kellemes, illatos üdítőitalt kínáltak. Majd kiosztották a szobákat.
A mintegy kettő négyzetkilométeres kis sziget csupa föveny, díszcserje, díszfa és sétautakkal ellátott kis parkra emlékeztetett. A kantin mellett helyezkedett el a személyzet és a kutatóállomás szállása. Ők voltak tízen, s a két vendégházban húsz vendégnek volt hely. A vendégházak szuperul felszerelve, hideg-meleg vizes zuhanyozókkal ellátva, sterilen, komfortosan, légkondis szobákkal vártak bennünket. Igencsak a szívünkbe zártuk a drága kis gyöngyszem szigetet .
Tusolás után ebédelni mentünk. Az ebédet a hűs teraszon szolgálták fel, mintegy benne voltunk a természetben. A hatalmas jégszekrényből sört, üdítőket, de bármit lehetett elővarázsolni. A titok nyitja a dollár volt. Dollárért még szeretett bezoárkecske-tejemhez is hozzájutottam reggelente egy liter erejéig. Amikor mondtam a felszolgálónak, hogy én tejet kérek, letett elém fél decit. Mondtam kevés, nekem több kell. Értetlenül csóválja fejét, hozott még féldecit. Erre mutattam neki, hogy bigglasba kell egy liter, majdnem hanyatt dobta magát a nevetéstől. De a vendég szava parancs! Hatalmas kuncogások között, a személyzettel a háta mögött vonult be egy csupor frissen fejt kecsketejjel, s kikerekedett szemmel lesték, amint a fura idegen egy-hajtásra felhörpinti a nemes italt. Hát, ilyet még nem pipáltak... Ők eddig csak kávéhoz tudták elképzelni a tejet, de hogy csak úgy liter számra vedelni, mint a vodkát, na ez aztán döfi! Kacagtak az istenadták, majd megpukkadtak a nevetéstől. Míg ott tartózkodtunk, minden nap fülig érő szájjal hozta a lányka a csupor kecsketejet.
Az ebéd igen fenséges volt: csodálatos nevesincs leves, finom szószban tálalt sült hal, páncéljában töltött rák, végül kis csészékben teknőctojással megmuffolt teknőcleves. Állítólag erősíti a libidót. Szóval a lényeg, hogy a nagyon finom ebéd elfogyasztása után a délután az aranyhomokos fövenyen való napozással és a kellemes vízű tengerben való fürdőzéssel telt el. Mi vígan lubickoltunk, s nem is gondoltunk arra, hogy a közelben valami veszély leselkedik ránk. Este aztán vacsora után az eligazításon a kutatóintézet vezetője elmondta, hogy a kis teknőcökre ezer veszély leselkedik amikor kiengedik őket, s elindulnak a tengerbe. Ugyanis a sok éhes cápa lesben állva várja őket, s nagyrészüket felfalja. Egy pillanatra megállt bennünk az ütő.
– Szent isten, s mi csak úgy uszikáltunk? – kérdeztük riadtan.
– Mi van ha...? Na, erre rossz rágondolni!
Nade, most még vígan és gondtalanul fürdőzünk, napozgatunk a kis korallszigeten. Csodálatos naplementét filmezek, majd nekiállok a kis teknőcöket filmezni, amint a homokból bújnak elő. Egy-egy körülkerített bölcsőben 100-120 tojás van, s a több száz bölcsőből naponta két-háromban van kelés. A kisbékák estére mind előmásznak a tojásokból, s mi vacsora után szertartásosan, egy zseblámpa világánál műanyagvödörbe rakosgatjuk őket, s levíve a parti fövenyre elengedjük az újszülötteket. Áhítattal lessük, amint butácskán araszolnak a víz felé, majd elmerülve a habokban az új élet felé eveznek. Avagy az éhes cápák szájában kötnek ki.
A vízrebocsátás után meglestük az éppen tojást rakni vízből előmászó teknőcöket, s ámulva figyeltük, amint hármasával potyogtatják tojásaikat az általuk kiásott gödörbe.
Élményekkel megrakodva tértünk nyugovóra. Másnap aztán már gyanakodva merészkedtünk a vízbe, de cápaiszonyunkat legyőztük, és csak meg-megmártózkodtunk. Kárpótlásul ijedelmünkért délben cápauszony levest, cápapörköltet és rántott krokodilfarkat tálaltak. Mohón tömtük bendőinket. Ebéd után elosztogatott pólóimat pótlandó, kétszáz dollárért vásároltam nagyon szép teknősmotívumú pólókat magamnak. Hamarosan érzékeny búcsút vettünk a drága gyöngyszem szigettől, és átmentünk a hosszúorrú majmok szigetére, meglesni őket. Sajnos nem volt szerencsénk, mert eleredt az eső, azaz hogy a majomlesből az sült ki, hogy a majmok lestek minket. Mekkora nagy majmok vagyunk, hogy ide jövünk olyan messziről semmi haszon fejében.
Szomorúan csónakáztunk vissza bűzhajónkon Sandokánba. Na de, sebaj, mert másnap csodálatos kirándulást tettünk az orángután rezervátumba. Itt aztán közelről láthattuk az emberre megszólalásig hasonlító majmokat. Csak éppen hogy meg nem szólaltak. Tisztára olyan volt az arcuk, mint az emberé: szőrtelen. Ujjaik végén emberi körmök, s öt ujj kezükön, lábukon. Nagyságra is emberiek voltak. Nevettek, bosszankodtak, duzzogva szopták ujjukat. Szóval, nagy élmény volt.
A majmoknál tett látogatás után még hátra volt az oringamik egy eldugott, kis hegyi falvának meglátogatása. Nagy izgalommal készültünk a vad hegyi törzs felkeresésére. A találkozásra tartalékoltam tizenkét hamisgyöngy nyakláncot, négy karkötőt, tizenegy bicskát és hat méter piros szövetet. Ugyanis a vad hegyi lakók nagyon szeretik a piros szövetet, derekukra csavarják ágyékkötőként. Így felszerelkezve indultunk útnak kisbuszainkon a vad hegyilakók földjére.
7. Látogatás a fúvócsöves oringamiknál
A vad oringamik földjére csodálatos, szerpentinekkel megtűzdelt hegyvidéki utakon vezetett utunk. Négyórás felejthetetlen utazás után érkeztünk meg az eldugott hegyi településre.
Amint befutott kis buszunk, az oringami gyerekek körülvettek bennünket, és kézen fogva vezettek be a faluba. A falu hat kerek kunyhóból állt és egy hosszúkás vendégházból. Egy törzs lakta, melynek létszáma harminchét fő volt, a törzsfőnökkel és a varázslóval együtt. Igazi családias légkör fogadott bennünket. Az asszonyokon piros ágyékkötő, míg a férfiakon hatalmas péniszvédőkön kívül semmi. A gyerekek anyaszült meztelenek. A tizenkét férfi átfúrt orrlyukában egy-egy vaddisznóagyarat viselt, füleiket pedig hatalmasra nyújtva, vállukra lelógatva viselték, s átfúrva egy-egy kazuármadár tollat fűztek bele. A faluban minden porta előtt pávaszerű, inkább gyöngytyúkra hasonlító madarak tollászkodtak és hatalmas testű szarvas-csőrű madarak károgtak. Hátul pár girhes bezoárkecske volt kikötve, amely a falu tejkészletét biztosította. Később aztán felfedeztük a falutól párszáz méterre rejtőző karámokat, amelyben több száz bezoár-kecskét tartottak. A kecskefarm adta a megélhetésül szolgáló bezoárkecske-sajt alapanyagát.
A gyerekek a hegyi réteken legeltették a kecskecsordát. Mint később kiderült, a háznál kikötött girhes jószágokat nekünk szánták, s este vacsorára a forró kövek között azokat sütötték meg számunkra.
A vendégház egy szellős pajta volt, melyben egy méteres lábakon álló priccsek sorakoztak hegyi szénával kitömve. Ez szolgált hálóhelyül férfinak nőnek. Itt töltöttük el feledhetetlen éjszakánkat.
Mosakodás a hegyi pataknál történt, kristálytiszta vízben, s a hegyilakók bámész tekintetének kereszttüzében. Igencsak kacagtató látvány lehettünk nekik, de mindegy, tisztába kellett tenni magunkat. Az este gyönyörű naplementébe torkollott, s a bezoárkecske-sajttal és íróval való nassolás után a kecskesült elfogyasztása feldobta a kedélyeket. A vacsorához feltálalt golyhói (hegyibor) feloldotta a gátlásokat, és vígan szólt a nóta. Az oringamik valami nyenyereszerű hangszeren nyaggatták dalaikat, s nem igazán dobtak fel bennünket. Hanem, amikor a jó golyhói dolgozni kezdett, rázendítettem a bazsa-márira! Na, ekkor jöttek sorra a magyar nóták. Kétpofára fújtuk a nótákat, még eljártuk nekik a tápéi darudögöst is. Hát, azok csak ámultak tágra kerekedett szemekkel.
Nekem ugye a falu varázslójával, mint partnerrel lett volna konzultálnivalóm, de a golyhóitól olyan állapotba kerültem, hogy én csak állandóan ágaskodó libidóm lecsillapítására koncentráltam, és azon nyaggattam a varázslót, hogy bűvölje már meg valamelyik lánykát nekem. A végén rá is állt a dologra, s felajánlotta a feleségét két dollárért. Na, amíg a társaság nagy danolással múlatta az időt, mi el is vonultunk a szalmapajtába, és én epekedve vártam ágaskodó bíborfurulyámra a gyógyírt. Amint elhelyezkedtem a szénapriccsen, surrogást hallok, s megjelenik egy aszott, laposmellű banya a varázsló társaságában. Elszörnyedve meredek rá, s a libidóm egyből lelohadni látszott... Konstatálva ezt a varázsló, felajánlott egy előnyös cserét, ha öt dollárt ráfizetek. Ez egy fiatal lányka lenne. Na, mondom, lássuk előbb!
Úgy látszik az öreg készült rá, mert egy intésre besurrant egy gyönyörűséges kis portéka. Emmán döfi, mondom, s leszurkolva az öt dollárost, újra életre kelt bíborlándzsámra tűztem a kis boszorkányt... A varázsló és a banya lecövekelve nézte végig az aktust, s mikor befejeztük, nagy csettintgetésekkel gratuláltak a mutatványhoz.
Az aktus után feldobva vonultunk le a hűs patakhoz, lemosni a ránk telepedő szerelmi hímport és verítéket... Aztán kézen fogva a lánykát a vadul nótázók közé lopakodtunk. Senki nem vett észre semmit. Azaz, hogy mintha Kakukk Mari kissé furcsán nézett volna rám, de megszoktam már. Istenem, ilyen a nézése.
Tizenegy óra felé elvackolódtunk, s nyugovóra tértünk. Reggel a csodálatos napfelkeltét fényképeztem, és a harmatos hegyi rét füvén mezítláb ballagtam le a hegyi patakra fürödni. Olyan csendben osontam, hogy elkaptam a hajnali derengésben a patakban fürdő fehérnépet. Riadtan tekintgettek rám, de nem takargatták szemérmüket, hanem némi megrökönyödés után intettek, hogy menjek bátran.
Így aztán együtt fürödtem e csodaszép kis, arányos termetű nadályokkal. Olyanok voltak, mint az erdei manócskák. Természetesen libidóm megint ágaskodni kezdett, és kiválasztva a legszebbet, egyszerűen karonfogva, magammal vittem a hegyi rétre, lesz ami lesz. Mi történhet, legfeljebb nem jön velem. De jött az istenadta. Hogy milyen egy hajnali szeretkezés a hegyi rét harmatos füvén egy vad oringami tündérrel, azt csak az tudja, aki már átélt hasonló katartikus élményt. Mindig is szerettem az egzotikumokat, de ez mindennel felért. Mondjuk, kissé lerontotta az élmény hatását, amikor megjelent a lány apja, s vasvillával kergetett körbe a réten, követelve, hogy térítsem meg a kárát. Így aztán utólag kialkudott öt dolláromba került a pásztoróra, de nem bántam meg.
Délelőtt az asszonyok a faluban maradtak, mi pedig a férfiakkal vadászni mentünk. Elmagyarázták nekünk, hogy először megfőzik a mérget, majd a nyílvessző hegyét bekenik vele, s a fúvócsőbe helyezik. Húsz méter hatótávolságon belül az eltalált állatot pár percre megbénítja a méreg, de nem öli meg. Ha tíz percen belül megtalálják a lesett baduin majmot vagy kakadut, papagájt vagy kisebb emlőst, akkor az állatot összekötözve, élve viszik haza, s a faluban vágják le, s frissen pucolják fel és készítik el.
Én is kipróbáltam a két méteres fúvócsövet, s egy baduin majmot lőttem. Történt egy malőr is, mert Péter lomhán ment lelőtt zsákmánya után, és Dosa a mellette levő kopaszseggű kazuárral összetévesztve, hátsófelébe eresztette nyílvesszőjét. Ettől Péter kómába esett, s az általa lelőtt és kezében tartott baduin majom magához térve megharapta. Alig tudtuk őket szétválasztani, mert Péter a harapástól kijózanodva vad harcba kezdett az életéért. Kábulatában orvtámadásra gyanakodott és kiabálta: "Rajta magyar! Üsd, vágd, nem apád!"
Végülis a vadászat győzelemmel végződött, s zsákmánnyal megrakodva tértünk haza. Kakukk Mari és a másik Mari nekiláttak a kopaszseggű kazuár felpucolásának, míg a férfiak a baduin majmokat nyúzták meg. Én pedig golyhóival öblögettem torkomat, s a kunyhók felé sandítva, valami jóképű lánykát kerestem szemeimmel, akit meg lehetne hágni. Ugyanis én nem tudom, mit itatott velem az a varázsló, de amióta a szellemházban megittam azt a szerelmi serkentőt, nekem állandóan nől a libidóm... Nem lesz ennek jó vége!
Száz szónak is egy a vége, a búcsúebéd ragyogóan sikerült. A finom falatoktól eltelve ültünk buszainkra, s az összevásárolt hatalmas fúvócsövekkel és egyéb kacabajkákkal felpakolva jólesően emésztettük az élményeket.
Ezzel végül is élményekben gazdag utazásunk véget ért. Új-Guinea, Borneó vad népeinek megismerése, és egy kis bepillantás életükbe sikeresen lezárult. Mint látható, nem ettek meg bennünket, hála leleményességünknek, a sok ajándéknak és a dollárnak. Mert szép dolog a népek barátsága, de a legjobb gyógyír mindenre a dollár.
Íme ez a túlélés titka