Sokszor hittem már, hogy szerelmes vagyok,
Ilyenkor láttam, a felhők mily szép nagyok,
De mint most is, rá kellett jönnöm,
Hogy hiába a szép kis ködmön,
Csalódás ér, szinte folyton,
Ilyenkor a bánatom, rosszkedvbe fojtom,
És nincs az az ember, aki engem felvidítana,
Arcomra egy mosolyt pirítana,
Mert jókedvemnek búcsút intettem egy ideje,
Ilyenkor úgy érzem, örömnek nincs itt helye,
Szívemben nagy a vész, a káosz,
Nem számít, mekkora zajban van a város,
Nem hallok, se nem látok,
Üveges szemmel, némán kiáltok,
Kérem vissza azt a pár órát,
Kérem az ismétlést, a boldogságot,
Amikor kedvem felhőkön lebegett,
S mikor szám a nevetésbe majd bele gebedett.

A mai nap is olyan lenne, mint a többi,
Ha arra a pár órára nem mertem volna menni,
Otthon ülnék, és tenném dolgom,
De ehelyett csak több lett a gondom,
Mert agyamban most sok a gondolat,
Szívemben sok az érzés, érzelem,
De kesze-kusza, nincs benne értelem,
Csak egyet érzek biztosan, ez pedig a bánat,
A bú mely magára nem várat,
Egyből lecsap, ahogy esélye van rá,
Szinte erőlködés nélkül kedvem elrontá,
Pedig végre volt okom örülni,
Szememből a könnyeket törölni,
De úgy tűnik, a sors rossz tréfát űzött velem,
Hogyan is gondolhatta, elfásult eszem,
Hogy a sors mellém áll,
És feledtet mindent mi rossz volt.

Nem tudom, jó kedvem mikor tér vissza,
Mikor lesz eszem s szívem újra üres, tiszta,
De egyet biztosan tudok, nem ez az első alkalom,
Hogy majdnem késért nyúl alkarom,
De az is biztos, hogy nem ez az utolsó,
Majd ha körülöttem ott lesz a koporsó,
Majd akkor adom fel a harcot,
Kifizetem a Halálnak, s Sornak a sarcot,
Ám addig is küzdök, mint a sebzett vad,
Nem adom fel, míg testemben egy csepp vér van,
És annyi vadászt viszek magammal,
Amennyit csak tudok,
A Sors elől el nem futok,
Reá nézek, a képébe nevetek,
Majd felé ádáz pillantást vetek,
Ezzel is tudtára adva, hogy
Próbálkozhat bármivel,
Nem adom fel, és ha úgy lesz időm, kiszúrok vele,
Nem lesz egy nyugodt hete,
Amíg vissza nem kap mindent, mit ellenem elkövetett.