Tegnap megint azon kaptam magam, hogy ázom és fázom a szokásos buszmegállóban..
Csak gondolkodni tudtam és járkálni miközben azt vártam, hogy végre érkezzen meg a busz..vmi mást éreztem mint addig még soha, én rossz ember vagyok nagyon nagyon nagyon rossz ember..
Annyira bánt az egész eddigi életem, azaz elhibázott..Soha nem éreztem ekkora fájdalmat, lassan 18éves leszek és most tanulok meg érezni, eddig nem mondtam vagy csak ritkán, hogy szeretlek, talán nem is tudod, hogy mennyire..Mindig csak a hibát láttam benned, azt, hogy mennyi fájdalmat tudsz okozni a szavaiddal és hogy mennyi különbség van közöttünk..Ez adodik a közöttünk lévő korkülönbségből, no meg az egyéni lázadásomból..Persze a múlt vasárnap örök nyomot hagyott bennem, csak ott kuporogtam melletted és nem tudtam segíteni, láttam ahogy szenvedsz és csak a kezem fogod, annyira tétlennek éreztem magam annyira gyereknek..Most hogy csak perceid vagy óráid vannak hátra, félek..féltelek..Én annyira szeretnék segíteni, el sem hiszed azt, annyira szeretném azt mondani, hogy szeretlek és, hogy mennyire köszönöm, hogy felneveltél, hogy amikor anyu dolgozott te vigyáztál rám..Sajnálom, hogy az elmúlt időszakban nem tudtam mondani, sajnálom, hogy még néha rád sem néztem..Most, hogy a szobád előtt nap mint nap elmegyek és csak az üres fotel néz vissza rám, érzem a hiányod, érzem azt, hogy rossz ember vagyok.
Rossz volt vasárnap látni, ahogy kihunyt a szemedből a fény ahogy csak néztél és nem tudtál semmit mondani, bárcsak újra kis gyerek lehetnék és ülhetnék az üledben..
Már sírni sem tudok, a remény is haldoklik, én várlak remélem tudod csak gyere haza..

/ezt a levelet a korházban lévő nagymamámnak írtam.../