Vasárnap reggelén boltba menet a bokros rész mellett elhaladva,dekoratív,magas,szőke,a kutyáját sétáltató asszonyság felcsattanó szavaira rezzentem fel gondolataimból.
– Ül! Leülni, te szégyentelen! – sipította magából kikelve és rárontva a fenyítést váró, ülő kutyára. Két hatalmas pofont mért a kutya pofájára: egyet jobbról, a másikat balról.
– Szégyelld magadat, te mocsok féreg, fújj! – folytatta a tirádát, amikor szavaimmal megakasztottam igazságosztó tevékenységében.
– Mit vétett a kutya? – kérdeztem tőle megrökönyödve.
– Méghogy mit? Elárulom: szart evett a bestiája! Méghozzá emberszart, mert hogy mostanában erre van gusztusa! Neki csak az emberszar a jó! – sápogta, és jobb lábát előrelendítve egy jól irányzott rúgást mért a szűkölő kutya tomporára.
– Hát, bizony ez nonszensz asszonyom! De, ha így kificamodott az ízlése, akkor rá kellene hagyni! – vetettem közbe, az asszony így replikázott.
– Minek üti bele maga is az orrát mindenféle szarba? Most ha hazaérünk jöhet a szájzuhany, fogkefe, szájspré! Győzzem kisikálni azt a büdös pofáját!
– muszáj? – kérdeztem döbbenten, mire kaffogva vágta hozzám a szavakat.
– Méghogy muszáj?! Maga hogy csókolózna a nőivel, ha szaros lenne a szája? Hogy adok az én Artúromnak puszit? Fújj, te mocsok állat! Na, gyerünk, indíts haza! – nógatta megenyhülve, mire a kutya két-lábra állva érdes nyelvével hálásan végig nyalta a nő arcát. Az meg két-marokra fogva a kutya fejét, cuppanós csókot lehelt annak pofájára.
– Na, szent a béke! – dünnyögtem, és azon morfondíroztam, hogy mi van itt, most már nemcsak a kutya ürüléket, hanem az emberi taposóaknákat is kerülgetjük ezután?
De tényleg: akkor ki itt az állat?