És már megint rákezdte. Üvölt, mint a sakál, mintha bármi oka lenne rá. Nem tudom, miért bömböl, nincs öt perce, hogy megetettem. Felállok, a kezem a nadrágomba törlöm. Átlépkedek a földön hagyott játékok között, próbálok átjutni a nappalin anélkül, hogy hasra esnék. A hang egyre hangosabb. Kinyitom az ajtót. A gyerek az ágyon ül, és egy kisvonatot szorongat. „Hol van Anyu?” néz rám kisírt szemekkel. „Az Anyu nincs itthon…” nem hagyja, hogy végigmondjam „Hol van?” „Az Anyu dolgozik. Most én vigyázok rád, de ezt már mondtam.” vágom rá, a már annyiszor ismételt választ. „És mikor jön haza?” Kezd felingerelni, miért nem hagyja, hogy csináljam a dolgom? „Az Anyu nemsokára hazaér. De ha egy kicsit vársz, jövök és folytatjuk a játékot. Jó lesz?” Látom a megkönnyebbülést az arcán, már nem is görbül lefelé a kicsi szája, egy mosolyt is megereszt felém és bólint „Jó. Várok. De mikor jössz vissza?” „Tíz perc és itt is vagyok.” hagyják el a szavak a számat. Felállok az ágy mellől, kinyitom az ajtót…Visszanézek. A csöppség újra békésen játszadozik azzal a buta kis favonattal. Mintha az előző jelenet le sem zajlott volna. Kilépek, és becsukom az ajtót magam után.
Megbotlom egy felborult székben, de még mielőtt elesnék, kezeim megtalálják a falat, s ezzel a lendülettel vissza is nyerem egyensúlyomat. Káromkodok. Felállítom a széket, és tovább lépkedek a szétszórt kacatok között. Belépek a hálóba. Végre újra csend van. Folytathatom, amit elkezdtem. Hogy néz ki ez az ágy? Gyűrött, a párna a földön… Felveszem. Még időben el kell készülnöm, különben mit fognak szólni? Elmélázok, a párna mintáit fejtegetem. Mik ezek? Virágok? Talán ibolya. Nem az ibolya kék. Nárcisz? Igen bizonyos, hogy nárcisz. Az anyag gyűrődései között futtatom tekintetem, a virágok kusza táncát figyelve. Hajlanak… mosolyognak… mintha élnének. Sárgák, pirosak…
És már megint sír, kiáltásától széthullnak az előttem táncoló virágok. Összerezzenek. Miért nem hagy békén? Ezt még ma be kell fejeznem. Ha csak tíz percre hagyna békén, utána vele is tudnék foglalkozni, de nem, neki sírnia kell. Leeresztem a párnát, gondolkodok. Mit tegyek? Most kapott enni, éhes nem lehet. Tévé. Ez az, tévé. Leül egy kicsit és néz valami rajzfilmet, akkor talán békén hagy egy rövid időre. Átmegyek a nappaliba. Kicsit összeszedem a szétdobált tárgyakat. A borospoharat is ami az asztal alá gurult. Szerencsére fehérbor volt benne. Kinyitom az ajtót, és lendületből majd’ elsodrom a gyereket, aki már az ajtó előtt toporzékol. „Jaj, a frászt hozod rám!” sopánkodok és felemelem a csöppséget. „Gyere, nézünk egy kis rajzfilmet. Jó lesz?” csitítom sírását. „De én az Anyut akarom!” tör ki belőle keservesen. „Kicsim, az Anyukád mindjárt hazaér, megy a kedvenced a tévében. És mire vége lesz, az Anyukád már itthon is lesz.” „Biztos?” néz rám szipogva. „Biztos.” Leteszem a kanapéra, bekapcsolom a tévét és rajzfilm után kutatva, nyomkodom a távkapcsolót… Végre, találtam egyet. „Juj, de jó!!” Hangzik az elégedett kurjantás. Rendben. Lerakom a távkapcsolót a dohányzóasztalra és megindulok a hálószoba felé. Mikor a kezem a kilincsre teszem, a gyerek újra megszólal „De biztos, hogy addigra itt lesz. Ugye?” „Igen” bólintok és átlépek a másik szobába.
Az ajtó hangos kattanással csukódik utánam. Hallom a rajzfilm zajait, a halk kuncogásokat… Végre, már nem sír. Megbotlom. Ismét. Az éjjeliszekrény mellé állított lavórba rúgok, és az ágynak esek. Nem káromkodok. A mocskos lé végigfolyik a szőnyegen, összetéveszthetetlen nyomot hagyva maga után. „Jó Ég!! Most mit csináljak? Ez nem is az én lakásom, mi lesz, ha meglátják?” A padlóra térdelek, és valami olyan dolog után kutatok, ami ezt gyorsan felszívja… a párna, pont jó lesz. Megmarkolom a párnát, és a foltra szorítom. Elkezdi itatni az undok löttyöt, de ez a folt nem fog kijönni, hiába dörgölöm. Nem baj. Felkelek, a párnát a folton hagyom. Kiveszem a lavórból a piszkos rongyot és kicsavarom. Az egyik kezemmel magam felé fordítom a fejét, és letörlöm az arcát. Milyen szép. Régebben is sokszor láttam az arcát, de akkor valahogy nem tűnt ilyen szépnek. Békés és ártatlan, mint egy játék baba. Talán a haja miatt, így leengedve sokkal bájosabb. Megfogom az ollót, és egy tincset metszek ki a szőke hullámokból. Egy hosszú cérnaszálat vágok és körbetekerem a hajszálakat. A zsebembe gyűröm. Közben a feje hátrahanyatlik a párnán, mintha már nem is élne. Letekerem a nyakáról a drótot, és a lavórba dobom a pengék mellé. Úgy csillognak a vízben, mintha elsüllyedt kalózhajó kincsei lennének. Egy darabig még nézem, ahogy a vörös óceán lenyugszik… Aztán felveszem az ölembe ejtett rongyot, és a drót mellé eresztem. A lepedő már teljesen átnedvesedett, a széleinél kövér cseppekben potyog a mályvaszínű szőnyegre a vér, különös mintákat festve rá… Annak már úgyis mindegy…
És akkor már megint megüti a fülemet, az az ismerős zaj… de most már nem rezzenek össze… számítottam rá, több mint fél órája hagytam magára. Feltérdelek, kezemmel a nő mellkasára nehezedem… Megfogom a kés nyelét, és finoman kihúzom a testből. Kinyitom az ajtót. A drága a kanapén ül. „Hol van Anyu?” zokogja. Az ajtó hangtalanul csukódik utánam. A kanapéhoz megyek, leülök és végigsimítom a kicsi selymes haját. De csak sír, kérlelhetetlenül, a könnycseppek, gyorsan siklanak le arcocskáján. „Az Anyu már nem jön haza. Soha többé” hangzik a válasz, amit néma csönd követ…